Az elhagyatott elmegyógyintézet homokkőfalai már csak az üres cellákat veszik körbe. Odakint egy szelíd kis patak csordogál. A part mentén szomorúfüzek állnak, melyek a legkisebb fuvallat hatására is karmolászni kezdik az épület ablakait. Horrorfilmbe illő környezet. A föld alatt több mint 1000 beteg holtteste fekszik, emléktáblát azonban nem látni, még egy magányos fejfa sincs. Pedig biztosan jól esne nekik egy kis figyelem, amit annak idején alig kaptak meg. Biztosan sokan elmesélnék szörnyű történetüket, hogy lelkük végre megnyugvást leljen. A rideg folyosókon sétáló látogatók a mai napig hallani vélik a meggyötört betegek jajgatását. Állítólag egy őr otthagyta az állását, amikor egy furcsa, torz alakot pillantott meg az egyik szerszámkamrában. Vajon ő is egy zaklatott lélek(?) volt?

A Gladesville Elmegyógyintézetet 1838-ban alapították az ausztráliai Gladesville-ben, Sydney egyik külvárosi körzetében. Egészen 1997-ig működött, bezárása előtt a bentlakó betegeket egy másik kórházba helyezték át. Mint oly sok hasonló intézmény, ez is céljául tűzte ki, hogy megfelelő színvonalú ellátást és kezelést nyújtson pácienseinek. Remélték, hogy az orvosoknak sikerül baráti viszonyt kialakítani az ápoltakkal, hogy ne kelljen őket láncra verni, és hozzásegíthetik őket, hogy újra hasznos tagjai legyenek a társadalomnak. Ám a tervek csak tervek maradtak. A szobák inkább hasonlítottak nyomasztó börtöncellákra. A betegeknek kevés lehetőségük volt, hogy hasznos tevékenységgel töltsék ki idejüket. A nyugodt pihenés sem volt mindig biztosított, monoton étrendjük a mennyiséget és a minőséget tekintve egyaránt kifogásolható volt. A 60 fő elhelyezésére tervezett intézményt 1844-re már 148-an lakták.

A gyógyulásra nem igazán alkalmas körülmények következtében jó néhány tragédia történt az intézmény falai között. 1849. május 23-án az egyik őrült beteg egy éjjeliedénnyel betörte egy másik páciens koponyáját. Az illető másfél hónappal később meg is halt. A későbbi vizsgálatok egyértelműen az intézmény körülményei vezettek a szörnyű tetthez. Olyan is előfordult, hogy két ápoló szexuálisan bántalmazta a női betegeket.

Gyakran alkalmaztak annak idején elektrosokk-terápiát. A nővérek úgy jellemezték, hogy "olyan volt, mintha rákötöttek volna a Bunnerongra", utalva ezzel a ma már nem üzemelő matraville-i Bunnerong Villamoserőműre. Az egyik 1954-es jelentésben meg is vádolták a személyzetet, hogy a túlzott kezelés miatt megégett egy beteg feje, holott egy akkori újságcikk szerint "a nő elméje teljesen ép volt, csupán depressziótól és a sok altatótól szenvedett. Mégis olyan sok és olyan erős áramütést kapott, hogy teljesen megrémült, nem csoda, ha megpróbált ellenállni. Egy alkalommal három férfibeteg is jelen volt a kezelésen, akik majdnem megfojtották őt, és szinte teljesen szétszaggatták ruháját. Később az engedetleneknek fenntartott szárnyba vitték, jelenleg is ott tartózkodik. Éjszakánként kényszerzubbonyban kell aludnia, a nappalokat sokszor egy székhez szíjazva tölti."

Megesett, hogy a kórház valamelyik dolgozója volt a szenvedő fél. 1884-ben Robert Colvint, az egyik főorvost úgy hasba rúgta az egyik páciens, hogy az emiatt kialakult hashártyagyulladásba bele is halt. 1889-ben egy másik orvos, Hubert Small koponyáját egy seprűvel hadonászó beteg törte be, a férfi ugyancsak belehalt sérüléseibe.

Az intézmény alatt elhantolt több mint 1000 holttest jól mutatja, mennyire megbélyegezték annak idején a mentális betegségben szenvedőket. Gyakran nem jöttek el a halott családtag testéért, így az intézmény kénytelen volt tömegsírokban elhelyezni őket. Sok-sok ember kilétét örökre homály övezi, mert már akkor sem volt senki rokon vagy barát, aki tartotta volna velük a kapcsolatot.

Befejezésül a bevezetőben említett esetet ismertetjük még, az érintett őr elbeszélésében.

"1990-ben engem osztottak be, hogy öt éjszaka, alkalmanként 12 órán át őrizzek egy helyszínt. Csak annyit tudtam, hogy valami építkezés zajlik ott. Éppen napnyugta előtt érkeztem meg, és felismertem, hogy a terület a Gladesville Elmegyógyintézethez tartozik. A felügyelő röviden tájékoztatást adott az épülettel kapcsolatban, elmondta, hogy a kórház új adminisztrációs egysége lesz majd ennek a helyén. Kaptam egy kétirányú rádió adó-vevőt és egy zseblámpát, amiket a munkáltatóm, a biztonsági cég vitt oda korábban.

Mielőtt elment, rámutatott néhány bunkernek tűnő, félig a földbe nyúló építményre a közeli dombon. Elmondta, hogy oda zárják be éjszakára a betegeket, de nem kell aggódnom, csak a hangjukat fogom hallani, kijönni nem tudnak. Az általam őrzött épület kétemeletes volt, homokkőből épült még valamikor az 1830-as évek táján. Az egész szinte csak egy héj volt, mert a második emelet padlózatát teljes mértékben elbontották, és a földszint alapzatából is elég sok hiányzott már, így különösen veszélyes volt ott mozogni a sötétben. Villany nem volt.

Napnyugtakor észrevettem, hogy a zseblámpa elemei szinte teljesen lemerültek, és az adó-vevő is hasonló állapotban volt. Tájékoztattam a céget, akik annyit mondtak, hogy tegyek meg minden tőlem telhetőt, és majd próbálnak küldeni valakit, aki hoz új elemeket. De nem érkezett senki. Hamar kezdett sötétedni, így gyorsan átfésültem az épületet, hátha akad valahol egy másik zseblámpa vagy bármi más fényforrás, de nem találtam semmit.

Még vagy 11 óra volt hátra. Külső segítségre nem számíthattam, egyedül voltam a sötében, egy régi tébolyda romjai között, az új meg szó szerint alig egy kőhajításnyira tőlem. Önkéntelenül az eget néztem, és arra gondoltam, ez is egy érdekes műszak lesz. Láttam, hogy már felkelt a hold. Telihold volt. Időnként gyorsan mozgó felhők sora suhant el előtte, miközben a szomorúfüzek hajlongtak a szélben, és csapkodták az épület bádogtetejét.

És egyszer csak elkezdődött az, amitől igazán "otthon" éreztem magam. A Gladesville Elmegyógyintézet bunkereinek lakói elkezdtek vonítani és nyüszíteni, mint a megkínzott állatok. Nem túlzok, tényleg vonítottak. Azóta se hallottam semmi ehhez foghatót.

A félelem termelte adrenalintól hajtva (hisz miért ne jöhetett volna szembe egy kiszökött beteg) a műszak nagy részét az épület és környékének bejárásával töltöttem, folyamatosan azt érezve, hogy figyelnek engem. Többször is végigfutott rajtam a hideg, a kezem önkéntelenül is a pisztolyomhoz nyúlt többször is.

Minden elővigyázatosságom ellenére a zseblámpa hajnali egy óra körül végleg megadta magát. Eddigre már jobban megismertem a helyszínt, nyugodtabb is voltam. A vonítás is abbamaradt, csak néha kezdett rá egy beteg, majd kisvártatva a többi is, mintha csak valami ősi ösztön vezérelte volna őket.

Már csak öt óra volt hátra, és tudtam, hogy nem lesz gond. Találtam egy régi széket, amit a főépület mögött található kis melléképület elülső falához toltam, mert onnan lehetett látni a legjobban, ha valaki erre jönne. Ugyanolyan homokkőből készült az is, úgy tűnt, valamiféle szerszámkamra lehetett. Egyetlen ablaka és ajtaja volt elöl, a kettő közé tettem a széket, támlával szorosan a falnak.

Fél hatra a szél teljesen elállt, és vastag köd szállt fel a közeli patakból. Valahogy illett is a helyszínhez. Már csak 30 percem volt hátra, és mehettem haza. Teljesen megnyugodtam, a nap is kezdett felkelni. És ekkor történt...

Felálltam, hogy kinyújtóztassam a lábaim indulás előtt, és elkövettem azt a hibát, hogy megint benéztem a szerszámkamra ablakán.

Egészen közel hajoltam, a tenyeremet az arcom köré téve kukucskáltam, mert a napfény visszatükröződött az üvegről. Majdnem megállt a szívem. A pad mellett egy széken egy ember ült, lehajtott fejjel. Hátraugrottam, hogy összeszedjem a gondolataimat. Egy pillanat múlva megint benéztem, még mindig ott volt, de most felnézett. Fiatal férfi volt, kusza szőke hajjal, de a szemei mintha nem is lettek volna emberiek. Az arca eltorzult, mintha szörnyű fájdalmai lennének. Nem reagált a megjelenésemre, tovább meredt előre, egy hang nélkül.

Ennyi elég is volt. Visszavittem a zseblámpát meg a rádiót az irodába, azonnal a kocsimhoz mentem, és elhajtottam. Valahogy kimagyaráztam, miért nem tudom vállalni a munkát a többi napon, és sohase mentem vissza."