Minden horrorrajongó tudja, hogy az elhagyatott elmegyógyintézetek szellemeket rejtenek. Annak ellenére (vagy pont azért), hogy az épületek rettenetes állapotban vannak, sokszor életveszélyesek, és megannyi szerencsétlen szenvedéseinek voltak színhelyei, a mai napig izgatják az emberek fantáziáját. Elképzelhetetlen, hogy a betegek miken mentek keresztül. Valószínűleg sosem fogjuk megtudni.

A New York államban található elmegyógyintézet 1869-ben nyitotta meg kapuit a krónikus mentális betegségben szenvedők számára. A legkülönfélébb zavarokkal küzdő betegek érkeztek, de nem egyszer szülés utáni depresszió miatt friss édesanyák is ott töltötték el életük fennmaradó részét. Míg manapság ezeknek a betegségeknek a nagy részét már gyógyszerekkel és terápiákkal megfelelően tudják kezelni, addig régen brutális eszközökkel próbálták kiűzni a fejükből a rosszat. Az ilyen intézmények legfőbb feladata a betegek elkülönítése és őrzése volt, nem a konkrét gyógyítás.

Néhányan 40-50 évet is ott töltöttek, a „szerencsésebbek” (legalább 25000 ember) belehaltak a tortúrába, viszont a családjuk lemondott róluk, így holttestüket mindenféle ceremónia nélkül, jelöletlen sírokba temették. Talán nem véletlen, hogy helyi legendák is születtek az őrült, nyughatatlan lelkek bolyongásairól.

Az első beteg 1869. október 13-án érkezett. A tébolyult és torz Mary Rote-ot láncra verve vonszolták be. Ugyanabban a cellában élt 10 évig, ahol nem volt hol aludnia, és csak egy takarója volt, semmi ruhája. Az egyik férfi ápoló sokszor kihasználta, hogy szerencsétlen nem kommunikál a külvilággal, és a legbetegebb dolgokra kényszerítette, tudván, úgysem mondja el senkinek. Sokszor megerőszakolta, ájulásig fojtogatta, hogy kiélhesse bizarr vágyait. Nem egyszer más betegeket kényszerített, hogy előtte közösüljenek a nővel, utána pedig megbüntette azért, mert megcsalta. Egyszer túl messzire ment, addig szorította a nő nyakát, hogy az végleg kilehelte a lelkét. Ekkor az ápoló felakasztotta, hogy öngyilkosságnak tűnjön a halála. Azt mondják, a férfi talált még pár áldozatot, de egy évvel Mary halála után felakasztva találtak rá az egyik folyosón, letolt nadrággal.

Utána három férfi következett. Egy 22 éves volt elítélt, aki olyan sok időt töltött az ablaktalan apró szobájában, hogy később gyengesége miatt már menni sem volt képes. A másiknak 3 év alatt csupán annyi kapcsolata volt a „külvilággal”, amíg egy lyukon bedobták neki a zsemlét a cellába. A harmadik férfit a menekültügyesek küldték be, őt egy ládányi csirkével zárták össze, mert nem akarta megmondani a nevét.

Mivel 1880-ban az állam meglepetésszerű ellenőrzéseket tartott, kénytelenek voltak valami megoldást kitalálni. Így a dolgozók egy részt kitakarítottak, és olyan ápoltakat raktak oda, akiket lehetett vállalni a nyilvánosság előtt, később pedig rájöttek, hogy jövedelmező lehet, ha ezek az emberek tesznek is valami hasznosat. Sokan cipészkedtek, asztalosként dolgoztak, mostak, felújítottak, rendben tartották a kertet, cserébe nem akarták őket „meggyógyítani”.

1955-ben az USA-t megrohamozták a menekültkérők, így egyre többen és többen kerültek a tébolydába. A senkinek nem fontos betegek az alagsorban kaptak helyet, volt, hogy 30 ember zsúfolódott be az 5 férőhelyes szobákba. Enni naponta egyszer kaptak, és csak a különleges esetekkel foglalkoztak az orvosok. A tuberkulózis, a tífusz, a diftéria folyamatos veszélyt jelentett mindenkire. Nem egy alkalommal a még egészségeseknek a halott társaikkal kellett napokig egy légtérben lenniük. A vészjósló sikolyokat a mai napig hallani véli, aki van annyira bátor, hogy a falak közé lépjen.

Az elhunyt betegek holmiját az intézmény padlásán tárolták, egészen 1995-ig, a kórház bezárásáig. 1995-ben egy dolgozó talált rá az összesen 400 bőröndre, bennük az 1910 és 1960 között beköltözött egykori lakók tárgyaival. Néhány évvel ezelőtt Jon Crispin fotós ablakot nyitott a múltra, kinyitogatta a bőröndöket, és egy fotósorozat keretein belül bemutatott egy apró részletet a Willard lakóinak életéből.

Az eredmény megdöbbentő…