**Joel David Rifkin (1959. 01. 20.)

1. rész**

A kertész

1993. június 28-án hajnali negyed négykor Sean Ruane és Deborah Spaargaren, a két New York-i rendőr éppen a Long Island-i Southern State Parkwayen járőrözött, amikor észrevettek egy Mazda pick-up teherautót, aminek hiányzott a hátsó rendszámtáblája. Rávillogtak, de a sofőr nem állt meg. Ekkor hangosbeszélőn utasították, mire a sofőr a gázra taposott, és az első kijáraton elporzott Wantagh utcáira.

Vad üldözés kezdődött. Ruane és Spaargaren erősítést kért, miközben csaknem 140 km/órás sebességgel repesztettek az űzött vad nyomában. Öt másik járőrkocsi is csatlakozott hozzájuk nagy szirénázás közepette. Aztán a Mazda sofőrje 3:36-kor nem tudott bevenni egy kanyart, és telibetrafált egy telefonpóznát. Nem tanúsított ellenállást, miközben a rendőrök kiszállították a járműből. Megmotozták, és egy X-acto kést találtak a zsebében.

A jogosítványból megállapították, hogy a férfi a 34 éves Joel David Rifkin, aki a Long Island-i East Meadow-ban lakott a Garden Streeten. Ápolatlan külseje volt, és jó sok Noxzema arctisztítót kent a bajuszára. Amikor közölték vele, hogy hiányzik a hátsó rendszám, Rifkin biztosította a rendőröket, hogy nagyjából 40 perccel azelőtt még megvolt, amikor elindult otthonról. Arra nem adott magyarázatot, hogy miért csapott ekkora hűhót csak azért, hogy elkerüljön egy enyhe büntetést, de a következő pillanatban fény derült a pánik okára.

A teherautó hátuljából bűzös szag áradt, így a járőrök felemelték az ott lévő kék ponyvát, és egy meztelen, már bomló női holttestre bukkantak. Ránézésre már több napja halott lehetett. Ez megmagyarázta a Noxzemát is. Ezzel a trükkel könnyebb hullákkal dolgozni, mert elnyomja a szagukat, mint az a két évvel azelőtti Oscar-díjas filmben, A bárányok hallgatnak-ban is látható volt.

Amikor rákérdeztek, Rifkin azt mondta: “Prostituált volt, az Allen Streeten szedtem fel Manhattanben. Szexeltünk, aztán elfajultak a dolgok, és megfojtottam. Kéne egy ügyvéd, ugye?”

Rifkint a hempsteadi őrsre vitték, ahol a gyilkossági nyomozók részvételével maratoni kihallgatás vette kezdetét. Eközben átfésülték az East Meadow-i házat, ahol a húgával és idős anyjával lakott. A 71-es éves Jeanne Rifkint telefonon úgy értesítették előtte, hogy fiát közlekedési baleset miatt vették őrizetbe. A többit órákkal később tudta meg a tévéből, amikor a detektívek felvázolták az ügyet a médiának.

Az áldozatot is azonosították: a nő a 22 éves louisianai Tiffany Bresciani volt, aki az utóbbi két évben Manhattanben strichelt, hogy a pénzből kielégíthesse drog iránti étvágyát. A kérdések során Rifkin aprólékos részletességgel mesélte el, hogyan halt meg. Végig közönyös maradt, de nem ez volt a legrosszabb dolog vallomásában, hanem az, hogy nem ő volt az első. Bresciani volt a “17-es”.

Este 8 körül a nyomozók újból megjelentek Jeanne Rifkinnél, ezúttal házkutatási végzéssel. Úgy tűnt, New York legaktívabb sorozatgyilkosára bukkantak, és hat órával később 228 dologgal távoztak (egy másik tudósítás szerint több mint ezerrel), amiknek köze lehetett Rifkin négyéves gyilkos ámokfutásához. Az emeleti hálószobájában 75 db női ékszert, azonosítatlan nőkről készített fotókat, különféle női ruhadarabokat, sminkes dobozkákat, hajsütővasat, tárcákat, zsebnoteszeket, valamint egy igazolványokkal teli zacskót találtak. Köztük volt Mary DeLuca jogosítványa, akit 1991 októberében a New York-i Cornwallban találtak meg holtan. Egy másik Jenny Sotóé volt, akit a Harlem-folyóból halásztak ki 1992 novemberében. A könyvespolcon találtak egy könyvet a Zöld-folyó akkor még azonosítatlan gyilkosáról, illetve újságkivágásokat Arthur Shawcross New York-i sorozatgyilkosról.

Rifkin igencsak zsúfolt garázsában a detektívek szimata egy bűzös talicskához vezette őket, amiben egy deci emberi vért találtak. A földön a kötelek és ponyvák mellett egy női bugyit találtak. A garázsban heverő láncfűrész is vértől, illetve emberi húsdarabkáktól volt piszkos. A szomszédok azt mondták, hogy nekik is feltűntek már a különös szagok, de azt gondolták, hogy rovarirtót tart ott, amit a kertben, illetve kertészeti vállalkozásában használt.

Tévedtek. Ez a halál illata volt, és még sokáig ott terjengett azután is, hogy a szag forrását elvitték.

A csesztetett

A férfi 1959. január 20-án született. Két házasságon kívül élő egyetemista fia volt, akik még nem készültek fel a családalapításra. Egy New York északi részén élő pár, Bernard és Jeanne Rifkin fogadta őt örökbe Valentin-napon, és a Joel David nevet adták neki. Később, 1962. januárjában egy lányt is örökbe fogadtak. Három évvel azután East Meadow-ba költöztek, és Joel megkezdte tanulmányait a Prospect Avenue Általános Iskolában.

A suli maga volt a pokol, már az első naptól kezdve. Volt valami Joel Rifkinben, valami megnevezhetetlen, amitől azonnal kívülálló lett, tökéletes áldozat a zaklatóknak. Az osztálytársai Teknősnek csúfolták, görnyedt alakja és lassú járása miatt. Kimaradt a meccsekből, kihagyták a szomszéd gyerekek játékaiból, őrajta csattant minden rossz és szadista tréfa: bántalmazták, lehúzták a nadrágját, elvették az ebédjét és a könyveit, és állandóan szekálták. A tanulás terén is kudarcot vallott: diagnosztizálatlan dyslexiája volt, pedig 128-as IQ-val rendelkezett.

Joel apja az East Meadow-i Iskolabizottság tagjaként eléggé szégyellte fia rossz jegyeit. “Miért nem tudsz semmit sem csinálni, aminek örülhetnék?” – kiabált vele dühösen. Jeanne Rifkin az általa oly kedvesnek tartott kertészkedést és fényképezést igyekezett megszerettetni fiával, de fogalma sem volt, hogy milyen kínokban részesítették társai. “Magányos gyereknek tartottam. Csak később döbbentem rá, mik is történtek vele” – mondta Jeanne később a riportereknek.

Az East Meadow-i Gimnáziumban a rossz helyzet még rosszabbra fordult. Bár a jegyein nem látszott, Joel maga volt a kiköpött stréber a szemüvegével, rövid szárú nadrágjával és fehér zoknijával. Az egyik zaklató később úgy nevezte őt, hogy “...A csesztetett. Volt benne valami kifinomult ellenszenv, úgymond már a jelenléte is idegesítő volt.” Rifkin csatlakozott az atlétikacsapathoz, a beilleszkedést elősegítendő, de csak a Zsírseggű becenevet sikerült elnyernie. A csapattársai eldugták a ruháját, és a vécébe nyomták a fejét. Rifkin ahelyett, hogy visszavágott volna, meghívta őket hozzájuk tévézni meg sörözni. “Nem szépítem: kihasználtuk őt. Könnyű volt gúnyt űzni belőle” – mondta később egyikük.

A sport terén kudarcot valló Rifkin az évkönyveket készítő csoporthoz csatlakozott, ám azonnal ellopták a fényképezőgépét. Ez sem tántorította el, rengeteget gürcölt, hogy elkészüljön a végzősök évkönyvével, ám a záróbulira nem hívták meg. Ez teljesen lelombozta őt, bár volt némi kárpótlás. Kapott ugyanis egy autót szüleitől még azévben, amivel aztán prostituáltakra vadászott, először a közeli Hempsteadben, később Manhattanben. Robert Mladinich, A szörny szájából című életrajzi könyv szerzője szerint Joel többek közt kötözős szexről meg “egy kis erőszakról” fantáziált, illetve “ilyen gladiátoros dologról, hogy két nővel élet-halál küzdelmet folytat”. Arról is ábrándozott, hogy a megerőszakolt nőket leszúrja, de azok közben csöndben maradnak, “úgymond passzívan tűrik”. Miután 1972-ben megnézte Alfred Hitchcock Tébolyát, ami kis részben Hasfelmetsző Jack történetén alapul, már a fojtogatás került a lista élére.

Rifkin a való életben nemigen került romantikus kapcsolatba. Az egyik gimis randi azért esett kútba, mert a csapattársai bezárták a tornaterembe, majd tojásokkal dobálták meg, és a fiú kénytelen volt felhívni az apját, hogy segítsen. Egy másik alkalommal sikerült eljutnia a lánnyal a helyi pizzázóba, onnan viszont kikergették őket a srácok, és Joelék csak az egyik könyvtárban találtak menedéket.

Csaknem osztályutolsóként érettségizett 1977-ben, és már várta az egyetemet és a felnőttkort. Ennél csak jobb lehet, gondolta Joel Rifkin.

De a legrosszabb csak ezután következett.

Őrjöngés

Rifkin elsőként a Long Island-i Nassau Community College-ba nyert felvételt. Unatkozott, nyugtalan volt, így rendszeresen lógott az órákról, és az 1977-78-as tanévben csak egy tárgyat fejezett be. 1978 őszén átjelentkezett a brockporti állami egyetemre. A fotósok klubjában jól érezte magát, de az órákon most sem teljesített jól, és 1980-ban ott is hagyta az egyetemet. Még ott jött össze egyetlen igazi barátnőjével, de a kapcsolatból nem lett semmi. A lány “kedves, de folyton depressziós” srácként emlékezett vissza Joelre. Újra a szüleinél kellett laknia, és még egyszer nekifutott a Nassau Community College-nak, de most is csak hébe-hóba járt be. 1984-es távozásáig mindössze 12 kreditet szedett össze.

Rifkin a ‘80-as években különféle alkalmi munkákat végzett Long Islanden, bár egyikben sem maradt meg túl sokáig. A rossz higiénia, a krónikus hiányzási arány, és az általánosan gyenge képességek elzárták az előrelépés útját. Egy helyi hangszerbolt tulajdonosa így jellemezte: “szerencsétlen egy alak, még tízig sem tud számolni”. Szabadidejében, amikor épp két tanóra vagy állás között volt, arról álmodozott, hogy híres író lesz, még sötét hangulatú költeményeket is írt. A fényképezés és a kertészet továbbra is érdekelte, de egyikkel sem tudott fizetett munkát szerezni. Joel többször otthagyta a szüleit, és kis lakásokat bérelt ki, de sosem maradt távol sokáig. Mindig hazaköltözött, amikor az éppen aktuális állását elvesztette.

“Tíz centet sem tudtam félrerakni” – emlékezett vissza Rifkin erre az időszakra. Amit keresett, annak nagy része prostituáltakra ment el. Azonban még ott is ügyetlennek bizonyult, a lányok vagy a stricik legalább egy tucatszor kirabolták. Volt olyan nő, aki kétszer is meglépett a pénzével, ráadásul ugyanazt a cselt használva.

Rifkin apja súlyosan megbetegedett. A már egy ideje tüdőtágulásban szenvedő láncdohányos Bernardnál 1986 őszén prosztatarákot diagnosztizáltak. A fájdalomtól elgyötört férfi 1987-ben bevett egy jókora adag altatót, kómába esett, és négy nappal később meghalt. A temetésen Joel szívszorító beszédet tartott, melyben dicsérte apját, ám saját depressziója felerősödött. 1987 augusztusában letartóztatták Hempsteadben, miután egy prostituáltról kiderült, hogy beépített rendőrnő, de megúszta egy általános büntetéssel. Az eset azonban nem tartotta távol a lányoktól, sőt még fondorlatosabb lett tőle.

Rifkin 1988-ban beiratkozott egy kétéves kertészeti kurzusra, ami a New York-i Farmingdale-ben található Állami Szakképző Egyetemen indult. Életében először két egymást követő szemeszterben színjeles volt. A siker nem is maradt el: gyakornoki állást kapott a neves Oyster Bay-i Planting Fields Arboretumban.

A kinevezés önmagában is megtisztelő volt, de volt egy váratlan prémium is. Joel erősen belehabarodott egy másik gyakornokba, egy csinos szőke nőbe. Bár állandóan a sarkában járt, mégsem volt bátorsága, hogy elhívja őt. Helyette a fantáziájában teremtett egy mély kapcsolatot, és végtelenül frusztrálta, hogy a nő végül nem viszonozta a románcot.

Aztán egyszer csak besokallt. Az évek alatt felgyülemlett düh és szégyen ki akart törni. Rifkin eljutott a robbanáspontra.

Már csak egy célpont kellett.

Elvesztett önuralom

A morbid fantáziák ellenére Rifkin később azt állította, hogy első áldozatának meggyilkolását külön meg kellett terveznie. 1989 márciusát írták akkor, és elismerte, hogy erőszakos látomásai “a szokásosnál valamivel erőteljesebbek voltak” akkortájt. Anyja pont abban a hónapban utazott el egy másik államba, így Joel egyedül volt az East Meadow-i házban.

Egyik este 10 óra körül a manhattani East Village utcáit rótta, prostik után kutatva, és ki is választott egyet, akire csak Susie-ként emlékezett vissza. Súlyosan drogfüggő lány volt, többször is megálltak, hogy cracket vegyen, mielőtt visszaértek Long Islandre. Az unalmas szexet követően Susie megint megkérte Joelt, hogy menjenek el drogot vásárolni. A férfi azonban felkapta a szobában lévő nagy dísztöltényhüvelyt, és dühösen verni kezdte őt. “Elvesztettem az irányítást. Csak akkor hagytam abba, amikor már elfáradtam” – mondta később.

Susie ekkor még élt, sőt mikor Rifkin megpróbálta elvinni őt, meg is próbált küzdeni, de csak az egyik ujjába sikerült beleharapnia, mielőtt a férfi megfojtotta őt. Egy műanyag szemeteszacskóba tuszkolta a hullát, feltakarította a vért, eltüntette a küzdelem nyomait, majd pár órára lefeküdt aludni, mintha mi sem történt volna. Miután felébredt, levonszolta Susie-t a pincébe, ráfektette a mosogépre és a szárítóra, majd ezen a rögtönzött műtőasztalon nekiállt feldarabolni a testet egy X-acto késsel. Elméjében az egész nem volt több egy biológiaóránál. Az azonosítás megakadályozása érdekében Rifkin levágta Susie ujjainak hegyét, fogóval kihúzta a fogait, majd lefejezte, és a fejet egy régi festékeskannába rakta. A többi testrész szemeteszsákokba, azok pedig anyja kocsijába kerültek.

Rifkin átautózott New Jersey-be, a fejet és a lábakat a Hopewell közelében lévő erdőben hagyta. Utána visszament Manhattanbe, hogy a karokat és a testet a Keleti-folyóba dobja. Azt gondolta, áldozata sosem fog előkerülni, de nem járt el kellő gondossággal.

1989. március 5-én a hopewelli golfklub egyik tagja a fák közé ütött egy labdát, és mikor utánament, megtalálta a festékeskannát, benne Susie fejével. Rifkinre “erősen rájött a szorongás”, amikor megtudta, hogy Susie HIV-pozitív volt. A rendőrség rajzolók segítségével készített képet az áldozatról, és összevetették egy listával, ami 700 eltűnt nőt tartalmazott. Nem tudták azonosítani, így Susie ügye egészen addig megoldatlan maradt, amíg Rifkin vallomást nem tett 1993-ban.

Joel több mint egy évet várt, hogy lecsapjon második áldozatára. Csak homályosan emlékezett az időpontokra; egyes jelentések szerint 14 hónappal Susie után, mások szerint 1990 végén történt. Az új áldozat, Julie Blackbird szintén prostituált volt. Azért őt választotta, mert olyan “Madonna-szerű” külseje volt. Hazavitte kocsival az East Meadow-i házba, megint akkor, amikor anyja nem volt otthon, és együtt töltötték az éjszakát. Másnap reggel 9-kor Rifkin “teljesen begőzölt”: egy nehéz asztallábbal verte meg a nőt, majd megfojtotta. Miután meghalt, elgondolkozott rajta, hogy megerőszakolja, tudatosan utánozva Ted Bundyt, de aztán megiszonyodott a gondolattól.

Eltökélt volt, hogy most nem szúrja el az eltávolítást, így elment cementet és egy hatalmas malteros ládát venni. Ugyanúgy szétvágta a holttestet, a fejet, karokat és lábakat betonnal teli vödrökbe tette. A test maga megtöltött egy tejesrekeszt. Ez és a fej megint a Keleti-folyóban végezte, a nehezékkel ellátott karokat és lábakat pedig egy brooklyni csatornába dobta. A maradványokat sohasem találták meg. A nő sorsára csak Rifkin vallomásából és a férfi által elszedett naplójából derült fény.

Könnyen ment a gyilkolás. Joel alig várta, hogy következzék az újabb halálos játszma.

Dolgozó lányok

Rifkin saját kertészeti vállalkozást indított 1991 áprilisában. Egy másik helyi cég raktárát bérelte ki, ott tartotta a gépeket. Legjobb esetben is csak közepes eredményt hozott a dolog. “Minden ügyfelemet elvesztem” – panaszkodott főbérlőjének, és nyárra már a bérleti díjjal is tartozott. A gyilkosság iránti megszállottság elhatalmasodott rajta, és a bérelt “munkatelket” ideiglenes hullalerakóként kezdte használni.

Barbara Jacobs, egy 31 éves drogfüggő nő volt a következő áldozat, akit korábban autólopásért és prostitúcióért tartóztattak le. Joel 1991. július 13-án szedte fel őt, majd hazavitte East Meadow-ba. A szex után a nő elaludt, és ekkor ugyanazzal az asztallábbal verte meg, amivel Julie Blackbirdöt is. A munkát fojtogatással fejezte be. Nem volt kedve egy újabb feldaraboláshoz, így inkább műanyag fóliába csomagolta Jacobst, beletette egy kartondobozba, majd anyja Toyota pick-upjának hátuljára helyezte. A Hudson-folyóhoz hajtott, majd egy cementgyár közelében a vízbe dobta. Már órákkal később megtalálták, egy éppen ott gyakorlatozó tűzoltócsapatnak köszönhetően. Rifkint azonban, későbbi elmondása szerint, “nem is bosszantotta a dolog”.

A halottkém drogtúladagolásnak tulajdonította az esetet. A nőt a Potter’s Field temetőben temették el, és Rifkin két évvel későbbi vallomásáig nem is azonosították.

A crackfüggő, 22 éves, Long Island-i Mary Ellen DeLucát 1991. szeptember 1-jén este 11-kor látták utoljára élve, amikor otthagyta barátait, hogy megkeresse a pénzt a következő adagra. Rifkin a queensi Jamaica Avenue-n talált rá, és egészen napfelkeltéig autózgattak New Yorkban. Többször is megálltak, és Rifkin ezalatt összesen 150 dollárt szórt ki drogokra. Végül egy olcsó motelben kötöttek ki, ahol DeLuca először nem volt hajlandó szexelni, és még több anyagot követelt, aztán igyekezett minél gyorsabban túllenni a dolgon, miközben végig panaszkodott. Rifkin egyszer csak megkérdezte tőle, hogy meg akar-e halni, és ő állítólag igent mondott. Mikor megfojtotta, “nem csinált semmit, csak elfogadta”. A férfi “a furcsább esetek egyike”-ként emlékezett vissza a dologra.

Felmerült azonban egy újabb probléma. Nem merte fényes nappal kicipelni a holttestet, így Hitchcock Tébolyából merített ihletet, és vett egy olcsó utazóládát, és abba paszírozta bele a lányt. A motelból Orange megye felé vezetett, majd a holttestet a West Point melletti Cornwall közelében lévő egyik útszéli pihenőhelyen hagyta. Október 1-jén találták meg, egy melltartón kívül semmi sem volt sem rajta, sem nála. A bomlás miatt lehetetlen volt megállapítani a halál okát. Névtelenül temették el, csak 1993 júniusában tudták azonosítani.

Rifkin kiválasztási módszerében nem volt rendszer. A szinte napi rendszerességgel felkeresett prostik jó részét életben hagyta, hogy aztán később egy pillanat alatt ölhetnékje támadjon. Amikor egy szeptemberi estén felszedte a 31-éves koreai Yun Lee-t, akit már korábbról ismert, ő már a második lány volt aznap egy órán belül. Talán ez lehetett az oka, hogy vele nem tudott teljesíteni. A pillanat hatása alatt csapott le rá, és megfojtotta, miközben a lány “valami olyasmit próbált mondani, hogy nagy hibát követ el”. Ez volt az első eset, hogy olyasvalakit ölt meg, akit ismert, és még enyhe bűntudatot is érzett. “Ami azt illeti, úgymond kedveltem őt” – mondta később.

Rifkin ugyanabba a ládába tette Lee-t, amibe Mary DeLucát is, majd a Keleti-folyóba dobta a hullát. Szeptember 23-án került elő (8 nappal DeLuca megtalálása előtt), Randalls Islands közelében, a Harlem-folyó torkolatánál. Lee exférje azonosította őt, így ő nem került jelöletlen sírba.

Rifkin a “6-os” nevére nem emlékezett, akit alig pár nappal 1991 karácsonya előtt ölt meg. Őt Manhattanben, a Nyugati 46. utcán szedte fel, és a kocsijában, orális szex közben fojtotta meg, és elmondása szerint “elég gyorsan” ment. Ezután visszaautózott Long Islandre (a hulla végig mellette volt), majd a bérelt munkatelken egy ponyva alá rejtette. Ezután egy westburyi újrahasznosítási üzemhez ment, ahol korábban részmunkaidőben dolgozott, és elemelt egy 200 literes olajhordót. Bőven elfért benne az ismeretlen holttest, akit így biztonságosan el tudott szállítani Dél-Bronxba, ahol talált egy környéket, ahol jó sok szeméttelep volt. Miután a Keleti-folyóba gurította a holttestet, már épp indulni akart, amikor járőrökkel találta magát szembe. Illegális szemétlerakással gyanúsították, de meggyőzte őket, hogy ő, éppen ellenkezőleg, csak hulladékot gyűjt. Egy figyelmeztetéssel elengedték.

A hordó annyira bevált, hogy Rifkin vett még párat, hogy koporsópótlékként hasznosítsa őket. A 28 éves, mániás depressziós Lorraine Orvieto következett, aki hangulatingadozásait kokainnal igyekezett egyenesbe hozni. Drága szokás volt, így kénytelen volt stricheléshez folyamodni. Eléggé távolt állt a dolog jómódú Long Island-i életétől, amikor még az egyik gimnázium pomponlánya volt.

Rifkin 1991. december 26-án akadt rá a Long Island-i Bayshore-ban. Egy iskola kerítése mellett parkolt le, és őt is orális szex közben fojtotta meg. Talált nála egy doboz azidotimidint, így tudta meg, hogy HIV-pozitív. Elrakta a tablettákat, a lány ékszereivel és igazolványaival együtt. A raktárában bepakolta az egyik olajhordóba, majd Brooklynba ment, és a Coney Island-öbölbe dobta. Július 11-én talált rá egy halász, két hónappal azelőtt, hogy a családja jelentette az eltűnését.

A zsákmány még a szülőknek sem hiányzott. Egy gyilkosnak ez maga volt a megvalósult álom.

Folytatás a jövő héten!