első rész

Dennis Nilsen (1945. 11. 23.)
2. rész

Nilsen hibája

Az utolsó holttest, amit Nilsen feldarabolt (Stephen Sinclairé), ugyanolyan bánásmódban részesült, mint az előző kettő. Megfőzte a fejet, kezeket, lábfejeket, a többit műanyag zacskókba tette. Egy a fürdőszobai kamrába került, a többi a teásládában kötött ki. A hús és a szervek egy részét lehúzta a vécén.

Nilsen vélhetően kidobott pár nagyobb darabot, mert egy férfi megtalálta az egyik zacskót, szétszaggatva, a saját kertje közelében, nem messze Nilsen házától. Úgy tűnt, a zacskóban egy mellkas és egy gerincoszlop van. Nem jelentette, a zacskó pár napon belül el is tűnt. Sosem hozták kapcsolatba Nilsennel.

A Cranley Gardens 23 alatt még öten laktak, de egyik sem ismerte igazán Nilsent. Február első hetében egyikük észrevette, hogy a földszinti vécé nem öblít rendesen. Megpróbálta savval megszüntetni a dugulást, sikertelenül. A többi vécé sem működött rendesen, de Nilsen tagadta, hogy neki bármi problémája lenne. Kijött egy vízvezetékszerelő, de a saját szerszámaival nem ment semmire, így hívott egy specialistát.

Nilsen félt, hogy saját tevékenységei okozták a földszinti problémákat, így Sinclair testének maradványait műanyag zacskókba pakolta, a félig megfőtt fejjel együtt. Mindent a szekrénybe zárt, és onnantól kezdve nem használta a vécét.

Két nappal később a Dyno-Rod cég szállt ki a helyszínre, hogy megvizsgálják a dugulást. Arra jutottak, hogy a föld alatt lesz valami, így a szakember, Michael Cattran lement a ház oldalán lévő egyik nyíláson keresztül.

Különös szagra lett figyelmes. Meg volt róla győződve, hogy valami halott dolog. Húsz centi vastag üledéket vett észre a csatorna alján, és megállapította, hogy 30-40 emberi húsdarabból állt össze, amik a házba vezető csőből érkeztek. A lakók összegyűltek, miközben jelentette a dolgot a feletteseinek. Nilsen is ott volt, mikor a férfi megjegyezte, hogy lehet, hogy hívni kell a rendőrséget. Mindenesetre azt mondta, kijönnek nappal is, hogy pontosabb felmérést végezhessenek. Aztán Nilsennel és egy másik lakóval hátrament, hogy megmutassa nekik a rothadó emberhúst.

Nilsen éjfélkor kiment, hogy eltüntesse a húsdarabkákat, és kidobálta őket a kerítésen. Arra gondolt, hogy csirkehúsra cseréli őket, de az öngyilkosság is megfordult a fejében. Aztán inkább egyedül üldögélt a lakásában, részegen, három ember maradványaival körülvéve.

A földszinti lakók azonban észrevették, hogy valamit mesterkedett odalent. Mikor Cattran visszatért, és meglátta a kitisztított csatornát, a lakók szóltak neki, hogy kire gyanakodnak. A csatorna mélyéről még ki tudott húzni egy rendkívül bűzös darabot, és hívta a rendőrséget.

1983. február 9-e volt, amikor Nilsen azt mondta egyik munkatársának: “Ha holnap nem jövök be, akkor beteg vagyok, meghaltam, vagy lecsuktak.” Mindketten jót nevettek ezen.

De Nilsen csakugyan megérzett valamit. Amikor belépett a sötét folyosóra, hogy bemenjen a lakásába, látta, hogy három férfi vár rá.

Jay főfelügyelő elmondta neki, hogy a lefolyók miatt jöttek, amik emberi maradványoktól dugultak el. Nilsen csodálkozást színlelt, majd megkérdezte, hogy honnan kerültek oda. Elmondták neki, hogy csakis az ő lakásából érkezhettek, és rákérdeztek a holttestre.

Nilsen feladta, és azt mondta, hogy bemegy velük az őrsre. Tudta a jogait, és ki akart tálalni. Jó hosszan beszélt, miközben a beteges részleteket ecsetelte. Minél többet beszélt, annál inkább úgy érezte a rendőrség, hogy az előző négy évben már voltak jelek, és ha máshogy cselekednek, talán jóval hamarabb megállíthatták volna a gyilkos hadjáratot.

Átkutatták Nilsen szekrényét, ahol több zacskót is találtak, különböző mértékben lebomlott férfi holttestek maradványaival.

A bizonyítékokat bevitték megvizsgálni. Nilsen elmondta, hogy nézzék meg a teásládát és a fürdőszobai fiókot is. Megadta a korábbi lakásának címét is, ahol “tizenkét vagy tizenhárom” férfit ölt meg. Azt is beismerte, hogy rajtuk kívül is volt még hét, akiket meg akart ölni, de nem sikerült.

A rendőrségen így fogalmazott: “Az áldozat a koszos tányér a lakoma után, a mosogatás meg egy megszokott feladat.”

Nilsen vallomása

Bár megkapta a szokásos figyelmeztetéseket, Nilsen azonnal elkezdett beszélni a gyilkosságokról. A hivatalos kihallgatás február 11-én indult. Ráment az egész hét, és összesen 30 órán keresztül tartott. Nilsen elmondta, milyen módszereket alkalmazott, és segített azonosítani az egyes testrészeket is. Nem nagyon kellett noszogatni őt. Áradt belőle a mondanivaló, mintha ezzel akarta volna kitisztítani lelkiismeretét, hogy minden emléktől megszabaduljon. Nem tért el a tárgytól, nem kért együttérzést. Megbánást sem tanúsított. Később azt állította, hogy a kiképzésének köszönhetően tudott nyugalmat színlelni, amíg a rendőrök mindent fel nem jegyeztek. Mindent elmondott, ami az ítélet meghozatalához kellett, de személyes dolgairól hallgatott. Belül félt és rendkívül nyugtalanította mindaz, amit tett.

Nilsennek köszönhetően előkerültek a testrészek, és sikerült is őket összerakni. Stephen Sinclair alsóteste a fürdőszobában volt egy zacskóban. Ebből meg tudták állapítani, melyik felsőtest az övé, és mi tartozik még hozzá. A pontos azonosításnak köszönhetően meg tudták vádolni, és a további nyomozás idejére bent tudták tartani.

Nilsen a Melrose Place 195-be is elment a rendőrökkel, és megmutatta, hol mit temetett el, és hol rakott tüzet.

Kijelöltek neki egy ügyvédet. Ronald T. Moss a rendőrséggel együtt hallgatta végig Nilsen részletes vallomását. Elégedett volt, hogy Nilsen tudta, mi történik.

Amikor az egyik rendőr erősködött, hogy Nilsen egy gonosz szándékú ragadozó, Nilsen azt felelte: “Elsősorban társaságot kerestem, és reméltem, hogy minden rendben lesz.”

Később megírta rémséges emlékiratait egy fiatal író, Brian Masters részére, aki Nilsen hablatyolásából könyvet írt. “Nilsen az első gyilkos, aki kimerítő betekintést ad saját önvizsgálatába. A börtönben írt naplói a bűnügyi dokumentumok egyedi darabját képezik.”

A vallomás után Nilsent a Brixton Fegyházba szállították, ott várta a tárgyalást. Zavarta, ahogy a sajtó lereagálta az esetet a letartóztatás után. “Senki sem akarja elhinni nekem, hogy egy átlagos ember vagyok, aki nem átlagos dolgokat művelt.”

Akik életben maradtak

Több fiatal férfi felment Nilsenhez (sőt egyszer egy nő is), akik megúszták a látogatást. Néhányan azonban éppenhogy, sőt páran még jelentették is a rendőrségnél. Egy alaposabb utánajárás talán megmenthetett volna pár életet. Nilsen azt állította, hogy hét sikertelen kísérlete volt, amikor az áldozatok visszaverték a támadást, vagy egyszerűen meggondolta magát. Csak négy ember nevére emlékezett, és közülük hárman ellene tanúskodtak a tárgyaláson.

Andrew Ho 1979 októberében tett bejelentést. Azt mondta, Nilsen megtámadta őt, de nem volt hajlandó sem írásbeli vallomást tenni, sem bíróságon tanúskodni, így elhalt az ügy. Valószínűleg nem akarta beismerni, hogy ő kínálta fel magát Nilsennek.

Csaknem egy évvel később Douglas Stewart állította azt, hogy Nilsen megtámadta őt. A fotelben ülve aludt el, és arra ébredt, hogy összekötözték a bokáit, és Nilsen egy nyakkendőt tesz a nyaka köré. Védekezett, fel is lökte Nilsent, aki ezután elküldte őt. A férfi ki is hívta a rendőrséget a Melrose Place-i lakásba 1980. augusztus 11-én, hajnali 4 körül. A rendőröknek azonban feltűnt, hogy a férfi ivott. Bekopogtak Nilsenhez, aki meglepődve fogadta a hallottakat. Úgy gondolták, homoszexuális légyott történt, és mindkét fél rejtegeti az igazság bizonyos részeit. Megírták jelentésüket az ügyről, de Stewart nem tett további lépéseket.

Nilsen alig másfél éve tartózkodott a Cranley Gardens alatti lakásában, de már három embert megölt. És a szám még nőhetett volna.

1981. november 23-án, Nilsen 36. születésnapján a férfi felvitt magához egy 19 éves homoszexuális diákot, Paul Nobbst, és leültek iszogatni. Később aludni tértek, majd Nobbs arra ébredt 2:30 körül, hogy rettentően fáj a feje. 6-kor újra felébredt, és kiment a konyhába. A tükörben egy sötétvörös foltot vett észre a torkán. Szemei véreresek voltak, az arca is megsérült. Nilsen meg is jegyezte, hogy szörnyen néz ki, és orvoshoz kellene mennie. Nobbs aznap el is ment az egyetemi rendelőbe, és megtudta, hogy a torkán lévő sérülések arra utaltak, hogy valaki megpróbálta megfojtani őt. Mégsem jelentette az esetet.

A következő áldozat John Howlett volt, aki nem úszta meg.

Azév szilveszterére Nilsen meghívta a szomszédait, akiknek azonban már volt programjuk, ráadásul Nilsen ittasnak tűnt, ami zavarta őket. Hallották, hogy elmegy otthonról, majd visszajön valakivel. Később lármát hallottak fentről. Valaki zokogva rohant le a lépcsőn, majd a főbejáraton távozott. A férfi, Toshimitsu Ozawa azt mondta a rendőrségnek, hogy azt hitte, Nilsen meg akarja ölni, mert egy kifeszített nyakkendővel a kezében közeledett felé. Az esettel kapcsolatban további nyomozás nem történt.

1982 áprilisában Nilsen egyik nap egy Carl Stotter nevű 21 éves transzvesztitával múlatta az időt. Iszogattak, aztán lefeküdtek aludni. Nilsen megpróbálta megfojtani Stottert, aki felébredt, és nem kapott levegőt. Azt hitte, Nilsen pont emiatt segíteni akar neki, de tévedett. A fürdőszobába cipelte, és belerakta a vízzel teli kádba, és többször is a víz alá nyomta, amíg Stotter el nem kezdett könyörögni neki. Stotter aztán magától elmerült, és nem küzdött tovább. Nilsen azt hitte, meghalt, ezért kivitte a nappaliba. A kutyája felugrott, és elkezdte nyalogatni Stotter arcát, mert ő tudta, hogy még él. Nilsen ezután az ágyba vitte a férfit, és odabújt hozzá, amíg az visszanyerte eszméletét. Azt mondta neki, hogy a torkát a hálózsák cipzárja csípte be. Stotter az egészről azt hitte, hogy csak egy nagyon rossz álom volt, annak ellenére, hogy elment egy orvoshoz, aki megerősítette, hogy az állapota erős fojtogatás következménye is lehet. Ennek ellenére hajlandó volt még egyszer találkozni Nilsennel, de végül nem ment el sem hozzá, sem a rendőrségre.

Ítélet

Mialatt a tárgyalását várta, Nilsen úgy döntött, elbocsátja jogi tanácsadóját, Ronald Mosst, de később újra felfogadta. Aztán nem sokkal a meghallgatás előtt megint kirúgta, és Ralph Haeemst bízta meg, aki annak a rabnak az ügyvédje volt, akibe szerelmes volt. Haeems úgy döntött, hogy a csökkentett felelősségre építi a védekezést, szellemi abnormalitásra hivatkozva, és ezáltal a gyilkosság helyett gondatlanságból elkövetett emberölésre kívánta módosítani a vádat.

Nilsen átnézte a bűntettek helyszínein készült fotókat, és rosszul lett attól, hogy milyen kegyetlen dolgokat tett másokkal. Azon tűnődött, vajon az áldozatok családjai meg fognak-e neki bocsátani valaha is.

Több mint 50 jegyzetfüzetet teleírt az emlékeivel, hogy segítse az eljárást, és több “szomorú képet” rajzolt, amik azt illusztrálták, miket csinált az áldozataival. A tárgyalás előtti este azt írta: “Sokkal szigorúbban ítélkezek saját magam felett, mint azt bármelyik bíróság tehetné.”

Hat rendbeli gyilkosággal és két rendbeli gyilkossági kísérlettel vádolták meg. A vádat Alan Green ügyész képviselte. Fenntartotta, hogy Nilsen végig tudatában volt annak, hogy mit csinál, ezért gyilkosság vádjában bűnös. Legfőbb bizonyítéka Nilsen terjedelmes vallomása volt, míg a védelem pszichiátriai vizsgálatra támaszkodott.

A tárgyalás 1983. október 24-én kezdődött. Ismertették a vádakat, és Nilsen minden pontban ártatlannak vallotta magát.

Green előadta a Nilsen letartóztatásának reggelén történteket, de nem szólította fel az esküdtszéket, hogy nézzék át a maradványokról készített rémséges fotókat. Megemlítette, hogy történt egy további gyilkosság, illetve volt még egy kísérlet is, de ezek már túl későn derültek ki, hogy az eredeti vádiratba bekerüljenek.

Paul Nobbs, Douglas Stewart és Carl Stotter egyaránt Nilsen ellen vallott. Nilsen úgy akarta kétségbe vonni a szavahihetőségüket, hogy jelezte az ügyvédjének, ha valamelyikük mondandójával valami problémája volt. Elmondta, hogy Stewart ott maradt még egy italra az állítólagos támadás után, amit Stewart nem tudott megmagyarázni, sőt az ügyvéd azt is elérte, hogy a férfi beismerje, hogy a sztorit szépen felcifrázva eladta a médiának. Nobbs is beismerte, hogy szexuális tevékenységet folytatott Nilsennel, aki egész este barátságosnak tűnt. A félénk Stotter, akit az egész eljárás megijesztett, ugyancsak azt állította, hogy Nilsen gondoskodó és barátságos volt. Ugyanakkor az ő hátborzongató elbeszélése így is rendkívül hátrányosan érintette a védelmet.

Nilsen kihallgatását szóról szóra felolvasták, ami négy órán keresztül tartott. Bizonyítékként bemutatták a lábost, a vágódeszkát, amin az egyik áldozatot vágta fel, valamint néhány kést, amik korábban Martyn Duffey-éi voltak.

A védelem tanúja, dr. James MacKeith Nilsen meg nem nevezett személyiségzavarának különféle aspektusait részletezte. Kifejtette, hogy Nilsen mindig is nehezen fejezte ki érzéseit, és mindig elmenekült az olyan kapcsolatokból, amik megromlottak. Nehezen alkalmazkodó viselkedése már gyerekkorában megvolt. Rendkívüli mértékben külön tudta választani a gondolatait és viselkedésbeli cselekedeteit, ami a tetteit illetően csökkentett felelősségre utalt. A pszichiáter beszélt Nilsen eszméletlen testekhez köthető szexuális izgalmáról is. Nárcisztikusnak és nagyzolónak festette le, akinek több emlékezetkiesése is volt a sok italozás miatt. Szerinte identitásérzete is lecsökkent, ezért olyan szinten képes volt személytelennek tekinteni másokat, hogy alig érzett valamit azzal kapcsolatban, hogy mit tett velük.

A keresztkérdéseket követően MacKeith kénytelen volt visszavonni a csökkentett felelősséget érintő álláspontját mindegyik esetben. Végül azzal zárt, hogy a bíróságra bízza a döntést.

A második pszichiáter, dr. Patrick Gallwey “borderline hamis én, pszeudo-normál nárcisztikus személyiségzavar” diagnózissal állt elő. Végül a “hamis én”-szindrómát vette véglegesnek, azaz Nilsen időnkénti kitöréseit skizoid zavarok okozták, amiket legtöbbször kordában tudott tartani. Egy ilyen személy esetén valószínű, hogy szociális izoláció esetén összeomlik. Ebből kiindulva Nilsen az “ártó szándékú előzetes kitervelést” illetően nem bűnös. Gallwey ködös orvosi kifejezéseit a bíró is megkérdőjelezte, az esküdtszék pedig inkább csak megzavarodott tőle.

Cáfolás céljából dr. Paul Bowden pszichiátert rendelték be, aki 14 órát töltött Nilsennel, ami jóval hosszabb idő volt, mint amennyit a védelem orvosai voltak vele. A kollégái által előadott vallomások nagy részére ő nem talált bizonyítékot. Nilsen szerinte manipulatív ember volt. Ő is egyedi, szellemileg abnormális esetnek találta, ugyanakkor szerinte nem volt elmezavaros. A kettő közti különbséget ő sem tudta valami tisztán megmagyarázni.

Az összegzés során, amikor az eset alapvető elemeire összpontosítottak, a bíró felhívta az esküdtszék figyelmét, hogy egy elme lehet gonosz anélkül is, hogy abnormális legyen, vagyis a pszichiátriai zsargon félre lett dobva.

Az esküdtszék november 3-án vonult vissza. Másnap fél tizenkettő körül a bíró azt mondta, hogy elfogadja a többségi véleményt, mivel Nobbs gyilkossági kísérletét leszámítva mindegyik esetben két esküdt volt, aki nem értett egyet. Fél ötre meglett a döntés: minden vádpontban bűnös.

Az akkor 38 éves Dennis Andrew Nilsent a bíró életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, legkorábban 25 év múlva lehetett feltételesen szabadlábra helyezni.

Odabent

Nilsen a Wormwood Scrubs fegyházban kezdte meg büntetését. A kategóriás rabként saját cellát kapott, de bármikor kimehetett a többi elítélt közé.

Nilsen nem fellebbezett az ítélet ellen. Elmondta, hogy a “társadalmi izoláció, a »barát« visszaszerzése, a gyilkosság iránti elhatározás, a holttest és annak eltávolítása” izgalmas volt számára. Azt is beismerte, hogy legalább két kísérlete kizárólag azért volt sikertelen, mert túl sokat ivott.

1983 decemberében egyik rabtársa, Albert Moffatt megtámadta őt egy borotvával, és meg is sebesítette az arcán meg a mellkasán. A sebeket 89 öltéssel kellett összevarrni. A támadást követően Nilsent rövid időre a parkhursti börtönbe szállították, majd átkerült a Wakefield Fegyházba, ahol egészen 1990-ig tartózkodott. A rákövetkező évben a veszélyeztetett raboknak fenntartott Full Sutton börtönbe került át. 1993-ban, immáron ismét A kategóriás rabként a Whitemoor Fegyházba került, bár nagyobb mértékben szegregálták a többiektől.

1994 decemberében Michael Howard, az akkori belügyminiszter a 25 évtől életfogytiglanig terjedő büntetést tényleges életfogytiglanira módosította. A döntés azt eredményezte, hogy Nilsent sohasem engedik ki a börtönből, bár ő maga is többször kijelentette, hogy nem kíván szabad lenni, teljes mértékben elfogadja a büntetését.

2003 óta Nilsen ismét a Full Suttonban raboskodik, A kategóriás rabként. Idejének nagy részét olvasással, festéssel, zeneművek komponálásával, valamint a neki érkező számos levél megválaszolásával tölti.