„Egy gyönyörű pillanat, egy isteni pillanat, amikor kezeimet egy fiatal lány nyaka köré fonom. Belenézek a szemébe, és egy bizonyos fényt látok, egy szikrát, ami hirtelen távozik. Csak azok tudhatják ezt, akik gyilkoltak már valaha. A halál pillanata fenséges, extatikus érzés. Egy napon, amikor kiengednek, újra érezni fogom. Örömmel gyilkolok majd újra, mert ez a küldetésem.”

Ezek a szavak hangoztak el 1980-ban az ambato-i börtönben. Ezekkel a szavakkal próbálta meg a férfi – aki az Andok Szörnyetege néven vált ismerté - kifejezni azt az érzést, azt az állapotot, ami miatt 300-nál is több kislánynak kellett meghalnia.

Pedro Alonso López 1948. október 08-án született Santa Isabel-ben, Tolima megyében, Kolumbiában. Anyja - Benilda López De Casteneda – prostituált volt. López a csonka család hetedik gyermekeként jött világra, szegénységben éltek és a kisfiú gyakran volt szemtanúja a házban zajló aktusoknak is. A gyermekévei alatt tapasztaltak pszichés fejlődését is negatívan befolyásolták. Nem volt még kilenc éves sem mikor anyja rajtakapta miközben az egyik lánytestvérét molesztálta. Az anyja kivitte a város szélére és otthagyta a fiút. Pedro hazatalált. Másnap feltették egy buszra, ami kétszáz kilométerre vitte el az ismeretlenbe. Bogotá-ban, az ország fővárosában szállt le a buszról, ahol utcagyerekként élte mindennapjait. Egy napon egy férfi sétált oda hozzá. Ételt, szállást és biztonságot ígért a kisfiúnak. López éhes volt és bízott a férfiben ezért vele tartott. Sétájuk egy elhagyatott házban ért véget, ahol a férfi bántalmazta és többször megerőszakolta a fiút. Saját bevallása szerint ekkor döntötte el, hogy ő is ezt fogja tenni. Fiatal lányokkal, annyival, amennyivel csak tudja. Ezek után kezdett erőszakos tettekről fantáziálni.

12 éves korában – az akkor még mindig az utcákon élő – Pedro-t egy amerikai család karolta fel és beíratták egy árva gyerekeknek fenntartott iskolába is. Két évvel később megszökött – az egyik tanára állítólagosan szexuálisan zaklatta. Ismét az utcára került, ahol kisebb lopásokból tartotta fenn magát. Később autólopásokkal kezdett foglalkozni. Az egyik ilyen lopott autóban fogták el és letartóztatták. 18 éves volt ekkor. A börtönben töltött második napon négy férfi megerőszakolta. Két héttel később López – egy durván megmunkált, saját készítésű késsel – három támadójával végzett, elvágta a torkukat. A negyedik elkövető túlélte támadást. Ezért a támadásért – amit önvédelemből elkövetett emberölésnek ítéltek – további két évet kapott.

Szabadulása után Peruba utazott. Szexuális perverziói és fantáziái már kezdtek alakot ölteni. A gyermekként látottak, a szörnyű tapasztalatok és az agresszió együttes fennállása ekkor érett tettlegességgé. Ekkor kezdődött el a XX. század egyik legkegyetlenebb gyilkosának ámokfutása.  López rendszeresen ölt. Hetente két vagy három alkalommal. A gyerekeket általában a piacról csalogatta el olyan helyekre, amik viszonylag elszigeteltek voltak. Legtöbbször már a sírokat is megásta előre, voltak olyan sírhantok is, amikben már több kislány tetemét is elrejtette. A lányokat minden esetben megfojtotta. Voltak alkalmak, amikor a torkukat vagy a csuklójukat is felvágta, hogy lássa életben vannak-e még és pumpál-e még a szívük vért a szörnyű sebeken át.

Így beszélt a tetteiről az egyetlen vele készült interjún:

„A piactereken sétáltam, és egy bizonyos arckifejezés után kutattam. Ártatlanság és gyönyörűség után.   Egyikük egy jó kislány volt, mindig az édesanyjával dolgozott. Követtem őket, akár két vagy három napig, várva arra a pillanatra, hogy egyedül hagyják a szülei. Adtam neki egy szép, fényes csecsebecsét, aztán pedig rávettem, hogy eljöjjön velem a város szélére. Megígértem neki hogy ott kap még egy nyakláncot, és az édesanyjának is küldök egyet.”

„Az első megjelenő fénynél izgalomba kerültem. Szexre kényszerítettem lányt, és a nyaka köré tettem a kezeimet. Amikor a nap felkelt, megfojtottam. Csak akkor volt jó érzés, ha láthattam a szemeit. Soha nem öltem meg senkit éjjel. Pazarlás lett volna éjszaka gyilkolni. Látnom kellett őket, napfénynél.”

„Sok időt szántam arra, hogy meggyőződjek a halálukról. Egy tükröt használtam, hogy leellenőrizzem, hogy még lélegeznek-e.”

„Néha újra meg újra meg kellett ölnöm őket. Soha nem sikoltoztak, mert nem hitték, hogy bármi történhet. Annyira ártatlanok voltak.”

Peruban egy sikertelen gyerekrablás alkalmával elfogták. A perui indiánok mikor megtudták, mit tett a gyermekeikkel, cukormázzal öntötték le López-t és nyakig elásták. A hangyákkal akarták élve megetetni. Egy amerikai misszionárius nő ezt megakadályozta és megígért a feldühödött tömegnek, hogy átadja a férfit a rendőrégnek. Megszegte ígéretét. Autójával a kolumbiai határhoz vitte a foglyot és ott szabadon engedte.

Ezután Kolumbiába később pedig Ecuadorba ment ahol folytatta a gyilkosságokat. Az ottani hatóságok felfigyeltek az eltűnésekre, de kezdetben egy hálózatra gyanakodtak és azt valószínűsítették, hogy rabszolga kereskedők áldozataivá váltak a kislányok. Tévedtek. Egyre több gyermek tűnt el, López pedig nem került a hatóságok látókörébe.

Maradtak a piacterek, az elkóborolt kislányok. Több gyilkosság, több holtest, több sír. López gyakran visszatért a sírokhoz és beszélgetett a kihantolt testekkel, többször is volt rá alkalom, hogy akár négy kis áldozatát is felültetett:

„Olyan volt, mint egy parti. De egy idő után, mivel beszélni nem tudtak, unatkozni kezdtem, és új lányok után néztem.”

A kegyetlen gyilkosságokra 1979-ben derült fény, amikor négy eltűnt kislány holtestét sodorta partra egy folyó Ambato közelében. Mindegyiküket megfojtották. A rendőrség hajtóvadászatot indított a tettes ellen. Három nappal később elfogták Pedro Alonso López-t, aki épp egy újabb kislányt - Maria Poveda - próbált elrabolni. Az anyja vette észre, hogy a lány épp egy férfival sétál el a piactérről és segítségért kiáltott. A tömeg fogta el a férfit és fogva tartották a rendőrség megérkezéséig.

Maria Poveda

A börtönben – hogy megbizonyosodjanak arról, hogy López az elkövető – a hatóságok egy beépített rendőrrel helyezték egy cellába. A nyomozó, Pastor Gonzales, így nyilatkozott a történtekkel kapcsolatban:

„27 napon keresztül alig aludtam. Féltem, hogy álmomban az ágyamban fojt meg. Egy törölközőt tekertem a nyakam köré, amíg aludtam. Ennek ellenére vallomásra bírtam Lópezt, azzal, hogy én is erőszakolónak tettettem magam. Gyilkosságot gyilkosság után mesélt el nekem. A legdurvább rémálmaimban sem gondoltam volna ilyen szörnyűségeket. Mindent elmondott.”

Pastor Gonzales

Elkapták a gyilkost, megvolt a szükséges vallomás. Az elhangzott iszonyat mértékével kapcsolatban a hatóságok kezdetben szkeptikusak voltak, de hamarosan szembesülniük kellett a rémálmokba illő valósággal. A gyilkos 53 áldozat sírjához vezette el a rendőröket, ezután viszont megtagadta az együttműködést.

Két hónappal később bűnösnek találták 110 rendbeli gyilkosság vádjában és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A rendőrség szerint 350 gyilkossággal is vádolhatták volna, de ebben az esetben további kolumbiai és perui tárgyalásokra is szükség lett volna. López – a hatályban lévő törvényeknek megfelelően - 18 évet töltött börtönbe. 1999. január 1-jén szabadult és elszállították Kolumbiába. Egy héttel később visszatért Ecuadorba, ismét elfogták és deportálták Kolumbiába. A kolumbiai hatóságok is elfogták és megvádolták, de nem találták bűnösnek. Őrültnek nyilvánították és kényszergyógykezelésre küldték egy elmegyógyintézetbe, ahonnan két évvel később szabadon távozhatott. Szabadulása után havi rendszerességgel kellett volna jelentkeznie a bíróságon, de ez a mai napig nem történt meg. López eltűnt és holléte azóta is ismeretlen. Egyesek szerint a halott gyerekek hozzátartozói gyilkolták meg, mások szerint visszatért Ecuadorba és folytatta a gyilkosságokat – mivel ott a halálbüntetést, mint jogkövetkezményt nem alkalmazzák.

Pedro Alonso López, a világ egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkosa a rabságban töltött évek alatt nem változott meg, nem bánta meg tetteit, nem fordult a vallás felé feloldozást kérve. Várt. Várta, hogy leteljen az ideje és újra átélhesse azt a „fenséges, extatikus érzés”-t, amit az áldozat halálának pillanatában érzett.  Azt a pillanatot, ami hatalmat és erőt adott neki, olyan erőt, ami arra késztette beteg elméjét, hogy így beszéljen magáról: „Az évszázad embere vagyok. Soha senki nem fog elfelejteni.”