első rész

Ivan Milat (1944. 12. 27.)
2. rész

Az egyetlen túlélő

Paul Onions lelkesen érkezett Ausztráliába, hogy megnézze magának az országot, amiről már olyan sokat hallott. Egy szerény turistaházban szállt meg a sydney-i Kings Crosson, és ideje nagy részét a látnivalók megtekintésével és barátaival való bulizással töltötte. Ahogy fogyott a pénze, arra gondolt, hogy részmunkaidőben dolgozni fog. A vízuma hat hónapra szólt, de úgy tűnt, már korábban ki fog ürülni a pénztárcája. Kérdezősködött a városban, de meg kellett tapasztalnia, hogy nehéz alkalmi munkát szerezni.

Az egyik barátja gyümölcsszedést javasolt. További kérdezősködések után kiderült, hogy a legtöbb munka a Riverina körzetben volt elérhető, több száz mérföldre délre. Úgy akart spórolni az útiköltségen, hogy vonattal megy Liverpoolig, onnan pedig stoppal megy tovább. 1990. január 25-én kora reggel ki is ment az állomásra, és nemsokára már a liverpooli Hume-autópálya mentén álldogált, fuvarra várva.

A rekkenő hőségben állva igyekezett leinteni egy alkalmasnak tűnő, dél felé tartó járművet. Mindössze egy kis hátizsák volt nála, benne egy walkmannel, fényképezőgéppel és pár ruhadarabbal. Elindult gyalog dél felé, de nagyon szeretett volna már autóban ülni. Megállt egy kis bevásárlóközpontnál, vett egy italt, és komolyan elgondolkodott azon, hogy inkább visszamegy a szállóba, amikor egy erős, izmos férfi ment oda hozzá, és egyedi akcentussal azt kérdezte tőle: “Fuvar kéne?”

Paul elmondta, merre megy, és örömmel elfogadta az ajánlatot. A két férfi beült az idegen terepjárójába, és elindultak dél felé. Paulnak az illető erős testfelépítése mellett még a hosszú Zapata stílusú bajsza tűnt fel. Beszélgettek, Paul bemutatkozott, a férfi pedig azt mondta, Billnek hívják.

Paul új barátja nem fogyott ki a kérdésekből: honnan jöttél? Mikor mész vissza? Ki tudja, hogy itt vagy? Mit dolgozol?

Sok-sok kérdés, de Bill eléggé barátságosnak tűnt, így Paul mindenre válaszolt. Bill azt mondta, az utakon dolgozik, jugoszláv családból származik, Liverpool közelében lakik, és elvált. Egy óra elteltével azonban Bill viselkedése megváltozott. Egyre agresszívebb és kritikusabb hangot ütött meg. Izgatott lett, szidni kezdte a koreaiakat és a briteket, aztán morózussá vált a hangulata, és nem is volt hajlandó megszólalni.

Telt-múlt a délután, és mikor elhagyták a délen fekvő Mittagong városát, Paulnak feltűnt, hogy Bill furcsán viselkedik: pár másodpercenként belenéz a visszapillantóba, és más sebességgel kezd el haladni. Fáradt és kimerült volt, és már kezdte kellemetlenül érezni magát. Bill előrehajolt, állított valamit a rádión, majd azt mondta: “Azt hiszem, megállok, és behozok pár kazettát hátulról.” Mikor megálltak az autópálya mellett, Paul lenézett, és meglátott egy tartót tele kazettákkal, a két ülés között.

Ahogy Bill kiszállt, Paul is kiszállt. “Menj vissza!” – utasította Bill vészjósló hangon. Nem akarta még jobban felbosszantani, ezért Paul engedelmeskedett. Amint Bill is visszaért, a vezetőülés alá nyúlt, előhúzott egy nagy fekete revolvert, és Paulra szegezte.

“Rablás” – mondta. Megint az ülés alá nyúlt, ezúttal egy köteg zsineget vett elő. A mostanra igencsak riadt Paul megpróbálta szóra bírni. “Mi ez, mit csinál?” – kérdezte. “Pofa be, és csatolja be magát!” – jött a határozott, bár kimért válasz. Paul már teljesen be volt ijedve, ezért neki is látott, de hirtelen megragadta az ajtót, és kiugrott a földre. Elrohant a kocsitól, de még hallotta, hogy utána kiáltanak: “Állj vagy lövök!”

A bepánikolt férfi egyenesen a forgalomba futott, és többeknek kellett csikorogva kitérniük az “őrült” elől. Gyorsan visszanézett, azt gondolva, hogy Bill üldözőbe vette. De ő csak lazán a kocsija mellett álldogált, és vigyorgott. “Gyere vissza!” – kiáltott neki. Paulnak sikerült leintenie egy furgont. Ahogy a jármű lassított, Paul az autópályát elválasztó füves részre rohant. Bill hátulról vetette rá magát, és lebirkózta a földre. Paul ki tudott szabadulni, a furgonhoz rohant, és elévetette magát. A sofőr, a helybéli Joanne Berry a fékre taposott, és mielőtt tiltakozhatott volna, Paul üvöltve beugrott a kocsiba: “Fegyver van nála, segítsen!”

Joanne nem volt benne biztos, hogy jól teszi, de elhajtott. Testvére és négy gyereke utazott vele. Féltette őket, és meg akarta kérni a férfit, hogy szálljon ki. A szemébe nézett, de amikor látta, hogy mennyire meg van rémülve, inkább úgy döntött, elviszi a legközelebbi rendőrőrsre, ami az ellenkező irányban volt. Mikor megfordult, észrevette, hogy a másik férfi visszafutott a kocsijához. Úgy tűnt, hogy cipel valamit. Nagyon szeretett volna eltávolodni tőle, ezért a gázra taposott.

A mittagongi rendőrséget zárva találták, így a következő városba, Bowralba mentek. Paul elmesélte az esetet a recepción ülő Janet Nicholson közrendőrnek, személyleírást adott támadójáról, beszélt a járműről és az otthagyott csomagjáról. Részletesen elmondta, mi minden volt benne, köztük az útlevelével és az Angliába szóló repülőjegyével. Miután megírta a részletes jelentést, Nicholson rádión továbbította a férfi személyleírását és az autó adatait, majd azt javasolta Paulnak, hogy menjen vissza a szállóba. Elmondta, hogy pénzszűkében van, így húsz dollárt adtak neki. A rendőr elmondta, hogy rendszám nélkül nagyon kicsi az esélye, hogy megtalálják a gyanúsított járművét. Sydney-be visszatérve elment a brit nagykövetségre, hogy új útlevelet kérjen, és kölcsönt vegyen fel. Az útlevelet megkapta, de a pénzt nem. A mögötte várakozó nő megsajnálta őt, és húsz dollárt adott neki. Ledöbbent a nő jóságán.

Hetekkel később, miután mégis Ausztráliában maradt, talált egy jól fizető állást. Nem sokkal ezután barátnője is megérkezett Angliából, majd Ausztrália északi részén utazgattak egy kicsit, aztán hazamentek. Odahaza Paul próbált visszailleszkedni a megszokott életbe, de egy évig rosszul aludt, és különböző rejtélyes betegségekben szenvedett. Néhány évvel később tudta meg, hogy nem messze onnan találták meg a hullákat, ahol őt megtámadták. Kirázta a hideg, ahogy ismét felidézte az esetet.

Eközben Ausztráliában tovább folyt a keresés. Több mint kétszáz rendőr kutatott az erdőben. A nyomozócsoport főhadiszállására ezrével érkeztek a telefonhívások minden héten a belangalói eseményekkel kapcsolatban. Két hívás különösen érdekesnek bizonyult. Az egyik egy nőtől érkezett, aki azt állította, hogy a barátja együtt dolgozott egy férfival, akinek szerinte érdemes lenne utánanézni. Az erdő közelében volt telke, volt egy terepjárója és rengeteg fegyvere. Az illetőt Ivan Milatnak hívták.

A másik telefonáló Joanne Berry volt, aki elmesélte, hogy milyen körülmények közt vette fel Paul Onionst. A többi híváshoz hasonlóan ezeket is rögzítették és felvitték egy hatalmas számítógépes adatbázisba, ami egyre jobban terebélyesedett. Más szóval: elvesztek a rengeteg telefonbetyár és állítólagos szemtanú jelentkezései között.

Paul Onions felhívta az ausztrál nagykövetséget, és megkapta a nyomozócsoport forródrótjának számát. 1993. november 13-án a telefont felvevő rendőrnek részletesen beszámolt az 1990-ben történt támadásról, mire megkérdezték tőle, hogy miért nem jelentette. Mikor elmondta, hogy márpedig jelentette, arra számított, hogy megkérdezik tőle, hogy hol, mikor és kinek. Ehelyett megköszönték neki a tájékoztatást, és letették a kagylót. Hetekkel később sem keresték, így elkönyvelte magában, hogy hívásával nem mentek sokra, és megpróbálta kitörölni az emléket.

A hivatalos keresést 1993. november 17-én felfüggesztették. Sem újabb holttesteket, sem további bizonyítékokat nem találtak.

Túlterhelve

1993 decemberére egyértelművé vált, hogy bár hatalmas mennyiségű információ gyűlt össze, a nyomozás mégsem haladt elfogadható ütemben. Tízezer adatlapot állítottak össze, a legtöbbet kézzel. A forródróton beérkezett több ezer hívás alapján a rendőrség egy kétezer személyből álló listát állított össze, akik a hívók szerint elkövethették az eseteket, vagy legalább tudtak róluk valamit.

Akkora adatmennyiségről volt szó, hogy túlterhelte a számítógépes rendszert. A TIMS (Task Force Information Management System) névre keresztelt program több adatbázisból állt, amik a különböző kategóriákba eső adatokat tárolták. Azonban egyszerre csak egy dologra lehetett rákeresni, mivel a rendszert nem olyanra tervezték, hogy egy ilyen kiterjedt nyomozás adatmennyiségét és összetettségét kezelni tudja.

Meg is született a döntés, hogy új programra állnak át, ami elég erős és rugalmas volt ahhoz, hogy megbirkózzon a feladattal. Ez azt jelentette, hogy heteken át zajlott az adatválogatás és adatbevitel, minek következtében az ezalatt beérkező információkat kézzel kellett feldolgozni. A rangidős rendőr, Gagan nyomozó, a csoport vezető analitikusa összehívta a csapatot, és nekiláttak a hosszú, kimerítő munkának. Minden aktát el kellett olvasni, be kellett kategorizálni, majd félretenni, hogy később bekerülhessen az adatbázis megfelelő szekciójába.

Az egyik akta megragadta a csapat figyelmét, mert furcsa vezetékneve volt az érintettnek: Onions [hagymák]. Elolvasták, majd beletették a “nyom” dossziéba, további elemzés céljából. Néhány héttel később előkerült a másik hasonlóan érdekes jelentés, Joanne Berryé. Azt is eltették további elemzés céljából.

Az új év beköszöntével 37 nyomozó dolgozott teljes munkaidőben az ügyön. A fő szálat a gyilkos fegyver és a felhasznált töltények előkerítése jelentette. Két új detektívet is ráállítottak az ügyre. Gordon és McCluskey nyomozók feladata az volt, hogy dolgozzák fel az egyik aktát, ami három külön nyomot tartalmazott. Az aktán a Milat név volt olvasható.

Lynne Butlert és Paul Douglast újra kihallgatták, és ők megerősítették a korábban elmondottakat. A harmadik nyom attól a nőtől származott, akinek a barátja Ivan Milattal dolgozott. Mivel a nő nem mondott nevet, Gordon úgy döntött, elmegy az említett céghez, a Readymixhez, és feltesz pár kérdést Milatról.

Richard és Ivan Milat egy időben mindketten a cégnek dolgoztak. Ivan nagy tiszteletnek örvendő, szorgalmas munkás volt. Richardot ezzel szemben őrültnek és kiszámíthatatlannak tartották.

Elkérték mindkét férfi jelenléti ívét, és mikor később összevetették a bűntények becsült időpontjával, kiderült, hogy Richard mindegyik alkalommal a munkahelyén volt. Ezzel szemben Ivan valamennyi esetben hiányzott. Gordon úgy érezte, Milat kezd lassan első számú gyanúsítottá válni, ám amikor felvetette a dolgot feletteseinek, azok közölték vele, hogy szerezzen több bizonyítékot.

Gordon átböngészte a bűnügyi aktákat, és megtudta, hogy Ivan Milatot különféle kihágásokban bűnösnek találták, és több évet ült börtönben. Egyik eset sem utalt arra, hogy potenciális sorozatgyilkos lenne. Miután még mélyebben beleásta magát az archívumba, rábukkant valamire, amitől igencsak felerősödött gyanúja. 1971-ben Ivan két stoppos lányt szedett fel Liverpoolból Melbourne-be menet, és egyiküket állítólag meg is erőszakolta. Mindkét lány azt vallotta, hogy egy nagy kés, meg egy hosszú kötél volt nála. Később felmentették, mivel a vád nem tudta bizonyítani állításait.

Gordon és McCluskey megint elment, hogy engedélyt kérjen, hogy lehallgathassák Milat házában a telefont, és bemikrofonozhassák a kocsiját. Clive Small visszautasította a kérést, aminek Gordon érthető módon nem örült. Pedig Small helyes döntést hozott. A törvény rendkívül precízen rendelkezett az elektronikus lehallgatás tárgyában. Csak akkor volt szabad használni, amikor minden más bizonyítékszerzési módszert kimerítettek már. Emellett korábbi tapasztalatából azt is tudta, hogy bár kitűnt a gyanúsított, a szilárd lábakon álló vádemeléshez minden más gyanúsítottat ki kell zárni.

Néhány nappal később kijelölt négy detektívet, köztük Gordont és McCluskey-t is, hogy mostantól minden idejüket a Milat-nyomok felgöngyölítésének szenteljék. Emellett összeállított egy megfigyelő csapatot is, a “Szaglászokat”, hogy kövessék Milatet és figyeljék a házát. A Milat-négyes nekiállt a kimerítő munkának: kihallgatások, ellenőrzés, összevetés, bizonyítékok gyűjtése. Több hónapos feladatnak néztek elébe. Gordon nyomozó idegeit eléggé megviselte az ügy, ugyanakkor mégis csöndes magabiztossággal gondolt arra, hogy közelednek az emberükhöz.

Agytröszt

Nyomozócsapatának erősítése végett Small rendőrfőnök további szakértőket hívott össze, hogy megvizsgálják az olyan emberek indítékait és beállítottságát, akik képesek lehetnek ilyen szörnyű tetteket elkövetni. Tudta, hogy a hosszú és elhúzódó ügy végén hatalmas tárgyalásra lesz kilátás, így több különböző tapasztalt szakember véleményét is kikérte, hogy tovább erősítse a bizonyítékok sorát.

Dr. Rod Milton, a rendőrségi pszichiáter kiemelt szerepet kapott. Az ügy kirobbanása óta minden információmorzsát áttanulmányozott és kielemzett, ami csak a keze ügyébe került. Alapos figyelemmel követte, ahogy kiinduló profilja egyre inkább igazi alakot kezd ölteni.

Small másodikként dr. Richard Bashamet, a Sydney-i Egyetem antropológiai dékánját bízta meg. Az amerikai Basham már korábban is segítette a rendőrség munkáját ázsiaiakat érintő bűntényekben. A pszichológiai antropológia volt az igazi erőssége, de a kísérleti és a klinikai pszichológiában is otthon volt. Milton és Basham egyaránt óvatosan fogadta a másikat, de hamar elismerték egymás képességeit. Ugyancsak a csapat tagja lett Bob Young, a képzett szociológus és számítógépes elemző. Őrá a kutasási módszerekben való szakértelme és a hatalmas adatmennyiségek kezelésében szerzett nagy tapasztalata miatt számítottak.

Small még mindig úgy gondolta, hogy a tettes valahol a déli felvidékeken lakik. Abban a régióban volt Belangalo is. Úgy tervezte, hogy házról házra bejárják a környéket, hogy előkerüljön a fegyver. A szakértői csoport nem értett egyet. Véleményük szerint a rendőri erőforrások kihasználtsága már így is a maximumon volt. Legtöbben úgy gondolták, Bashammel az élen, hogy a tettes és/vagy a fegyverek már benne vannak az eddig megszerzett információhalomban.

Az akták áttekintése közben szóba került az egyik vallomás, ami Alex Milaté volt. Small elmondta, hogy milyen kiterjedt részleteket tartalmaz, és hogy az illetően valószínűleg fotografikus memóriája van. Basham jelezte, hogy az emlékek onnan is eredhetnek, hogy az illetőnek köze volt az esethez, és ezért tudott olyan jól elmondani mindent. Érdekes elmélet volt. Basham azt is felvetette már, hogy több tettes is lehet, és valószínűleg testvérek. Amikor a ballisztikai vizsgálat eredményeit elemezték, kitárgyalták a kilőtt töltényeket talált karcolásokat, amiket vélhetően egy kezdetleges hangtompító okozott.

“A hangtompító arra is utalhat, hogy az illető fantáziavilágban él” – mondta Basham. “Alighanem motorbiciklije is van. Törvényen kívülinek tekinti magát.”

Milton egyetértett. Újra elővette a testvér-elméletet. “Lehet, hogy többen vannak testvérek, és az erdőben lógnak, dobozokra meg állatokra lőnek, és úgy általában egymás társaságában kérkednek.”

Small hegyezni kezdte a fülét: “Van egy aktánk, az pont egy ilyen család.”

“Figyeljen oda rájuk!” – felelte Basham. “Lehet, hogy köztük van az embere.”

A beszélgetés témája a gyilkos lakhelye felé fordult. Milton felvetette, hogy a gyilkos talán nem a közvetlen közelben lakik, de gyakran jár arra, vagy akár van saját lakása arrafelé, esetleg bérel egyet. A térképek tanulmányozása során arra jutottak, hogy a gyilkos valószínűleg északabbra lakik, a Hume-autópályához közel. Tény, hogy valamennyi áldozatot kapcsolatba hozták Liverpoollal és környékével, valamint a Belangalo-erdőben akadtak rájuk. Ez is csak erősítette az elméletet.

A szakértői csoport tagjai nem tudtak róla, hogy a rendőrség a Milat család iránt érdeklődik, még a nevük sem hangzott el az eligazításon. Small tudta, hogy még hosszú út áll előttük a vádemelésig, de nem tudta kiverni a fejéből, hogy a Milat család mennyire megfelel az elméleteknek.

Egyre közelebb

A kiegészítő bizonyítékok utáni pedáns keresés egészen 1994 márciusáig folytatódott. A Milat-csapat beszerzett minden dokumentumot a család által valaha birtokolt telkekről és járművekről. Kiderült, hogy három testvérnek van egy kis telke a Wombeyan Caves úton, huszonöt mérföldre Belangalótól. Megtudták azt is, hogy Ivan Milat egyik régi kocsija egy ezüstszínű Nissan Patrol terepjáró volt.

Felkeresték az új tulajdonost, aki megmutatta a rendőröknek a töltényt, amit az ülés alatt talált. .22-es kaliberű volt, és a későbbi vizsgálat során kiderült, hogy passzol az A-val jelölt területen talált üres dobozokhoz, valamint a Clarke és Walters sírhelye mellett talált hüvelyekhez. Milat két hónappal azután adta el a járművet, hogy a két angol lányt megtalálták.

Gordon nyomozó és csapata rengeteg bizonyítékot halászott elő, de még mindig hiányzott valami, ami az egészet összefogja. Valami, amivel igazolják, hogy Ivan Milat és a járműve a kérdéses helyen volt a kérdéses időben. Próbálták alkalmazni az új számítógépes adatbázist, remélve, hogy előkerül, amit keresnek, de hiába írták be az “ezüst terepjáró”, “Liverpool” és “stoppos” kulcsszavakat, nem találtak semmit. A rendszer ugyan jobb volt, mint elődje, de még mindig nem volt képes megtalálni a szükséges információt.

Megkezdték az irigylésre egyáltalán nem méltó munkát, azaz kézzel böngészték át a jelentésekkel teli dobozokat. Voltak olyan papírok, amik még bele sem kerültek az adatbázisba. Hosszú heteken át gürcöltek, de Gordon április 13-án megtalálta a feljegyzést Paul Onions öt hónappal ezelőtti hívásáról. Elolvasta a jelentést, ami leírta az 1990 januárjában történteket, és rádöbbent, hogyha a férfi hiteles, az ő vallomása jelenthetné az összetartó kapcsot, ami eddig hiányzott. Onions beszélt az autóról, a támadás helyszínéről és a sofőrről. Gordon azonnal Small rendőrfőnökhöz sietett.

Small forrt a dühtől, hogy egy ilyen fontos bizonyítékkal nem foglalkoztak ezidáig. Azonnal bekérte az eredeti jelentést a bowrali rendőrségtől, ám az ő aktáikban nem volt meg. Szerencsére Nicholson közrendőr mindent lejegyzetelt saját füzetébe, ami még részletesebb is volt, mint az abból készült jelentés. Tudták, hogy Richard és Ivan Milat hasonló megjelenésű, ezért ismét elkérték a jelenléti íveket, és megerősítették, hogy Richard valóban dolgozott aznap, de Ivan nem.

Mindeközben az is kiderült, hogy Ivan a Galston Gorge környéken dolgozott akkortájt, amikor James Gibson hátizsákját megtalálták. Több munkatársát is kihallgatták, akik mind elmondták, hogy Ivant érdeklik a fegyverek. Egyikük, Tony Sara azt is elárulta, hogy Milatnak van egy motorbiciklije és egy Nissan terepjárója, emellett egész “fegyverarzenált” tart a házában. Mesélte, hogy egyszer, amikor épp együtt dolgoztak, elhajtottak a Belangalo-erdő mellett, és Ivan azt mondta: “El sem hiszed, mi van ott.” Amikor Sara a részletek után érdeklődött, Ivan csak mosolygott, de nem szólt semmit.

Április végén Paul Onions fontos hívást kapott Ausztráliából. Stuart Wilkins nyomozó kereste, hogy fontos tanú a hátizsákos ügyben, és el tudna-e repülni azonnal Ausztráliába. A férfi teljesen összezavarodott, hiszen kezdettől fogva azt érezte, hogy az ottani rendőrséget nem érdekli sem ő, sem a története. Most meg ő a koronatanú. Mi tartott ennyi ideig?

Egy héttel később már Sydney-ből Liverpoolba tartott a rendőrséggel, akik azt akarták, hogy “bemérje magában a helyet”, mielőtt további kérdéseket tesznek fel neki. Mikor bent jártak Liverpoolban, megmutatta a kis boltot, ahol az állítólagos Bill-lel találkozott. Lombardo újságosüzlete volt.

Tovább haladtak dél felé, amikor Onions megszólalt: “Ez nem stimmel. Aznap átmentünk egy városon.” “Maga téved, erre nincsenek városok” - jött a válasz. A rendőrség később rájött, hogy a támadás idején, 1990 januárjában a gyorsforgalmi út még nem volt készen, és az autópálya áthaladt Mittagong központján.

Ahogy közeledtek a támadás helyszínéhez, Onions egyre nyugtalanabbá vált. Részletesen elmondta, mikről beszélgettek, és remegni kezdett a hangja, amikor szóba kerültek a kazetták, a pisztoly, meg a kötél. Megmutatta, nagyjából hol tudott megszökni. A hely alig egy mérföldre volt az erdő bejáratától.

Másnap vetítőn keresztül megnézte a gyanúsítottakat. Mindegyikük meg volt számozva, egytől tizenháromig. Egyedül hagyták, hogy annyiszor nézze meg a képeket, ahányszor csak akarja. Furcsa érzés volt. Négy év telt a támadás óta, és azt a férfit kereste, aki az egészet elkövette. Újra meg újra átnézte a felvételeket. Ketten tűntek ki, a négyes meg a hetes.

Egy kis idővel később szólt a nyomozóknak, és a képernyőre mutatott: “Ő az, a négyes.” Mikor rákérdeztek, hogy biztos-e benne, megijedt, és azt mondta, hogy inkább megnézi még egyszer. Többször is átfutotta a felvételeket, míg végül kijelentette: “Biztos vagyok benne. Ő támadott meg, a négyes.”

Paul Onions azonosította Ivan Milatot.

Smallt azonnal értesítették a fejleményekről, aki konzultált Lynchcsel, és meghozta a döntést. Mostanra elegendő bizonyítékuk volt ahhoz, hogy letartóztassák Milatot Paul Onions megtámadásáért. A letartóztatási végzés mellett beszerezték az engedélyeket, hogy átkutassák a házát, ami Eaglevale-ben volt, a Hume-autópálya közelében, alig néhány mérföldre Liverpooltól. Még adott volt a feltételezés, hogy Ivan nem egyedül dolgozott, így kérvényezték, hogy Ivan anyjának, valamint testvérei, Richard, Walter és Bill házát is átkutathassák. Az erdő melleti birtokra ugyancsak be akartak nézni, valamint a Woombye-ba költözött Alex Milat otthonába is, aki néhány órányi autóútra lakott észak felé, a queenslandi Brisbane közelében.

Minden végzést megkaptak.

Rajtaütések

A két államban történő rajtaütések logisztikai megszervezése egészen csüggesztő feladat volt. Több mint háromszáz rendőr vett részt benne. A titoktartás végett a többség nem is tudta, hogy hova megy és mikor, csak közvetlenül előtte tájékoztatták őket. Az Ivan házán való rajtaütés kódja “Air-1” volt.

Ivan Milat nem állandó időpontokban dolgozott, így úgy döntötek, hogy 1994. május 22-én, vasárnap reggel 6:30-kor rohanják le a házát. Ötven rendőr gyűlt össze hajnali kettőkor a campbelltowni rendőrőrsön, köztük az Államvédelmi Csoport állig felfegyverzett tagjai, valamint tárgyalótisztek is. A város félúton volt Liverpool és Ivan háza között.

A korai eligazításon Small és Lynch mellett dr. Rod Milton is jelen volt. Tanácsokat adott a tárgyalók vezetőjének, Wayne Gordonnak, hogy hogyan érintkezzenek Ivannal, akit telefonon akartak felhívni, miután körbevették az épületet. Milton azt javasolta, hogy Gordon határozott, tekintélyt parancsoló hangon szóljon hozzá, mert úgy gondolta, hogy Milat majd át akarja venni az irányítást. A megfigyelésiek jelentették, hogy Ivan barátnője, Chalinder Hughes ugyancsak a házban tartózkodik. Az volt a terv, hogy nyugodt hangnemben felszólítják őket, hogy jöjjenek ki, majd foganatosítják a letartóztatást, és átkutatják a házat.

Pontosan 6:36-kor a csapat a helyén volt. Gordon nyomozó tárcsázta Ivan számát. Egy férfihang szólt bele. Mikor megkérdezte tőle, hogy Ivan Milat-e, az illető nemmel felelt. Gordon rákérdezett a címre, de az stimmelt. Ezután bemutatkozott, és azt mondta, hogy a rendőrség körülvette az épületet, és házkutatási végzésük is van, így be szándékoznak menni, hogy átkutassák a házat egy fegyveres támadás kapcsán. Azt tanácsolta Milatnak, hogy jöjjön ki a barátnőjével együtt, és adja meg magát. Ivan motyogott valamit, majd letette a kagylót.

Pár perc eltelt, de nem történt semmi. Nem akarták megrohamozni a házat, hisz jól tudták, hogy fegyvereket tart otthon, és a barátnő jelenlétét ugyancsak figyelembe kellett venniük. Gordon megint tárcsázott, és másodszor is beszélt Milattal. Mikor megkérdezte tőle, miért nem jött ki, Ivan azt mondta, hogy azt hitte, csak szórakoznak vele. Gordon meggyőzte, hogy szó sincs semmilyen viccről.

Pár perccel később az Eaglevale, Cinnabar utca 22. alatti ház ajtaja kinyílt, és Ivan Milat és Chalinder Hughes kilépett rajta. Az államvédelmisek letartóztatták őket, míg a többiek bementek a házba, és átfésülték, hátha van ott még valaki.

Lezárták a környéket, és megkezdték a keresést. A megbilincselt Ivant tájékoztatták a jogairól, majd közölték vele, hogy a Belangalo-erdőben talált hét holttest ügyében fogják kihallgatni. “Fogalmam sincs, miről beszélnek” – felelte Ivan. A különleges kutatócsapatot Gerald Dutton ballisztikai szakértő, Andy Grosse rangidős helyszínelő és két másik detektív alkotta. Módszeresen átnézték a négyszobás házat.

A többi helyszínen simán mentek a rajtaütések. A rendőrség gyakorlatilag egyidejűleg kutatta át az összes házat.

Terhelő bizonyítékok

Elsőnek egy képeslap került elő. Mikor megkérdezték, hogy ki küldte, azt válaszolta, hogy egy új-zélandi barátja. Az írás azzal kezdődött, hogy “Szevasz, Bill!” Mikor megkérdezték, hogy Billként is ismerik-e, arra azt felelte, hogy bizonyára csak eltévesztette. Amikor az egyik hálószobában egy töltény került elő, a fegyvereire kérdeztek rá, de azt mondta, nincs neki egy sem. A töltényt azzal indokolta, hogy akkor kerülhetett oda, amikor a testvérével lőni mentek. A második hálószobában az egyik szekrényből két hálózsák került elő. Később igazolták, hogy Simone Schmidl és Deborah Everist felszereléséhez tartoztak volt.

Egy másik hálószobában egy zsákot találtak, benne személyes holmikkal, amik arra utaltak, hogy Ivan munkászsákja volt az, amit ő meg is erősített. A zsákban egy 30 centis Bowie-kést találtak. Ugyanitt előkerült annak a munkagépnek a kézikönyve, amivel Ivan dolgozott. Mikor végiglapozták, előbukkant valami, amire Dutton azonnal felfigyelt. Egy .22-es kaliberű Ruger-puska használati utasítása volt. Ivan nem kommentálta a felfedezést.

Egy fotóalbumban egy fényképre bukkantak, amin egy Harley Davidson motor és egy pisztolytok volt. A tartóban Dutton szerint ránézésre egy .45-ös colt lapult. Pont olyan, amiről Onions beszélt. Egy doboz .45-ös töltény is előkerült Ivan hálószobájából. Az egyik bekeretezett fénykép Chalidner Hughest ábrázolta, aki csíkos Benetton-topot viselt. Pont olyat, mint Caroline Clarke.

Ezután a közvetlenül a ház mellet lévő garázs következett. A fal mellé támasztott hordozható polcon egy hálózsák nejlontasakja került elő, benne egy összetekert sátorral. A sátrat egy lila fejpánttal kötözték össze, pontosan olyannal, ami Simone Schmidl koponyáján volt. A tasakban egy házi készítésű hangtompító is volt. Mikor Milatot a garázshoz kísérték, és rákérdeztek a tasakra, azt állította, hogy most látja először.

A garázs mennyezetén volt egy nyílás, ami a tetőtérbe vezetett. Az egyik helyszínelő fogott egy létrát, és felmászott. Nem talált semmit, de aztán eltávolította a szigetelést, és a falon lévő egyik résben egy műanyag zacskó volt gyömöszölve. Úgy tűnt, pisztolyalkatrészeket tartalmaz. Szóltak Duttonnak, aki megállapította, hogy egy komplett závárzat, egy ravasz és egy heveder került elő. Mindegyik .22-es Ruger-puskához tartozott. A nyílásban volt még valami, de azt nem érték el. Miután sehogy sem sikerült kivenniük, a rendőrség lyukat vágott a szomszédos falon, és kiderül, hogy egy forgó heveder volt, ami ugyancsak az említett fegyverhez tartozott.

Milatot a campbelltowni rendőrőrsre szállították, és kihallgatták. Az egészet felvették, videóra és hangkazettára egyaránt. Milat végig kitérő válaszokat adott, nem volt hajlandó együttműködni. Egy óra múlva végeztek, és Ivant megvádolták a rablással és a gyilkossági kísérlettel.

A házában a fentiek mellett szigetelőszalag, kábelkötegek és egy zacskó sárga-kék kötél került elő, hasonló azokhoz, amiket a tetthelyeken találtak. Miután még alaposabban átnézték az egyik szekrényt, egy munkabakancsból újabb Ruger-alkatrész került elő.

A konyhában további tábor-, illetve főzőfelszerelések kerültek elő, és mindegyik Simone Schmidlé volt. A rendőrség korábban csak abban bízott, hogy valamicske bizonyíték azért csak lesz, ami összekapcsolja Milatot a gyilkosságokkal, és teljesen váratlanul érte őket, hogy mennyi mindent megtaláltak.

A keresés folyamán újabb holmik bukkantak elő. Az egyik egy fényképezőgép volt, amiről később bizonyították, hogy Caroline Clarke-é volt. A másik egy vizeskulacs, aminek meg volt karcolva az oldala, mintha csak el akartak volna tüntetni valamit. A fényelemzés során tisztán olvashatóvá vált a “Simi” felirat. A mosógép alól egy teljesen megtöltött Browning automata pisztoly került elő.

A többi helyszíneken ugyancsak gyűltek a bizonyítékok: karabélyok, sörétes puskák, kések, íjak, és hihetetlen mennyiségű lőszer. Az áldozatok tábori felszerelése szinte teljes mértékben előkerült. A legrémisztőbb lelet azonban Margaret Milat, Ivan anyjának zárt szekrényéből került elő. Egy hosszú, görbe huszárkard.

Gerald Dutton ballisztikai szakértő már a legelső megtalált hüvelyek és töltények óta az ügyön dolgozott. Hosszú órákon át vizsgálta a bizonyítékokat, és munkájának meglett a gyümölcse. A használt hüvelyek és néhány töltény biztosan abból a .22-es Ruger-puskából származott, amit Ivan Milat házában találtak.

Ivan Robert Marko Milatot megvádolták a hét turista meggyilkolásával, és bírósági tárgyalás várt rá. Az óvadéki meghallgatáson, néhány héttel a letartóztatását követően Ivan kirúgta az ügyvédjét, miután az azt tanácsolta neki, hogy vallja magát bűnösnek. Ironikus, hogy ez ugyanaz az ügyvéd volt, aki megnyerte neki az 1971-es tárgyalást a nemi erőszak ügyében. A tárgyalást 1995. júniusára tűzték ki, ám akkor mégsem került rá sor. Csaknem egy évig húzódott a dolog, mégpedig azért, mert Milat kirendelt ügyvédei nem tudtak megegyezni az állami jogi hivatallal a fizetést illetően. Végül aztán mégiscsak elfogadták az eredeti ajánlatot, és megkezdődhetett a tárgyalás.

A tárgyalás

Ivan Milat mozdulatlanul ült a tárgyalóban, amikor az esküdtszék helyet foglalt, Ausztrála bűnügyi története legnagyobb gyilkossági tárgyalásának első napján. David Hunt bíró felszólította az ügyészt, hogy kezdje meg az ügy ismertetését. Mark Tedeschi rövid beszédet mondott, melynek lényege az volt, hogy bizonyítható, hogy Ivan Milat mind a hét esetben bűnös, attól függetlenül, hogy voltak-e társai, vagy sem. Miután végzett, azonnal szólította első tanúját, Paul Onionst.

Milat rábámult, mikor felment a tanúk padjára, és alig látható mosoly jelent meg a szája szélén. Onions egyértelműen beazonosította Milatot mint támadóját. Tedeschi prezentálta a bizonyítékokat, majd Onions várta, hogy Milat ügyvédje, Terry Martin a keresztkérdéseivel nekilásson darabokra szedni a vallomását, ám ez nem történt meg. Mindössze egy-két dolog azonosítása kapcsán kérdezett tőle, de nem érte olyan szigorú támadás, mint amire számított.

Miután Onions távozott, az áldozatok szüleit szólították, egyesével egymás után. Síri csend borult a tárgyalóra, ahogy mind elmondták, hogy mikor látták a gyerekeiket utoljára. Néhányan a kitörő zokogást próbálták visszafojtani, mások dühükben alig bírták türtőztetni magukat, amikor a szörnyeteg szemébe néztek, akit a gyerekeik meggyilkolásával vádoltak.

Folyamatosan mutatták be a bizonyítékokat, összesen 365 darab tárgyat és több száz fényképet kellett részletesen elemezni. Vánszorogtak a napok a forró és fülledt tárgyalóban, ahogy egyik tanú érkezett a másik után. A nyilvános galériák zsúfolásig megteltek. A média munkatársai az egész világról képviseltették magukat, mindenki tülekedett a zsúfolt sajtógalérián, mert tudták, hogy nagy horderejű az ügy.

Amikor Joanne Walters utoljára viselt pólója került sorra, ami elöl-hátul hemzsegett a vágásnyomoktól, a tárgyalóteremre ismét csend borult. Akkor is, amikor dr. Bradhurst az áldozatokat ért valamennyi sérülést ismertette. A legdrámaibb pillanat akkor jött el, amikor megmutatták neki a kardot. Azt állította, hogy nagyon valószínű, hogy ezzel a fegyverrel fejezték le Anja Habschiedet.

Hetekbe telt, mire a rengeteg bizonyítékot mind ismertették, és az összes tanú mind elmondta vallomását. A vád tanúinak feltett keresztkérdések során szépen lassan kiderült, hogy mire épít a védelem. Az volt a szándékuk, hogy meggyőzik az esküdtszéket, hogy nem Ivan, hanem testvérei, Richard és Walter követték el a gyilkosságokat, és bemártották őt azzal, hogy elhelyezték a bizonyítékokat a házában. 12 hét, 145 tanú – ennyi kellett, hogy az ügyészség prezentálja az igen erős vádat.

A védelem elsőként Ivan Milatot szólította tanúnak. Az ügyvédje, Martin felsorolta neki, hogy mivel vádolják. Egyszerű védekezést választott: mindent tagadott. A keresztkérdések során azonban Tedeschi kíméletlenül nekiment. Minden egyes dologra rákérdezett. Amikor azt kérdezték tőle, hogy kerültek hozzá az áldozatok holmijai, azt felelte: “Valaki be akar sározni.”

Amikor Tedeschi emlékeztette, hogy a szerinte mások által a házába vitt fegyveralkatrészek ugyanolyan terepszínűre vannak festve, mint a többi vadászfelszerelése, Milat elakadt. Az ügyvéd megjegyezte, hogy bámulatos véletlenről lehet szó, különösen annak tükrében, hogy Milat már beismerte, hogy a felhasznált festék is az övé volt.

A tárgyalás 15. hetében, miután minden bizonyítékot bemutattak és kitárgyaltak, eljött a záróbeszédek ideje. Tedeschi Ivan Milat arroganciáját emelte ki, hogy a férfi azt hitte, megúszhatja Onions támadását és a hét fiatal elrablását és meggyilkolását, és ez az arrogancia vezetett ahhoz, hogy nem szabadult meg az áldozatok holmijától. Mondanivalója három napig húzódott, miközben sorolta a számtalan vonatkozó tényt, ami szerint Ivan Milat a gyilkos, és ezekre a védelem nem adott kielégítő magyarázatot.

A másik oldalon Martin azzal kezdte, hogy nyilvánvaló, hogy a Milat család egy másik tagja felelős a gyilkosságokért, nem védence. A terhelő bizonyítékokat a testvérei által szőtt összeesküvésnek tudta be. Aztán konkrétabban kezdett fogalmazni, azt állítva, hogy Richard beszélt valakinek a gyilkosságokról a munkahelyén, és “lehetett” olyan helyzetben, hogy mind a nyolc bűncselekményt elkövesse, még úgy is, hogy azok időpontjában munkában volt. Mondanivalóját hasonlóképpen zárta: Ivan Milatot tőrbe csalták.

Hunt bírónak két napjába telt, hogy összegezze a bizonyítékokat az esküdtszék számára. Július 24-én, délután 2:42-kor utasította az esküdtszéket, hogy hozzák meg döntésüket. Három nap eltelt, de még nem jelentkeztek. A Milat család eközben, maguknak gondolva a győzelmet, már szervezte az ünnepi vacsorát. Egészen különös dolog volt ez, figyelembe véve, hogy saját családtagjuk vádolta meg őket.

1995. július 27-én az esküdtszék tagjai megérkeztek, hogy ismertessék döntésüket. Hunt bíró felszólította Ivant, hogy álljon fel, miközben az elöljáró olvasott. Minden vádpontban ugyanaz: bűnös. Ivan Milatot megkérdezték, van-e hozzáfűznivalója. “Nem vagyok bűnös. Ennyit akarok hozzáfűzni.”

Következett az ítélet. Paul Onions megtámadásáért hat évet, a hét rendbeli szándékos gyilkosságért hét életfogytiglanit kapott. Ivan Milat “természetes életének végéig” börtönbe került.

Epilógus

Az ítélet kihirdetését követő vasárnap Ivant egy maximális biztonsági kategóriájú börtönbe szállították, a Sydney-től délnyugatra található Maitlandbe. Miután lezuhanyozott, és megkapta az ágyneműjét, Milatot oly módon “üdvözölték” odabent, amire nem számított. Mikor épp a sorát várta, hogy kijelöljenek neki egy cellát, egy magas, izmos rab odament hozzá, és akkorát behúzott neki, hogy a földre zuhant.

A rossz kezdés ellenére Ivan rendesen beilleszkedett a börtönéletbe az A-szárnyban lévő cellájában. Néhány hónappal később, július 17-én megpróbált megszökni, sikertelenül. Az akciót George Savvas, az egykori városi tanácsos szervezte, aki drogcsempészetért ült. Ivant azonnal átszállították a goulburni börtön kiemelt biztonságú szárnyába. Ironikus, hogy ez a fegyház alig néhány mérföldre volt a Belangalo-erdőtől. George Savvast másnap felakasztva találták meg a cellájában. Ivan Milat ellen a mai napig nem emeltek vádat a szökési kísérlet miatt.

Az ügy mintegy folytatásaként több riporter megkereste a Milat család tagjait, hogy nyilatkozzanak. Volt, aki nem volt hajlandó, volt, aki pénzt kért.

Amikor Richard Milatot kérdezték, hogy nem fél-e, hogy őt is le fogják tartóztatni a gyilkosságokkal kapcsolatban, így felelt: “Nem igazán. Ha én kellenék nekik, már bevittek volna.” Margaretet, Milat anyját megdöbbentette a büntetés mértéke, de azt mondta, hogy “ha tényleg elkövette mindazt, akkor megérdemli.”

Néhány riporternek sikerült előkerítenie Ivan testvérét, Borist, aki egy titkos helyen tartózkodott, állítólag a családja elől “bujkált”. Amikor megkérdezték, szerinte Ivan ártatlan-e, így felelt: “Mindegyik testvérem képes a durva erőszakra, a megfelelő helyen és időben.” Így folytatta: “Még sokkal rosszabb dolgokat is tudok, amiket Ivan megtett. Akármerre dolgozott, több ember eltűnt. Tudom, merre járt.”

Visszakérdezett, hogy szerintük bűnös-e a testvére. Amikor azt mondták, hogy igen, így válaszolt: “Ha Ivan követte el ezeket a gyilkosságokat, akkor biztos, hogy jóval többet is.” “Hányat?” – kérdezték. “Úgy 28-at” – jött a hátborzongató válasz.

Ivan Milat a mai napig kitart az ártatlansága mellett. Támogatói csoportot hozott létre, hogy a kormánynál lobbizzon, hogy engedjék el.

Miután egy fűrészlapot találtak a cellájában, magánzárkába került. A pengére az őrök bukkantak rá, fémdetektorral, egy kekszesdobozba rejtve. A szokásos keresés idején Milat már eleve el volt zárva a többi rabtól a Goulburn börtön kiemelt biztonságú szárnyában.

Milat jelezte, hogy minden adandó alkalommal meg fogja kísérelni a szökést. Ez végül nem történt meg, de máshogy is sikerült felhívnia magára a figyelmet. 2009. január 26-án levágta a kisujját egy műanyag késsel, hogy elpostázza a Legfelsőbb Bíróságnak. Kiemelt felügyelet mellett a goulburni kórházba szállították, ám másnap már vitték is vissza a börtönbe, miután az orvosok azt állapították meg, hogy az ujj visszavarrása nem lehetséges. Ezt megelőzően már 2001-ben is sérülést okozott magának, amikor borotvapengéket, kapcsokat és más fémtárgyakat nyelt le.

2011-ben éhségsztrájkba kezdett, hogy kaphasson egy PlayStationt. 25 kilót fogyott, de nem érte el célját.

2012-ben ükunokája, az akkor 19 éves Matthew Milat és barátja, a vele egyidős Cohen Klein 43, illetve 32 év börtönt kapott, amiért két évvel azelőtt megölték David Auchterlonie-t egy baltával a Belangalo-erdőben, ugyanott, ahol annak idején ő is végzett az áldozataival. Matthew sújtott le a fegyverrel, Klein pedig mobiltelefonjával felvette az egészet.

A rendőrség fenntartja a véleményét, miszerint Milatnak még több esethez is köze lehetett. Különféle eltűnésekben több alkalommal is vizsgálat indult, és ki is hallgatták őt, de bizonyítékok hiányában egyik esetben sem történt vádemelés.

Még 2004-ben, egy telefonos interjúban tagadta, hogy bármelyik családtagja érintett lenne a gyilkosságokban. Milat korábbi ügyvédje, John Marsden 2005. július 18-án, a halálos ágyán azonban azt állította, hogy a két brit turista megölésében a húga segített Milatnak.

2005. szeptember 7-én utasították el Milat utolsó fellebbezését, és várhatóan élete végéig börtönben marad.