Hosszú idő után ismét elővesszük egyik régebbi alrovatunkat. A korábbi elátkozott tárgyakról szóló írásainkat itt és itt és itt találjátok!

A Hope-gyémánt gyilkos szépsége

A világ egyik legismertebb drágaköve a zafírkék Hope-gyémánt, különleges színe és rémisztő története értékesebbé teszi nagyobb társainál. Szinte minden tulajdonosa el lett átkozva.

Eredetét homály fedi, ám valószínűleg egy indiai bányából származik. A legenda szerint a 112 karátos gyémánt Sita szobrát ékesítette, egészen pontosan az istennő szemét formázta. Az átkot egy tolvajnak köszönhetjük, aki ellopta a gyémántot, ezzel magára vonva Sita bosszúját, ami később minden tulajdonosra lesújtott. A lopást állítólag egy pap követte el, de lebukása után tettéért halálra kínozták.

Hogy Indiában hány kézen ment át, és kiknek hozott balszerencsét, nem tudjuk, de az biztos, hogy 1668-ban egy indiai férfi Velencébe vitte, és eladta egy Morosini nevű patríciusnak. A nemes úr nem örülhetett sokáig a szerzeményének, ugyanis hamarosan leszúrták egy kocsmai verekedésben.

Ezután egy Tavermier nevű francia gyémántkereskedő vette meg, ám ő sem járt jobban, hiszen indiai útja során vadkutyák marcangolták halálra. A következő gazdája Touquet, a párizsi uzsorás lett, de ő sem kerülhette el végzetét: hamarosan a Bastille-ban végezte.

1668-ban XIV. Lajos, a Napkirály tulajdonába került. Lajos király szív alakúra csiszoltatta, és szeretőjének, Montespan márkinénak ajándékozta, de a nő hűtlensége miatt hamarosan kegyvesztett lett, és egy kolostorba vonult.

A drágakő közben az Aranygyapjas rend ékszerei közé került, és megkapta a Francia Kék (French Blue) nevet. A gyémántnak tulajdonított következő sorscsapást XVI. Lajos és Marie Antoinette szenvedte el, akik guillotine alatt vesztették életüket.

Egyesek úgy vélik, hogy Mária Lujza spanyol királyné nyakában ez a drágakő látható azon a festményen, amit Goya 1800-ban festett a királyi családról.

Olyan források is vannak, melyek szerint egy Wilhelm Fals nevű holland gyémántkereskedő újracsiszolta, hogy ne lehessen felismerni az ellopott királyi ékszert, ám az átok rá is lesújtott: saját fia, Hendrick ellopta tőle a követ, ami annyira megviselte, hogy megszakadt a szíve, és meghalt. A tolvajnak sem okozott azonban sok örömet a zsákmány, ugyanis hosszú ideig képtelen volt túladni rajta, majd amikor mégis akadt vevő, nevetségesen alacsony árat fizetett érte. Hendrick nem sokkal később önkezével vetett véget az életének, így ő is bekerült az áldozatok hosszú sorába.

1820-ban egy londoni árverésen feltűnt egy 44.5 karátos, mélykék, ovális csiszolású gyémánt, amiről a szakértők megállapították, hogy a French Blue újracsiszolt változata. Végül Henry Hope, a gazdag bankár szerezte meg, és nevét is adta az ékszernek, hiszen mind a mai napig Hope-gyémántként ismerjük. Nehéz elhinni, de Hope nem került a szerencsétlen sorsú tulajdonosok sorába, a fiának pedig kifejezetten szerencsét hozott a gyémánt: IV. György angol királynak adta el, igencsak áron alul, az uralkodó viszont egy nemesi címmel toldotta meg a szerény összeget. Szerelmének, Mary Fitzherbertnek szánta a különleges ékszert engesztelésül, amiért vallási és politikai okokból más nőt vett feleségül.

1830-ban azonban Hope visszavásárolta, és ezzel folytatódott a gyémánt ámokfutása: II. Abdul Hamid, az utolsó török szultán vette meg kedvenc felesége számára, ám ahogy várható volt, nem hozott neki szerencsét: néhány hónappal később egy katonai puccs után eltávolították trónjáról, és Szalonikibe menekült, ahol egy gyémántkereskedő, Simon Manthraidesz segítette. A szultán magával vitte a gyémántot is, és hálából Manthraidesznek ajándékozta. Jobban tette volna, ha mással hálálja meg a segítséget, ugyanis a gyémántkereskedő és családja nem sokkal később szörnyű tragédia áldozata lett: egy kirándulás során szakadékba zuhantak autójukkal, és valamennyien a helyszínen meghaltak.

A kő következő gazdája Igor Kanitovszkij orosz herceg lett, aki szeretőjének, Laurentine Ladue-nek ajándékozta a sokat látott ékszert. A herceg sem végezte azonban szerencsésebben, mint a korábbi tulajdonosok, ugyanis hamarosan meghalt egy párbaj során, amit a szeretőjéért vívott. Laurentine ezután úgy látta, hogy ha hosszú életet szeretne magának, jobb, ha megszabadul a gyémánttól, ezért eladta egy Montez nevű spanyolnak. A férfire azonban hamar lesújtott az átok, ugyanis nem sokkal a vásárlás után elsüllyedt a hajója, ő maga pedig a tengerbe veszett. Talán mindenki jobban járt volna, ha a hírhedt ékszer a tenger mélyén pihen tovább, de nem így történt: egy búvár felszínre hozta, így tovább szedhette az áldozatait.

A híres párizsi ékszerész, Cartier szerezte meg, ám ekkor már annyira rossz híre volt a kék gyémántnak, hogy nehezen tudott túladni rajta. Végül a Washington Post tulajdonosa, Edward McLean vásárolta meg feleségének, Evalynnek, ám kikötötte, hogy ha fél éven belül őt vagy valamelyik családtagját bármilyen szerencsétlenség éri, Cartier köteles visszavenni. A fél év különösebb baj nélkül eltelt, és úgy tűnt, hogy igaza lesz Evalynnek, aki váltig állította, hogy neki szerencsét fog hozni az ékszer, és viselte is szorgalmasan. Az első fél év nyugodtan telt ugyan, de a tragédiákat ők sem úszták meg: először fiukat gázolta halálra egy autó, majd lányuk lett öngyilkos szerelmi bánatában. Állítólag McLean kérte a feleségét, hogy mondjon le a gyémántról a további szerencsétlenségek elkerülése érdekében, de az asszony hallani sem akart erről. Végül kapcsolatuk teljesen elmérgesedett, és elváltak. A drágakő az asszonynál maradt, ennek ellenére McLean sorsa nem fordult jobbra: elborult elmével halt meg egy elmegyógyintézetben. Evalyn sem járt jobban: szélütést kapott, amiből soha nem épült fel.

Evalyn 1947-es halála után a New York-i gyémántkirály, Harry Winston kaparintotta meg az ékszereit, köztük a baljóslatú Hope-ot is, és 1957-ben más ékszerekkel együtt kiállította a Waldorf Astoriában. Itt látta meg a legendás hajómágnás, Onassis felesége, aki azonnal beleszeretett. Athina tisztában volt vele, hogy a kőhöz sok szerencsétlenség tapad, mégis ragaszkodott hozzá, hogy megvásárolják. Onassis végül beadta a derekát, de ő is garanciát akart, ezért megállapodott Winstonnal, hogy öt éven belül köteles visszavásárolni, ha az ékszer rájuk is bajt hozna. Ez meg is történt 1958-ban, amikor a pár házassága megromlott. Igaz, ez a lépés már nem javított a helyzeten, hiszen 1961-ben elváltak.

Ezután Winston veszélyben érezte az életét, és mindenáron meg akart szabadulni az ékszertől. Vevőt viszont nem talált rá, ezért a Smithsonian Intézetnek adta, ahol a mai napig ki van állítva. A drágakő sima postai csomagként érkezett, de hogy ne tűnjön el, egymillió dollárra volt biztosítva. Sita lelke valószínűleg megnyugodott, mert azóta senkivel nem történt semmi hátborzongató. Az ékszer csendben pihen, talán arra vár, hogy valaki kiszabadítsa, és újra elkezdhesse az ámokfutását.