Mindannyiunkban ott lakik a sötétség, az a megfoghatatlan, elemi erő, amit elménk legtöbbször tökéletesen képes a háttérbe szorítani. Hagyva, hogy legyőzze a társadalmi elvárások, a kilátásba helyezett büntetések és a normalitás összekapcsolódó hálóiból szőtt vékonyka vászon, ami igazán nem is elkülöníteni akar, csupán elfedni. Elfedni azt, hogy valójában kik és mik vagyunk, ahogy azt is, hogy milyen lényekké válhatunk. A lepel azonban nem csak a sebeinkre, hanem a deformitásainkra is egyaránt rásimul és így – elfedve lényünk valódi sajátosságait – már társadalmilag elfogadható a megjelenésünk, hiszen már nem különbözünk a többi lepelbe burkolózott alaktól. Azonban a hús és a lélek sebei fájdalmasan lüktetnek tovább, torzulásink átsejlenek a vékony anyagon. Társadalmilag elfogadottan, túlkapásoktól mentesen. Legtöbbször. Mert ha mégis felszínre kerül a szívünk legmélyén megbúvó sötét matéria, akkor minden, a rendelkezésünkre álló eszközökkel megpróbáljuk létezését újra a lepel lágy takarásának árnyékába kényszeríteni, ezen tettünk pedig túl gyakran talál megértő fülekre melynek nyomán egy megértő elfordulás vagy épp segítség lesz a jussunk. Ilyenek vagyunk. Nem szeretjük, ha emlékeztetnek erre. Azonban ez tény. Elég, ha körbetekintünk jelenünk gazdagon berendezett színpadán. Kapzsiság, korrupció, erőszak. És ez csak a képzeletbeli jéghegy csúcsa. Ez csak a kirakat. A valódi sötétség mögötte várja a kedves érdeklődőket. Távol az utca zajától, a fényektől, a hangok kakofóniájától. Ott vár otthonok meghittnek vélt falai közt. Az aprónak tűnő erőszakban, a – gyakran felfoghatatlan – perverziókban, az alternatív lehetőségek nyújtotta izgalmakban. Mindabban, akik vagyunk. Abban, amit nem merünk se felvállalni, sem pedig megmutatni. A társadalmi normák bilincseit azonban nem rázzuk le magunkról, csak időről-időre ajándékozzuk meg magunkat a pillanatok vagy éppen a lopott órák luxusával. Ekkor engedünk a sötét hívásának és boldogan válaszolunk rá… Hasonló izgalmakat keresünk akkor is, amikor sorozatgyilkosokról hallunk vagy olvasunk. Kegyetlen tetteik megrémítenek, ugyanakkor vonzanak is minket. Izgalommal vegyes borzongás lesz az osztályrészünk, ha megismerjük életüket, hátterüket és embertelen tetteik sokaságát. A gyilkosok – bár kirekesztettek ugyan – mégis hatalmas ismertségre tehetnek és tesznek szert napjainkban is, hiszen XX. vagy éppen a XXI. század hírhedt szörnyetegei közül szinte mindenki fel tud idézni néhányat az emlékei útvesztőiből. Bundy, Gein, Kemper, Manson… A sor fájdalmasan hosszú. Ebbe a sorba tartozik minden idők egyik legismertebb sorozatgyilkosa, Jeffrey Dahmer is, akinek életéről és tetteiről készített minisorozatot a Netflix, megalkotva ezzel a 2022-es év legfelkavaróbb és egyben legjobb szériáját.

Jeffrey (Evan Peters) furcsa férfi. Már gyermekként is az volt. Vonzalma a taxidermia iránt, későbbi erotikus fantáziái majd kapcsolata az alkohollal, mind-mind tökéletes alapot szolgáltattak ahhoz, hogy szörnyeteg szülessen. Egy valódi fenevad. Egy sorozatgyilkos. Nekrofil. Kannibál. Olyan, akinek kezeihez – bizonyíthatóan – 17 fiatal fiú és férfi vére tapad. Közülük a szerencsésebbek gyorsan meghaltak. Mások elkábítva ugyan, de maguknál voltak, azokban a pillanatokban amikor Dahmer lyukat fúrt a koponyájukba, hogy aztán maró folyadékot juttasson az agyukhoz, hogy ezzel élő babákká, szexuális vágyálmainak tárgyaivá formálja őket. Legtöbbjük azonban a vágódeszkán végezte, majd a tányéron…

A fenti rövid „történeti” összefoglaló már önmagában elég ahhoz, hogy képet tudjunk alkotni a sorozatról. A legsokkolóbb azonban az, hogy ez nem egy hollywoodi író beteges fantáziáinak manifesztációja. Ez a sötét, hideg és kegyetlen valóság. Ezt a történetet legalább annyira írta maga Dahmer, mint az őt körülvevő emberek vagy éppen a társadalom. A streaming szolgáltató pedig nem fél ezt megmutatni azoknak, akik kellően elhivatottak, hogy végignézzék a tíz részes szériát.

Ugyanis Ryan Murphy és Ian Brennan alkotása nem finomkodik, bár nem kapunk explicit és naturalista képeket, mégis szinte a bőrünkön érezzük a sorozat atmoszféráját. A rendezés, a kameramunka, a képek stílusa és színezete egyszerűen letaglózó. A kényelmes kanapén ülve elindítjuk a lejátszást és megdöbbenünk. A széria által kiváltott érzés sokkal inkább színpadi, mintsem filmes élmény. A történések érezhetően csupán karnyújtásnyira zajlanak tőlünk. Dahmer válik a nézők társávvá, Vergiliusként vezet, ám ezúttal a fényből, az otthona, a sötétség felé. Nem fordulhatunk el, nem menekülhetünk. Sorsunk predesztinált. Vele kell tartanunk. A széria pedig olyan jól alkalmazza ezt a perspektívát, hogy a végére összetöri a néző lelkét, kitép belőle egy darabot, hogy mindörökre magánál tartsa azt. Ez pedig igazi kuriózum. Ezt akartad? Ezt kerested? Tessék. Nézd, érezd, válj a részévvé… Felkavaró, kegyetlen, brutálisan erős. Ez pedig – a fentiekben taglaltakon és a fájóan valódi alapanyagon kívül – egyértelműen a címszerepet alakító Evan Peters-nek köszönhető. Peters-t bár több filmből és sorozatból is ismerhetjük, véleményem szerint, mégis legemlékezetesebb szerepei egyértelműen az American Horror Story című sorozathoz köthetők, amiben már bebizonyította, hogy remek színész. A Dahmer-ben azonban minden eddigi munkáját sikerült felülmúlni, szinte együtt lélegzik a karakterrel és legalább annyira sikerült azonosulnia vele, mint anno a zseniális Heath Ledger-nek Jokerrel 2008-ban. Nagyon komolyan készült a szerepre. Fizikailag és mentálisan is át kellett alakulnia, dialektus-tanárral dolgozott és több hanganyagot valamint interjút is megvizsgált a felkészülés ideje alatt. A befektetett munka pedig meghozta a gyümölcsét, ugyanis a januári Golden Globe gálán átvehette a legjobb limitált sorozatban nyújtott alakításért járó díjat a The Beverly Hilton-ban megrendezett ceremónián. Joggal. Remek alakítást nyújt, olyat, amit egyszerűen látni kell.

Milyen alkotás a széria? Páratlan. Ajánlható-e? Mindenképp. Kinek keltheti fel az érdeklődését? Azoknak biztosan, akik készek belenézni a sötétségbe és nem riadnak meg attól, ha az visszatekint rájuk. Azonban biztos vagyok abban, hogy még közülük is lesznek olyanok, akiknek túl sok lesz az élmény. Mert ez a sorozat az. Élmény. Igazi tiltott gyümölcs. Séta egy sorozatgyilkos elméjének legrejtettebb szobáiban. Kiállítás, amit testrészekkel rendeztek be, falait pedig vérrel festették vörösre. Nyugtalanító, emlékezetes, sokkoló. És éppen ezek miatt zseniális is…

IMDb