James Wan és Leigh Whannel a Fűrésszel robbantak be 2004-ben, hogy aztán új életet vigyenek a démonos-megszállós vonalba. Az elmúlt 17 évben ontották magukból a filmeket, felépítettek egy saját multiverzumot is, amiben sok visszatérő elem van. A Fűrészt és a 2007-es Halálos hallgatást például a babák kötik össze. Amik valljuk be, írtó parák tudnak lenni.

Jamie és Lisa boldogan élik a világukat. Egyik este egy furcsa csomagot kapnak, benne egy hasbeszélő babával. Nem nagyon tudják, hová tenni a küldeményt, nagyon nem is foglalkoznak vele. Lisa azonban ezen az estén brutális gyilkosság áldozata lesz, a fő gyanúsítottja a rendőrségnek pedig Jamie. A férfi mindenáron tudni akarja, mi történt a feleségével, ezért visszatér a régóta hátrahagyott szülővárosába, hogy megoldja a rejtélyt. Nyomába ered Lipton nyomozó is, aki meg van győződve a férj bűnösségéről. Aztán, ahogyan az lenni szokott nem várt dolgokra bukkannak...

Szerintem a Halálos hallgatás kifejezetten hangulatos alkotás lett, amiben még egyáltalán nem érződik az a futószalagosság, ami mondjuk az Annabelle esetében már ott van. Látszik, hogy itt még lelkes fiatal filmkészítőkkel van dolgunk, akik elkötelezettek a horror irányába és szeretnének valami igazán hátborzongatót alkotni. Ez pedig sikerült is nekik. Ez a film valóban nagyon parás, miközben kifejezetten izgalmas és rejtélyes is. Nagyon tetszik az, hogy a Wan-Whannel páros misztikumot épít. Olyan szereplőkben, karakterekben gondolkodnak, akiket egyhamar nem fognak elfelejteni a nézők. Ez pedig itt is megvan. Nagyon tetszik továbbá, ahogyan a múltat kezelik, kicsit olyan volt, mintha egy gótikus rémsztoriba és egy Stephen King regénybe csöppentem volna. A gótikus vonalra egyébként a helyszín, a színek használata és a vágás is rájátszik.

Az persze igaz, hogy talán a végkifejlet egy kicsit sántít. Leesik az állunk persze, de ez azért nem volt kellően megalapozott fordulat, mint mondjuk a Fűrész esetében. Itt azért maradtak bennem kérdések és nem igazán tudtam mindenre logikus magyarázatot adni. Ám Mary Shaw, a legendája, a babái és az egész film hangulata bőven kárpótolt a hibáért. Tényleg ránk tudják hozni a frászt, megint sikerült úgy alkalmazni a horrorkliséket, hogy nem volt az az érzésünk, hogy ezt már láttuk. Igazán be tudtak vonni a történetbe, Billytől kirázott a hideg és legszívesebben bevágtam volna egy aprítógépbe.

A szereplők egyébként nem voltak rosszak, kicsit sablonosak, Ryan Kwanten pedig nem volt a legjobb választás. Mondjuk lehet ezt azért mondom, mert a True Bloodban is utáltam és itt se nagyon tudott meggyőzni arról, hogy több lenne egy bárgyú mosolyú szépfiúnál. Donnie Wahlberget ellenben nagyon bírtam. Kifejezetten szórakoztató volt a karaktere és tetszett, hogy a nyomozót nem csak úgy odadobták, hanem rendesen felépítették és használták a történetben. Akiről viszont ódákat lehet zengeni, az Judith Roberts Mary Shaw szerepében. Tyű apám, a hideg futkosott tőle a hátamon és álmaimban kísértett...

Szerintem ezt a filmet leginkább a hangulata és a története adja el. A babák, a versike és a zene az, ami a bőrünk alá mászik. A zenét külön ki szeretném emelni, mert valami egészen fantasztikus és hihetetlen jó összhangban van a cselekménnyel. Tökéletesen átadja azt a hátborzongató érzetet, amit a készítők el akartak érni és el is értek. Igen, vannak benne logikai bukfencek, de igazán ötletes film a Halálos hallgatás, ami bőven az átlag felett teljesít és ad nekünk egy újabb gonosz karaktert, akitől parázhatunk. Ne feledd: "Óvakodj Mary Shaw szemeitől. / Gyereke nincs, a babákkal öl. / És ha álmodban mégis várna rád, / Vigyázz, hogy sikoly ne hagyja el a szád."

IMDb | mafab