Adott egy volt bérgyilkos, aki éppen gyászolja a napokban elhunyt feleségét. Egy kiskutya és a kocsija tartja még benne a lelket. Ám egy napon betörnek ebbe a törékeny életbe és elvesznek tőle mindent. Ekkor a férfi előlép az önként vállalt visszavonulásból, felölti ünnepi gúnyáját és belefog abba, amihez a legjobban ért: a gyilkolásba, csak ezúttal nem másokért, hanem maga miatt irtja a jónépet. A Rémkirály visszatért. Hogy végleg, az még elválik.

Nem vagyok valami nagy Keanu Reeves rajongó. Úgy vélem vannak nála sokkal tehetségesebb és több kvalitással rendelkező színészek is, viszont az egyszer biztos, hogy nála kifejezéstelenebbül kevesen tudnak nézni és rácsodálkozni a világra. Állandóan az az érzésem vele kapcsolatban, mintha egy üveg mögül szemlélné minden érzelem nélkül a világot, miközben a felszín alatt ott fortyog benne valami. Éppen emiatt tökéletes választás volt John Wick szerepére. Együtt élt ezzel a karakterrel, minden percet elhittem neki. Nagyon fontos volt, hogy jól hozza a karakterét, mert róla szólt a film, el kellett neki hinnünk, hogy ő a Rémkirály, aki egy ceruzával három embert képes kinyírni. Ugyanakkor azt is el kellett hinnünk, hogy a szerelme miatt képes hátat fordítani mindennek és nagyon akar normálisan élni. El kellett hinnünk neki, hogy fontos volt számára az a kiskutya. Ezt pedig el is hittük neki.

Ugyanakkor egy soványka történet és egy jó főszereplő nem elég a sikerhez. Elvégre bosszúmotívumra épülő akciófilmekkel teli a padlás és igazság szerint az igazán egyedi akciófilmekkel is gondban vagyunk már manapság, így akár teljes homályba is kerülhetett volna ez a mozi, de mégsem így lett. Ez pedig annak köszönhető, hogy ennek a filmnek bizony van stílusa és nem fél überkemény lenni.

Kezdjük ott, hogy igencsak durva gyilkolászásokat és összecsapásokat kapunk. Nem félnek durvulni, ugyanakkor nem is tolják fullba az erőszakot, így nem válik mesterkélté a végeredmény. Tényleg szépen, ugyanakkor valósághűen megkomponált összecsapásokat láthatnak a nézők, amiket élvezet nézni. Félre értés ne essék, én marhára bírom a pofozós, pusztakézzel letépem az arcodat és csak megyek előre, hogy kivégezzek mindenkit filmeket, de jó látni, amikor egy ilyen alapból kihoznak valami olyat, ami nem csak szórakoztatni tud, hanem tényleg el tudja velem hitetni, hogy létezhet ilyen világ és ilyen emberek.

Nem is akármilyen világ! A film nem csak akkor működik dinamikusan, amikor zajlik az akció, hanem a köztes időben is nagyon élnek a jelenetek. Az egész háttér, amit felépítettek a készítők annyira érdekes és izgalmas, hogy egyre többet és többet akarunk látni belőle. A karakterek mind egytől egyig izgalmasak, Michael Nyqvist egészen zseniális a főgonosz szerepében. Imádtam minden percét. Willem Dafoe örök kedvencem és kifejezetten jó volt őt ebben a szerepében látni, Alfie Allen meg egy tenyérbemászó kis nyomorult volt, akit egy percig nem tudtunk sajnálni. Mellettük pedig a személyes kedvenceim: Ian McShane Winston, valamint Lance Reddick. Az az arisztokratikusság egészen érdekes érzületet adott a filmnek, amiből egyébként az erőszakossága ellenére csak úgy sugárzott a hanyag elegancia.

Kapunk tehát látványos, gyönyörűen megkomponált akciójeleneteket és gyilkolászásokat, a zene egészen kiváló, külön ki kell emelni Marilyn Manson szerzeményét. A vágás tűpontos, a lassítások baromi jól vannak elhelyezve, a színészgárda remekel, a színek káprázatosak, a felépített világ abszolút hiteles és olyannyira érdekes, hogy egyre többet akarunk belőle látni. A játékidőt szépen építették fel, egyre percre nem lehett unatkozni és ha akadnak is apróbb hibák, ez senkit sem érdekel. John Wickből egyre többet és többet akarunk majd látni és milyen jó, hogy kapunk is belőle többet. 2019-ben pedig jön a harmadik felvonás. Már alig várom.

A végére pedig jöjjön ez a mestermű:

Pontszámom: 10/10

IMDb | mafab