Szeretjük a bosszút. Azt a gyakran féktelen indulatot, ami arra késztet bennünket, hogy megtoroljuk vélt vagy valós sérelmeinket. Hiszünk abban, hogy olykor ez lehet az egyetlen út, hogy a megbocsátás már nem lehet opció. Nem tehetünk semmit, genetikailag kódolt viselkedésmintáról beszélhetünk, olyan mintáról, ami az állatvilágban is tökéletesen megfigyelhető, igaz az állatok esetében alkalmazott megtorlás gyakran kimerül a fenyegetésben és csak ritkán válik tettlegessé, ellentétben az emberekkel. A bosszú lassan, féregként rágja bele magát agyunk finom szöveteibe, hogy később elérje lelkünk megfoghatatlan, légies területeit is, ahol végre lerakhatja nyálkás petéit. Ezek a peték gyorsan kelnek ki, hogy apró rágószerveik segítségével mindent felzabáljanak maguk körül, hogy mikor már erőre kaptak ők is hódító útjukra indulhassanak, terjesztve a kórt, amiből csak nagy áldozatok árán épülhetünk fel. Számtalanszor láthattuk már a bosszú megtestesüléseit. Gyilkosságok, fizikai erőszak és lelki bántalmazás, a lista végtelen, az ember pedig rendkívül találékony.  Hiszünk a bosszúban és abban, hogy azt kaphatjuk meg általa, amire vágyunk: igazságot. A világ semlegesen nézheti végig, a hulló könnyeket, a fájdalmat, a bánatot és lelkünk darabjainak csendes pusztulását, hogy a keserves kálvária után másfelé forduljon bizakodóan. Ezekben a percekben, órákban, hetekben vagy akár években is a bosszú mindig velünk marad és finoman teríti jéghideg kabátját lüktető sebeinkre, majd lágyan a fülünkbe súgja: „Légy erős! Meg fognak fizetni. Mindannyian.”

Ezt az érzést szinte mindenki ismeri és ez az, aminek köszönhetően szeretjük a bosszúfilmeket. Az áldozatok valójában megérdemlik a büntetést, a gyilkosuk pedig maga a főhős, a valódi áldozat, aki felvette a kesztyűt és igazságot szolgáltat. A saját mocskos és véres igazságát. Olyan filmek, mint a Charles Bronson főszereplésével készült Bosszúvágy vagy a 2017-es Revenge elkényeztetik a nézőt, a brutalitás szemlélőiből egy cinkos mosoly kíséretében változtatják át őket a bosszú éjfekete angyalaivá, akik így olyan égbolton szárnyalhatnak ahol a következmények és a megbánás szürke felhői már rég az enyészetté váltak. Ezért keltette fel a figyelmem a Mami trailere.

Maggie (Diana Silvers - Üveg) és barátai igazi lázadó kamaszok, akik szívesen dobják fel a szürke hétköznapokat egy-egy bulival. A party-k egyik nélkülözhetetlen kellékét, az alkoholt, azonban – életkoruk miatt – csak nehézségek árán tudják beszerezni. A szerencse csillaga azonban rámosolyog a társaságra, amikor találkoznak Sue Ann-vel (Octavia Spencer - A víz érintése). A nő nem csak hogy beszerzi nekik, amit szeretnének, de saját házának pincéjében még helyet is biztosít a fiataloknak a féktelen bulizáshoz. A kis csapat azonban félreismeri a nőt, mert a kedvesség maszkja mögött olyan ember rejtőzik, aki sötét terveket dédelget. A múlt fájdalmainak nagy az ára és ezt valakinek meg kell majd fizetnie…

Az amerikai rendező, Tate Taylor alkotása nagyon jól indul, és biztos kezekkel vezeti fel a film utolsó, őrületbe hajló harmadát, miközben olyan súlyos kérdést feszeget, mint az iskolai agresszió. A helyzet azonban az, hogy sajnos nem képes igazán mélyre ásni a témában. Megelégszik annyival, hogy Mami szörnyű tetteit egy – meglehetősen durva – iskolai csínyre vezesse vissza. Személyiségéről, a múlt sérelmeiről csak apró utalásokat kapunk. Ezt áldásosabb lett volna jobban kifejteni, többet mutatni a szégyenből, a kirekesztettségből, a fájdalomból. Nekem ez nagyon hiányzott az alkotásból és szerintem ennek köszönhetően lett a film az, ami. Egy tökéletes iparosmunka, a középszer legközepéről. A színészek hozzák a kötelezőt, aki igazán figyelmet érdemel az Octavia Spencer, aki a „szürke kisegér” Sue Ann-ből pillanatok alatt képes átváltozni először egy menő Mamivá, majd pedig tébolyult szadistává. Tetszett az alakítása, kár hogy nem volt mélyebben ábrázolva a karaktere.

Alapvetően szórakoztató lett a Mami, olyan film, ami, nem mert és nem is akart többet vállalni, annak ellenére sem, hogy témájában rengeteg potenciál maradt még. Tucatthriller, olyan, amilyet már bizonyára láttunk, és amiből többet is találhatunk az esti műsorsávban a tévécsatornák tengerén szörfözve. Kikapcsolódásnak megfelel. A lent látható értékelés azonban egy fokkal jobb az átlagosnál, ennek pedig oka van. A filmben látható egy gázolásos jelenet, ami alatt felcsendül az Earth, Wind & Fire September című dala és annak kezdő szavai: Do You Remember… Ez nagyon tetszett, olyannyira, hogy ez meg is látszik a lenti számon, ahogy az is, hogy szeretem a bosszút. Mindenki szereti…

6/10

IMDb | mafab

A filmet május 30-tól vetítik a magyar mozikban és forgalmazza a UIP-Duna Film.