Takashi Miike egy olyan rendező, akit vagy szeretnek vagy nagyon utálnak, de az egyszer biztos, hogy olyat nem lehet, hogy nem vesznek róla és a munkásságáról tudomást. Én azok közé tartozom, akik szeretik a rendező elborult világát, meg egyébként is: akinek a filmjében Quentin Tarantino is szerepel, azt csak bírni tudom. :D A viccet félretéve szerintem a Meghallgatás, az Ichi the Killer, a Visitor Q vagy az Imprint (no meg a már említett Sukiyaki Western Django) igazán egyedi, brutális és kegyetlenül őszinte filmek. A tény pedig, hogy a cikkünk témáját képező Mugen no jûnin / Blade of the Immortal a japán rendező 100. filmje volt egyszerűen elképesztő.

A történet főszereplője Manji kiváló kardforgató, de tettei miatt húgával menekülni kényszerülnek, ám sajnos Machi csúnya véget ér. Ráadásul a férfi szeme láttára gyilkolják meg. Manji bosszúból mindenkit lekaszabol, akit csak ér, ám nem pihenhet meg a halálban, mert egy boszorkány nem így akarja. Yaobikuni úgynevezett vérférgeket ültet a haldokló férfiba, aki ezt követően hirtelen felgyógyul és innentől kezdve birtokolja a halhatatlanságát képességét. Húga hiányával kell, egyedül, örökké élnie, míg nem egy nap felkeresi egy fiatal lány Rin, aki arra kéri a harcost, hogy segítsen megbosszúlni a szüleit, akikkel Itto-ryu klán végzett. A klán célja, hogy átírja az ősi szamurájkódexet és új rendet hozzon létre, ennek érdekében pedig mindenkit legyilkolnak, aki egy kicsit is ellenáll. Manji végül belemegy a dologba és segít Rinnek, innentől elkezdve pedig közös útjukat hullákkal övezve teszik meg.

Őszintén megmondom, hogy én nagyon bírom a szamurájfilmeket. A hét szamuráj vagy A sógun orgyilkosa örök kedvenceim. Kedvelem a japán kultúrát és imádom a bosszúfilmeket, amiben a japánok igen erőteljes alkotásokat tudnak letenni az asztalra. Miike pedig tudja, hogyan működik ez a műfaj és Hiroaki Samura mangájából egy igen élvezetes bosszúfilmet rakott nekünk össze. Már az első öt percben törölgetheti az ember a szemét nehogy összeragadjon a sok vértől. Repülnek a végtagok rendesen, megy az aprítás, miközben azért kapunk elég gondolkodnivalót is.

Ott van a halhatatlanság kérdésköre, hiszen Manji sem önként választotta ezt az utat és nem is úgy tűnik, hogy elégedett lenne a sorsával egészen addig, amíg nem kap egy célt. Ugyanakkor hiába szeret meg bárkit, hiszen végignézheti majd szerettei halálát, hiszen ő örökké élhet. Ezért is van, hogy folyamatosan kísérti a halált. Emellett ott van a társadalmi kérdés a régi és az új kardforgatók közötti hierarchia és tradíció összecsapásában. Kagehisa Anotsu vezette Itto-ryu klán eszközei brutálisak, ugyanakkor semmiben sem különbözik tőlük a régi szamurájok rendje, pusztán a hagyományok és a társadalmi konvenciók miatt van köztük különbség. Érdekes volt, hogy Miike egy ponton az addig ellenséges Anotsu iránt rokonszenvet ébreszt a nézőkben. Ebből is látszik, hogy minden nézőpont kérdése és semminek a megítélése sem lehet fekete vagy fehér.

A kardpárbajok izgalmasak, látványosak, véresek. Nem egy emlékezetes összecsapást köszönhetünk a filmnek. Ezek a jelenetek kétségtelenül változatosak és tényleg kiválóan megrendezte őket Miike, ugyanakkor a film többi részére már nem fordított akkora figyelmet. Néha a váltások szétesnek és ahogyan követik egymást az események azok is döcögnek, vagy még akár azt is érezhetjük, hogy nem illenek oda, ahol éppen vannak. Pedig minden érdekes ami a filmben van, csak nem alkot a több szerteágazó szál egy nagy egészet. Ez rontja az élményt, ami egy két és félórás film esetében probléma, hiszen a néző elfárad, nehéz fenntartani így a figyelmet. Azért nem kell megijedni, mert elaludni nem fogunk rajta, hiszen amikor már kezdenénk elcsüggedni, egyből jön egy remekbe szabott, végtagletépős összecsapás.

Sok szereplőt kapunk, de elég kidolgozatlanok. Manji nagyon rendben van, őt lehet kedvelni minden tette ellenére és Anotsu is nagyon izgalmas karakter a maga hidegségével és kegyetlenségével, de Rin példának okáért már baromi idegesítő egy kiscsaj és van egy pont a sipákolását hallgatva, hogy azt várjuk már, hogy valaki csapja már nyakon, vagy öntse le egy nagy vödör hidegvízzel, mert élvezhetetlen, amit produkál. Ez pedig a film legnagyobb hibája, hiszen Manji és Rin kapcsolata kulcsfontosságú a történet szempontjából. A boszorkánnyal nem nagyon kezdtek semmit, csak odacsöppen néha, majd eltűnik. Ez még nem lenne akkora baj, viszont behoznak a filmbe olyan szereplőket, akik baromi izgalmasak, mégsem kezdenek velük nagyon semmit. Ott van mondjuk Hyakurin, akit egyébként Chiaki Kuriyama kelt életre (Kill Bill - Gogo), de még nála is izgalmasabb Makie Otono-Tachibana és persze a személyes kedvencem Eiku Shizuma, akit nagyon elpazaroltak, pedig vele kapcsolatban aztán minden belefért volna.

A mangához még nem volt szerencsém, bár ezek után mindenképpen be fogom szerezni, ugyanakkor ahogy utánakerestem abból az jött le, hogy a filmben igencsak megkurtították az alapanyagot. Nyilván nem lehetett mindent belepréselni a filmbe, de Miike igazán jobban figyelhetett volna a szereplők közötti interakciók mélyebb kidolgozására. Az ő képességeivel egy igazán újító és megkerülhetetlen, brutális darabot is készíthetett volna, ám ehelyett kaptunk egy korrekt bosszúfilmet némi halhatatlansággal, sok-sok vérrel, minimális gore-ral, visszavett erőszakkal és két nagyon erős karakterrel. Manji és Anotsu annyira jók lettek, hogy minden hibát el tudnak feledtetni, mint ahogyan a már többször kiemelt baromi jól megkomponált összecsapások is el tudják vinni a hátukon a filmet. Én jót szórakoztam rajta az egyszer biztos. Miike rajongóknak kötelező darab, a manga kedvelőit is csak bíztatni tudom, hogy tegyenek vele egy próbát, mert látszik, hogy Miike igyekezett odafigyelni és tisztelettel bánni az alapanyaggal. Az tagadhatatlan, hogy a tompított Miike is jobb, mint más rendező ereje teljében és tényleg élvezetesre sikerült a 100. rendezése, még ha nem is alkotott most kiemelkedőt.

Pontszámom: 7/10.

IMDb | mafab