Az elmúlt években számtalan cikkben említettem már a moziélmény fontosságát. Azt, hogy mit képes adni nekünk a filmszínházak elsötétített termeinek varázslatos világa. Az alkotások olykor jobban vagy éppen rosszabbul teljesítettek ugyan a reméltnél, valami azonban mindig megmaradt. A varázs. Az elsötétedő terem, a vásznakon futó képkockák, a mindent körül ölelő hangok mágiája. Olyan, ami otthonunk falai között csak nehezen közelíthető meg. Ritka pillanat, amikor az élmény, a mozi élménye és a vetített film is szerencsés csillagzatok alatt állnak össze koherens egésszé. Reméltem, hogy a 2019 októberében bemutatott – de nálunk csak ez év decemberében mozikba kerülő –, spanyol krimi is képes lesz majd igájába hajtani a felsőbb hatalmakat és megajándékoz majd a nagybetűs ÉLMÉNNYEL. Sajnos ez nem sikerült neki maradéktalanul.

Madrid szívében – a Salamanca kerületben – gyilkosság történik. Az áldozat egy fiatal és tehetős mennyasszony, akinek testét a zseniális művész, Francisco Goya egyik alkotásához hasonlóan helyezték el. A tetthely így már nem csak egy szomorú helyszín, életre kelt művészet, kifejezési forma. Az ügyet a rutinos Carmen Cobos (Maribel Verdú) és fiatal kolléganője, Eva González, (Aura Garrido) kapja. A két nőnek nemcsak egymással, de a holttestek egyre növekvő számával és egy sorozatgyilkossal is meg kell küzdenie. Munkájukat azonban nem csak a titokzatos gyilkos, de politikai érdekek is igyekeznek hátráltatni…

Gerardo Herrero, spanyol rendező, munkája a fenti – erősen kivonatolt – történeti áttekintés és a feszesre vágott trailer-nek köszönhetően egy sokkal jobb film képét festi a nézők elé. Sajnos azonban ez nincs így. Bár komoly probléma nincs az alkotással mégis úgy éreztem a vetítés végén, hogy ezt miért kellett elkészíteni? Hiszen olyan jó lehetett volna. Hamisítatlan spanyol krimi – és itt tényleg ez a legjobb műfaji meghatározás –, klasszikusnak mondható, a 2000-es éveket idéző hangulat, a művészetet a kegyetlenséggel ötvöző sorozatgyilkos – ez utóbbi miatt a film jobb pillanataiba még Fincher kultikus művét, a Seven-t is képes megidézni. Minden adott volt egy izgalmas filmhez és mégsem lett az. Rengeteg időt töltünk el a főszereplő párossal valódi kötődés és azonosulás még sem alakul ki köztük és a néző között. Goya 1797 és 1798-ban készített Los caprichos sorozatának valódi hátteréről pár mondatos, odavetettnek érződő magyarázatot kapunk csupán. A valódi gyilkos motivációja pedig rendkívül kiábrándító. Úgy érzem a film játékidejét anyagi okok miatt csonkították meg. A kicsivel több, mint másfél óra első fele ugyanis jól építkezik, és sokat ígér, hogy aztán a második felében mindent a lehető legegyszerűbben és leggyorsabban zárjanak le az alkotók. Ez lehet cél egy alkotásnál, de akkor áldásosabb egy feszesebb tempójú művet létrehozni, egy akció-krimi hibridet, ami akár még jól is sikerülhet. Ha azonban mondanivalót és mélységet szeretnénk adni a filmnek, akkor nem sajnálhatjuk az erőforrásokat. Annak fényében meg végképp nem, hogy jelen esetben érezhetően ez lett volna a valódi cél.

A Goya gyilkosságok egy középszerű film, olyan, ami joggal tarthat igényt majd valamelyik kereskedelmi csatorna hétköznap esti műsorsávjára. Ott van az igazi helye. Ha nincs más, végül is miért ne? Ennyi van ebben az alkotásban. Ennek ellenére mégis elnéző tudok lenni vele ez azonban nem a film érdeme. Sokkal inkább a filmszínházé és a forgalmazóé. A Pannonia Entertainment ugyanis remekül választott helyszínt. A XII. kerület bevásárlóközpontjában található, retró hatású mozitól ugyanis olyan élményt kaptam, amit már nagyon régen kerestem. Az igazi mozi varázsát, ami sajnos ezúttal nem párosult valódi filmélménnyel. Biztos vagyok benne, hogy egy jobb alkotás csak javítani tud majd a csodán, amit még egy középszerű filmnek sem sikerült igazán elrontania…

IMDb | mafab