Kisebb közhelynek számít mostanra, hogy korunk horror termése enyhén szólva ellaposodott, és folyamatosan csak a jól bejáratott démonos, megszállós, kísértetházas, és egyéb sémákra épül. Ám sajnos ebben nem kevés igazság lappang. Az átlagnéző számára csak ezeknek a futószalagon gyártott, ugyanarra a sablonra épülő tucatfilmeknek adnak helyet, míg a kifinomultabb, vagy csak az átlagnál egy kicsit eredetibb és nem megszokott filmek iránt érdeklődőknek már jóval mélyebbre kell ásnia. Ezeket a gyöngyszemeket ugyanis hiába keresi az ember a mainstream vonalban, ellenben az underground, vagy a független, kezdőfilmes területeken bőséggel akadnak ilyen filmek. A Netflix-en is sok hasonló horror bukkant fel az utóbbi időben, és szintén ők adtak otthont a spanyol elsőfilmes Paul Urkijo Alijo produkciójának, ami igazi üdítő élményként hat korunk felhozatalának tengerével szemben.

Történetünk 1843-ban játszódik, egy kis baszk faluban, három évvel a karlista polgárháború után. A faluba egy feltűnően jó küllemű kormánytisztviselő érkezik, aki még egy, a háborúban eltulajdonított aranyszállítmány hollétét akarja felkutatni. A helyiek érdeklődését különösen felkelti ez az eset, főleg, mivel a tisztviselő feltételezése szerint, aki bármit is tudhat az arany hollétéről, az a falu kovácsa. Az a kovács, aki teljesen elszigetelve él az erdőben az öreg, és csapdákkal szegélyezett kovácsműhelyében, és akinek vészjósló alakjától és sötét múltjától okkal rettegnek a helyiek, mert szerintük az az ember az ördöggel cimborál. Ám az események csak akkor vesznek váratlan fordulatot, amikor a kiközösített kis árva Usue a kovácsműhely területére téved, és rálel az öreg kovács féltve őrzött, pokoli titkára.

Alijo filmje többek között azért is szolgálhat újszerű élménnyel, mivel a mára már agyonjáratott toposzokkal maximálisan szakít, és visszatér a műfaj gyökereihez. Ezt a visszatérést pedig a lehető legkomolyabban kell érteni, itt ugyanis a népmesék és a folklór világáról van szó. A régi időkben az emberek ezeket a népi történeteket adták közre egymásnak szájról szájra, hogy egymást szórakoztassák, de ezek a mesék egyben nagy igazságokat és erkölcsi mondanivalót is hordoztak magukkal. Amikhez a nyomatékosítás végett nem ritkán társult felettébb erőszakos és félelmetes tartalom is. Elég, ha csak az eredeti Grimm meséket megemlítjük. Ezek alapján a népmesék többségét joggal nevezhetjük a horror műfaj alapjainak, és az Errementari is ehhez a világhoz tér vissza. És bár kiválóan kezeli a horror elemeket, és rengeteg feszült pillanata van, még sem az az igazán félelmetes film. Sokkal inkább egy kellemesen hátborzongató, és hangulatos mese, aminek azért talán pár jelenete okozhat néhány álmatlan éjszakát. Leginkább az eredeti Vij-hez és A faun labirintusához tudnám hasonlítani.

Népmeséhez mérten következetesen fel is használja az ismert toposzokat, de nem fél kreatívan újragondolni őket. Megvan az öreg vészjósló kovács, a kislány, aki eltévedt az erdőben, a gyanakvó falusiak, és még egy klasszikus, vasvillás ördögszerű démont is kapunk. Ám ezek a figurák egyáltalán nem érződnek sablonosnak, mivel a készítők nagyon jól árnyalják a karaktereket, és mernek variálni a jellemeikkel. A történet is a jól ismert mederben folyik egy jó darabig, de aztán kapunk néhány váratlan és igazán meglepő csavart is, amik miatt több lesz egy átlagos sablonmesénél. A cselekményt tökéletesen szövik át a horror elemek, amik meglepően hatásosra sikerültek egy elsőfilmes munkához képest. Ehhez társul egy igazán sötét és gótikus hangulat, ami könnyen magával tudja ragadni a nézőt, és a végsőkig nem ereszti el. A hangulat mellett a film legnagyobb erőssége egyértelműen a látvány és a vizuális trükkök. Szemkápráztatóan gyönyörű és groteszk képeket kapunk, amik tényleg a klasszikus népmesék sötét világát idézik, néhol meg William Blake vagy Goya elborultabb munkái is eszünkbe juthatnak. Itt kiemelendő a pokol ábrázolása, amiben a készítők próbáltak hűek lenni a régi hiedelmekben elképzelt pokolképhez, de ezzel együtt is félelmetesen hihető lett a végeredmény. Az pedig külön dicséretet érdemel, hogy igyekeztek minél kevesebb CGI-t használni és inkább a hagyományosabb trükkökre és maszkmesteri megoldásokra törekedtek, és az eredmény magáért beszél. Ilyenkor nyer igazán tanúbizonyságot, hogy a jól bevált, klasszikus megoldások sok esetben jóval hatásosabbak és hihetőbbek, mint bármelyik számítógépes effekt.

A színészi játékra sem lehet panasz, a főbb szereplők közül mindenki remekül alakít, és a mellékszereplők között is lehet találni pár maradandó figurát. Kandido Uranga igazán emlékezeteset alakít a rejtélyes kovács, Patxi szerepében, aki több mesehős őstípusát is megtestesíti magában, és talán ő megy végig a legnagyobb jellemfejlődésen. Uma Bracaglia, mint a kis Usue teljesen szerethető karakter. Eléri, hogy tényleg együtt érezzünk vele, és egészen a film végéig is izguljunk érte. De a film legnagyobb ütőkártyája egyértelműen Sartael, a démon, akit Eneko Sagardoy kelt életre. Komolyan mondom, régen volt már egy démon ennyire szórakoztató és kedvelhető, de Sartael teljesen elérte, hogy szimpatizáljak vele, minden aljas és gonosz megmozdulása ellenére. A film legjobb és legikonikusabb pillanatai hozzá kötődnek, és szerencsére a készítők nála sem érték be a sablonos gonosz ábrázolással. Sartaelnek valódi karaktere van, és ő is végigmegy egy sajátos jellemfejlődésen. Simán válhatna belőle is egy újkori horror ikon. Persze az Errementari nem hibátlan film, de ezek is leginkább a kezdőfilmes tapasztalatlanságban mutatkozhatnak meg. Illetve még néhány gyerekszínész hiteltelen és idegesítő játékában, de ezek a hibák még így sem tudják csorbítani a film erényeit.

Az Errementari nem fogja megreformálni a horror műfaját, de nem is ez a célja. Egy kellemes, szórakoztató kis rémmese, ami bebizonyította, hogy a klasszikus recept felhasználásával is lehet még igazán maradandó műveket alkotni. De ami a legfontosabb, hogy a szórakoztató és hátborzongató felszín alatt egy valódi tanmeséről van szó a bűnről, és annak következményeiről. Egyszer mindenkinek szembe kell néznie a saját gyarlóságával, és ahogy a régi mondás is tartja, a pokolba vezető ösvény is jó szándékkal van kikövezve. Ezeket az ősi, de nem kevésbé releváns tételeket pedig tökéletesen dolgozza fel a film, minden szájbarágást mellőzve. A sajátos, európai folklór világ pedig igazán egyedi hangulatot kölcsönöz neki, amit kicsit a hazai nézők is valamennyire ismerősnek tudnak találni. A mai horrorfilmek dömpingjében egy igazán kellemes meglepetés volt ez az alkotás, amit bátran tudok ajánlani bárkinek.

IMDb | mafab