Régóta érett már a fordulat, hogy Gimple-ék valamelyik főszereplőt (Travis halála óta először) kiiktatják a sorozatból. Erre kicsit több, mint egy évadnyit kellett várnunk, de hogy pont az egyik legszimpatikusabb karakternek pont egy ilyen unalmas epizódban kellett távoznia, az szánalom.

{spoiler}

Miután megtörtént a nagy találkozás, Nick és Morgan csapata együttes erővel indul útnak, hogy felkeresse Al zászlójának lelőhelyét. Althea nyughatatlansága miatt a páncélautó balesetet szenved, így a csoport jobbnak látja különválni, segítségért folyamodni és menekülni a közeledő zombihorda elöl. A visszapillantásokból megtudjuk, hogy az egyik Saviors Vulture-tag, Ennis állandóan keresztezi Nickék portyaútjait, kiérdemelve ezzel lenyalt hajú hősünk unszimpátiáját, és ha ez nem lenne elég, vele együtt „lóg” Charlie is, emlékeztetve mindkettejüket a közös múltjukra. Bár Morgan próbál hatni Nick lelkére a nyugis mondataival, ám a forrófejű srácnak mégsem sikerül uralkodnia magán, és egy újabb találkozás során megöli a Keselyűtagot. Ennek okaként ismét sor kerül egy kis diskurálásra, és mikor már úgy látszik, hogy a Morgannal való eszmecsere kezd jó hatással lenni Nickre, váratlanul feltűnik Charlie, és hasba lövi a srácot. Végszóra megérkeznek a többiek is, akik hiába próbálnak, nem tudnak segíteni a Clark-fiún.

{/spoiler}

Sajnos azt kell mondanom, hogy Morgan érkezésével elindult a sorozat lejtmenetbe. A kezdeti biztató részek ellenére mióta ez a botos muksó felbukkant, a Fear kezd átmenni sima The Walking Deadbe. Bár a készítők azt ígérték, hogy Morgannek egy új oldalát fogjuk megismerni, itt is ugyanazt műveli, mint a TWD esetében: osztja a békés, gyilkolásmentes életmódját egy olyan világban, ahol ember embernek farkasa. Mindenkit feltett szándéka megtéríteni, és nem veszi észre, hogy ezzel csak bajba sodorja a körülötte lévő embereket, emiatt közvetve Nick halálát is neki köszönhetjük. Folytatva a sort Madisonnal, aki lassan kezd Rick női megfelelőjévé válni: először elveszti a férjét, most pedig a kisfiát… Ismerős a párhuzam?

Megjöttek a laposabb részek is, és való igaz, az eddigi évadokban is voltak neccesebb részek, ennyire unalmas egyik sem volt; ha nem lenne benne az a bizonyos halál, simán kihagyható lenne, mivel semmi előrelépés nem történt az eseményekben. Vagyis de: fény derült Madison életfilozófiájára, mely szerint akármilyen helyzetbe is kerülnek, próbálja megkeresni bennük az apró örömforrásokat, amik átsegítik a rossz időszakokon, és ezeket a pici jeleket segít megmutatni a többi embernek is. Bár az évadnyitó kritikámban megelőlegeztem Altheanak a bizalmat, rútul visszaéltek vele Goldbergék: mostanra egy rém idegesítő zsurnaliszta karaktert varázsoltak belőle, akiről azt hittük, hogy a videokamerázósdis interjúztatást csak hobbiként csinálja, de kiderült, hogy annyira komolyan veszi, mintha tőle függne az emberiség sorsa. Irritáló minden egyes vele töltött párbeszéd, és szó szerint kínlódtam a hülyeségein (főleg mikor visszaszaladt a kazettáit lecsekkolni).

Egyre zavaróbbá vált továbbá ez a múlt-jelen idősíkoknál eltérő színhasználat: míg az első két részben csak kevés esetben használták ezt a fajta váltakozást, most kb. jelenetenként kapjuk meg, és némely vágásoknál teljesen vakítóan hat a szemünkre.

Hogy ne csak lehúzást írjak, szerencsére kapunk ismét szép zombikat, még szebb sminkekkel, akciófaktor is pörög, mikor szükség van rá, és kiemelném a metaforikus jelentések közül a Kis herceg visszaszolgáltatását, illetve: {spoiler} ha megfigyelitek,  Nick mennyit fekszik a földön ebben a részben, az mind előrevetíti a tragikus halálát, mely az epizód végét nyeri el igazán szimbolikus értelmét. {/spoiler}

Nem tudok mást hozzáfűzni, mert pozitívum nem sok volt az epizódban. Egy, az anyasorozatra jellemző, tipikus tölteléket kaptunk, amelyet csupán az egyik főhős kiírása mentett meg a totális unalomtól. Bizakodva és érdeklődve várom a folytatást.

6/10.