Rengeteg dolgot köszönhetek a CreepyShake-nek: a karrierem alakulását, a hivatásom megtalálását, a szenvedélyem kiélését, az íráskészségem fejlődését és az olyan nagyszerű emberekkel való találkozást, mint Ferenc K. Zoltán. Akinek a tehetségéhez kétség sem fért és ez a bizonyosság minden könyvével egyre erősebb és erősebb. Elmondani sem lehet, mennyire izgatott voltam, amikor pár héttel ezelőtt megérkezett hozzám a legújabb könyve, a Pactum Diabolo. Lássuk, hogy sikerült a méltán híres Fekete kolostor folytatása.

1867, Budapest. Egy év telt el azóta, hogy Wratiszlaw Arisztid gróf visszatért Magyarországra, hogy végre maga mögött hagyja a Fekete Kolostor rémálmait. Ám béke helyett csak rosszabb dolgokat hozott haza: éjszakáról éjszakára lidérces álmok, nappal pedig megmagyarázhatatlan rohamok gyötrik, amelyekre sem orvos, sem pap nem talál választ. Közben különös pletyka terjed a magyar arisztokrácia szalonjaiban: egy kislány, aki puszta érintéssel képes meggyógyítani bármilyen betegséget. Csodatevő? Vagy valami egészen más? Arisztid egy nemesi fogadáson régi ismerősbe botlik: a Corpus Christiben megismert Cristofano atyába és később Gareth nővérbe, akik kétségbeesetten kérik a segítségét; egy ősi erejű Veronika szobor tűnt el a Fekete Kolostor sötét örökségéből, és a nyomok az olasz maffiához vezetnek. A háttérben azonban nem csak a maffia mozgolódik. A jakuza is Budapestre tette a lábát, és valamiért őket is ugyanaz az erő vonzza: a kislány és a szobor. A csodák pedig egyre sötétebb árat követelnek, mert nem csak Isten képes adni és elvenni. És Arisztid ráébred: a Fekete Kolostor rémálma sosem ért véget, csak most kezdődött el igazán.

Ebben a kötetben bontakozik ki igazán Wratiszlaw Arisztid gróf karaktere. Rengeteg mindent megtudhatunk róla, a múltjáról, a családjáról és a jelenéről. Meg kell mondjam a Fekete kolostorban nem volt annyira szimpatikus a gróf, inkább a könyv végére szerettem meg. Itt viszont az első pillanattól kezdve rendkívül szerethető karaktert kapunk, akinek értjük a fájdalmát, a sötétséggel, függőséggel vívott harcát. Ugyanakkor látjuk benne a jót is, a szeretetet, a hűséget, az elkötelezettséget. Kap maga mellé társakat is, akik egytől-egyig kedvelhető karakterek, mint ahogyan az ellenfelei is nagyon jó kontrasztot adnak. Sinkovits gróffal vívott párharca, melynek gyökerét én a két ember személyisége közötti különbségekben látom, nem pusztán arra szolgál, hogy személyekhez kötődő konfliktust kapjunk, hanem itt már táborok közötti harcokról van szó. Így pedig a szerző nem csak arra figyel, hogy egy személyes ellentétet mutasson meg nekünk, hanem rengeteget mesél a korszakról és az abban megbúvó ellenségeskedésekről is. Különösen jó, ahogyan az osztrák-magyar ellentétet ábrázolja, mindezt pedig teszi úgy, hogy semmi sem fekete vagy fehér. Ezáltal nem egyoldalú az ábrázolás, hanem mély értelmezési keretet ad ennek az időszaknak, amihez szépen passzintja hozzá a nemesek közötti ellentéteket, harcokat, szövetségeket.

Sok új karaktert kapunk, akik egytől-egyig üde színfoltjai a történetnek. Szerelmi szálakkal is megfűszerezi a szerző a sztorit, ami nekem ugyan nem hiányzott, de az tagadhatatlan, hogy hozzátett ez is Arisztid karakteréhez, illetve megint egy jó kontrasztot kapunk a Sinkovits vonallal. Vannak visszatérő szereplők is, hiszen Gareth nővér és Christofano atya is visszatér, ha pedig ők megjelennek, akkor sok jóra nem számíthatunk. A nővér nem kap annyi figyelmet ezt picit sajnáltam, ugyanakkor nagyon erős volt Christofano atya küzdelme a hitével. Nyilván most nekiláthatnék mindenkit felsorolni, de inkább olvassátok el és ismerkedjetek meg velük ti.

Amellett, hogy mindegyik karaktert nagyon aprólékosan megírta a szerző, rendkívül érdekes kultúrákba is elkalauzol bennünket. Betekintést nyújt a kiegyezés idei Magyarország társadalmába és feszültségeibe, ami kifejezetten erős része a regénynek. Meglepő módon pedig vannak olasz maffiózok és szamurájok is a történetben és az a legfurcsább, hogy valahogy egyik se lóg ki. Tehát képes volt koherens cselekményt írni, amiben mindennek megvan a helye és értelme. Sok, kifejezetten elgondolkodtató monológ és esemény történik, nagyon jól összehozza a Fekete kolostor eseményeit is ezzel a történettel. Ehhez kapcsolódóan érdemes kiemelni, hogy nem pusztán a sztorit vitte tovább az előző regényből, hanem az igényes fogalmazást is. A könyv nyelvezete változatos és illeszkedik mind a kultúrához, mind a korhoz. Az eddigi könyvekben is nagyon magas volt az irodalmi nyelvezet színvonala, de ebben látszódik és érződik leginkább az igényesség. Olyan, mintha Jókai Mór creepy sztorikat írt volna és pontosan itt jön be az egyik kritikám is. Néhol túlzottan elnyújtott a megfogalmazás, egy-két helyen túl van írva a cselekmény és lehetne feszesebb a megfogalmazás, ez különösen a regény első felére igaz. Látszik, hogy a szerző szeret elidőzni egy-két szereplőnél, vagy eseménynél és ezért kicsit tovább húzza az írást. Annál a résznél pedig, amikor Arisztid visszaemlékezik és elmeséli, mi történt vele Corpus Christiben szétszabdalja a flashback részt. Ezt úgy értem, hogy túl sokszor állítja le a mesélés közben a grófot közbevetésekkel, holott jobb lenne, ha hosszabban hagyná beszélni a szereplőjét. Hatásosabb lenne.

Ugyanakkor, amiben ez a regény kifejezetten ütős az pontosan az atmoszférateremtés. Bitang erős leírásokat és részeket kapunk, amiket szó szerint látunk magunk előtt, miközben olvasunk. Esküszöm még a levegő is nehezebb lett körülöttem pár résznél. Az egyik ilyen a licitálós jelenet volt, a másik pedig a hullaházas. Ez utóbbi a legerősebb epizód a regényben, abból a részből egy komplett horrorfilmet lehetne forgatni annyira brutálisan jó a felépítése. A másik, amit érdemes kiemelni még az a humor. Nagyon jó, fanyar humora van a regénynek, ami kell is, hogy a feszültséget kicsit oldja bennünk. A szerző pedig nagyon jó érzékkel adagolja ezeket, hogy aztán megint valami borzalmasra váltson. Ezzel összhangban a gore részek is nagyon jókor érkeznek, nincs benne semmi felesleges kegyetlenkedés, vagy öncélúság sem. A horror rész, a mitológia, a misztikum és a vallás nagyon jól működik, csodás világot épített fel Ferenc K. Zoltán. Ami érdekes, hogy közel 600 oldalas regényről van szó, mégis szerintem még elfért volna pár oldal. Amilyen aprólékosan írta meg az első hat fejezetet (amit ugye fent meg is kritizáltam), a hetediket olyan rövidnek éreztem (tehát olvastam volna még, hiába ezeknek a fránya kritikusoknak semmi se jó). Különösen annak fényében, hogy mennyi minden történik ebben a részben. Az utolsó összecsapás kicsit kaotikus lett és nem ütött akkorát az áldozat, mint ami abban a szálban benne volt. Ugyanis tényleg nem lehetett tudni, hogy hőseink, hogyan oldják meg a helyzetet, ki marad majd életben és mi történik majd velük. Aztán történik, ami történt és valahogy nem kapott akkora hangsúlyt a mártíromság. Pedig csodálatos és nagyon okos a megoldás, csak itt már nem időzött el annyit a szerző, ami csúcsra tudta volna vinni ezt a szívbemarkoló történést. Ugyanakkor, ami utána következett az annyira valóságos és igazságos volt, hogy a veszteség ellenére tényleg kaptunk némi elégtételt. Szeretem egyébként, hogy a szerző nem tutyimutyi, hanem beleáll a dolgokba és nem fél megszegni az íratlan szabályokat, ezáltal sokkal hitelesebb és súlyosabb a történet.

Azt kell, hogy mondjam Ferenc K. Zoltán rendkívül magasan tartja a színvonalat. Egyik regénye jobb, mint a másik és a másik jobb, mint az egyik. Nyilván mindenkinek megvan a maga kedvence (nekem is), de az, hogy valaki ilyen magasan tartsa a színvonalat és ne veszítsen semmit ebből igazán ritka. Ennek a műnek is van karaktere és lelke. Látszik, hogy a szerző nagy odafigyeléssel és szeretettel írta meg. Nem spórolta meg a kutatómunkát se, nagyon jól átgondolta, mit akar kihozni belőle és a horrortoposzokat is képes volt megújítani. A nyelvezete rendkívül gördülékeny és klasszikus szépirodalmi minőségű, a cselekmény olyannyira olvasmányos, hogy csak úgy szeljük a lapokat. Nem egy slendrián munka. Ráadásul egy nagyon egyetemes történetet mesél el úgy, hogy lokálissá teszi, ezáltal is erősítve azt, hogy nem kell nekünk állandóan innen-onnan importálni a jó sztorikat, tudunk mi magunk is ilyeneket írni úgy, hogy az minden nemzet számára élvezetes legyen, mégis nekünk szóljon elsősorban. Az pedig, hogy valaki ilyen nyitottan és intelligensen áll a hit, a bűn vagy a vallás kérdéséhez szintén üdítő. Jómagam vallásos vagyok és nagyon tetszett, hogy nincs a szerzőben előítélet, vagy gúny a hittel kapcsolatban, hanem nagyon is gondolkodik és foglalkoztatja ez a megfoghatatlan világmindenség. Azt hiszem ideje, hogy én is lezárjam ezt a kritikát, szerintem világos, hogy ezt mindenkinek el kell olvasni, ahogyan a szerző előző regényeit is. Az pedig külön öröm, hogy az epilógus egy újabb izgalmas sztorit harangoz be Arisztid gróffal. Már alig várom.