Frankenstein. Egy név, ami mára már megkerülhetetlenül beépült a popkultúrába, és a horror műfaj egyik legnagyobb és legfontosabb alapkövévé vált. Mary Shelley 1818-as regényével egy legendát teremtett, ami meghódította az irodalmat, és azóta az egész világot. Még aki nem is olvasta a könyvet, és nem is látta egyik filmes adaptációt sem, még az is ismeri Victor Frankenstein történetét, aki az élet és a halál titkainak megszállott kutatása során holttestek összefércelésével egy szörnyet teremtett, mely teremtője ellen fordult. Bár az avatatlanok sokszor a szörnynek tulajdonítják Frankenstein nevét, furcsa módon ez a fajta összekeverés csak még inkább érzékelteti a történet központi témáinak egyikét. Mik a természet határai? Joga van e az embernek Istent játszani, beleavatkozva a természet rendjébe, és mi származhat ezen tetteiből? Mitől ember az ember? Mit él át az, akit alaptalanul és méltatlanul kitaszítanak a társadalomból és magányra kárhoztatják? Egy szülő vagy teremtő felelőtlen bánásmódja milyen gyermeket teremt? És ki valójában az igazi szörny? Többek között ezen témái miatt is vált számomra az egyik kedvenc és legfontosabb történetemmé Frankenstein legendája, melyből a könyvet is még sikerült azelőtt elolvasnom, hogy bármelyik jelentősebb filmes verziót láthattam volna. Hihetetlenül fontos helyet foglal el ez a történet a szívemben, és ezzel nem csak én vagyok így, hiszen olvasok és nézők millióit megmozgatta ez a gótikus história, immár 207 éve. Ezt a népszerűséget ékesen bizonyítja, hogy a huszadik század elejétől fogva szinte megszámlálhatatlan film készült Shelley halhatatlan regényéből, a Universal klasszikusaitól kezdve, a Hammer sajátos újraértelmezésein át, Kenneth Branagh hű tisztelgéséig. És idén újra eljött az idő, hogy egy új mozgóképes megtestesülését láthassuk eme történetnek, ezúttal a Netflix égisze alatt. Ilyenkor érthetően merül fel a kérdés, hogy ennyi feldolgozás után tud e még újat mutatni nekünk bármilyen újabb próbálkozás? Megéri e egyáltalán újra és újra elmesélni ezt a történetet. És én erre azt mondom, hogy igen, hiszen a korok változnak, és ezáltal az is, hogy milyen szemmel tekintünk egy ennyire meghatározó mítoszra, mely évszázadokon keresztül is visszhangzik a kultúránkban, nem beszélve az alkotók egyéni látásmódjáról. És ezúttal nem kisebb név vállalkozott arra, hogy újra elmesélje nekünk Frankenstein históriáját, mint Guillermo Del Toro, aki már legalább harminc éve szeretné elkészíteni a saját verzióját ebből a történetből, és akinél alkalmasabb rendezőt keresve sem találhatnánk erre a feladatra.

Del Toro valamennyire követi a regény cselekményét, ám jó pár dolgot változtat és variál, hozzáadva saját ötleteit és nézőpontját. A regény keretes elbeszélése itt is megmarad, melyben egy Antarktiszra tartó felfedező hajó legénysége találja meg a sérült Victor Frankensteint (Oscar Isaac) a fagyos pusztaságban, és szembesülnek a rejtélyes teremtmény iszonyatos jelenlétével is. A hajó kapitánya (Lars Mikkelsen) védelmébe veszi Frankensteint, aki felfedi előtte, hogy ő maga teremtette ezt a szörnyet, és elmeséli a kapitánynak élettörténetét, és hogy hogyan vezette idáig átkos sorsa. Victor gyerekként apja (Charles Dance) zsarnoki nevelését szenvedte el, aki mindenáron orvosnak szánta a fiát. A regénnyel ellentétben ezután nem egy húszas évei elején járó Victor Frankensteint kapunk, hanem egy felnőtt férfit, aki már hosszú ideje dolgozik orvosként Edinburgh-ben. Megkérdőjelezhető kutatásai miatt viszont kiátkozzák őt az orvosi egyetemről, ám egy váratlan mecénás, egy bizonyos Heinric Harlander (Cristoph Waltz) felkarolja őt, és anyagi hátteret biztosít Victornak, hogy folytathassa a kutatásait. A férfi ezt azért is teszi, hiszen az ő unokahúga, Elizabeth (Mia Goth) készül hamarosan hozzámenni Victor öccséhez, Williamhez (Felix Kammerer), ám a családi kapcsolatok ápolása mellett valóban hisz is a férfi munkájában. Így Victor ezúttal már sokkal jobb felszerelések, megfelelő helyszín, és elegendő alapanyag birtokában hozzálát főművéhez, egy új, tökéletes lény megteremtéséhez. Ám ahogy ez a Teremtmény (Jacob Elordi) életre kel, az ígéretes álmok rövidesen rémálomba fordulnak.

Amit első ízben mindenképpen ki kell emelni a filmmel kapcsolatban, az a látványvilág és a jelmezek, amik Del Torohoz mérten fantasztikusak. A díszletek és az összes helyszín egy mesésen gótikus világot teremtenek számunkra, amiben öröm elmerülni. A városi látképek és kastélybelsők szinte már festményszerű líraiságot tükröznek, a vidéki és erdős környezetből végtelen nyugalom árad, és ezzel együtt Frankenstein laborja, az annak otthonul szolgáló torony, és a végtelen jégmező pedig sötét és hátborzongató érzéseket kelt bennünk. A színhasználat és a fényelések varázslatosak, tényleg olyan néha, mintha egy képeskönyvet nézegetnénk. Del Toro nagyon jól kezeli a különböző kompozíciókat is, ahogyan szereplőit elhelyezi az adott képen. Plusz a meseiséget és az álomszerűséget saját ötleteivel is jól színesíti, ilyenek például Victor rövid álomjelenetei az őrangyaláról. A gore-osabb jelenetek és a felboncolt holttestek megjelenítése is inkább ezt a fajta meseiséget támasztja alá. Látványuk inkább groteszk és valamiféle elvont módon viszolygást keltő, nem pedig direkt realista módon elborzasztó. A ruhák és a jelmezek is nagyon hitelesek és szépek, bár Mia Goth néhány ruhakölteménye kicsit túlzó tud lenni, ami értem, hogy a meseszerűségre reflektálna, de engem néha inkább kidobtak az aktuális jelenetből. A Szörny megjelenítése pedig az egyik legregényhűbb verzió, amit valaha láttam. Egyszerűen tökéletes.

Ahogy említettem a történetben vannak jelentősebb változtatások, és az egyik első ilyen az Victor háttere és gyerekkora. A regénnyel, és a legtöbb filmmel ellentétben Victornak itt nem egy szerető, gondoskodó apja van, hanem egy zsarnoki, szigorú atyát kapunk, aki úgy igazán nem is törődik Victorral, csak az számít neki, hogy a Frankenstein név dicsőségét méltó módon örökítse tovább, és a saját mintájára fiát is orvosnak neveli, akár tetszik neki, akár nem. És ezen nevelés során nem riad vissza a fizikai fenyítéstől sem. Ebben a filmben ez viszont egy lényeges és fontos változtatás, hiszen Del Toro behoz egy új témát, amihez ez a módosítás elengedhetetlen volt. Ez pedig a transzgenerációs traumák hatása. Victor megveti az apját és mindent elkövet, hogy ne legyen olyan, mint ő, sőt, szakmailag még jobbá is akar válni. Ezzel szemben amikor megteremti a Teremtményt, és gondoskodni próbál róla, akarva akaratlanul, de ugyanazokat a hibákat követi el, mint annak idején az apja. Az újszülött és tudatlan Teremtményhez teljesen türelmetlenül viszonyul és semmiféle megértést nem tud tanúsítani iránta. Szigorú és zsarnoki módon bánik vele és, ha a Lény nem úgy viselkedik, ahogy szeretné, akkor Victor sem riad vissza a fizikai fegyelmezéstől. Egyáltalán nem veszi emberszámba saját gyermekét, és ez abban is tükröződik, hogy hogyan próbálja majd kezelni ezt a problémát. Ezek vezetnek el ahhoz, hogy a Teremtmény végül Victor ellen forduljon, ám utazása során lesz lehetősége más perspektívát is megtapasztalnia. Ezután már a Teremtmény felelőssége, hogy folytatja e ugyanazt a trauma láncolatot, amit Victor is, vagy más utat választ. A könyvben is jelenlévő apa-fiú szembenállás itt még kiélezettebbé és még fájdalmasabbá válik.

Ám azért ez a film sem tökéletes, csak, hogy kicsit jobban árnyaljuk a képet. A történet első fele rendesen kivan bontva. Alaposan megismerjük Victor fiatalkorát, a többi szereplőt, és az ő kapcsolataikat. Victor kutatásait, a kísérlete előkészítését, és az Elizabethel való meddő románcát. Viszont mindez túl sokáig van elhúzva. Az egész film két és fél órás, és ezek az előbb felsorolt részek majdhogynem egy egész órát tesznek ki. És csak ezután születik meg maga a Teremtmény, ami nem is azért baj, hogy sokáig kell várnunk a megjelenésére (a keretelbeszélésben addig úgy is kapunk belőle valamennyit), hanem így kevesebb idő marad az ő történetére. Persze az ő sztorijának az eleje is még rendesen fel van építve és ki van bontva. A Victor “nevelése” alatt való sínylődése, a szabadulása utáni rácsodálkozása a világra, és a farmon töltött idő mind szépen ki van bontva, és rendesen felépíti a Teremtmény karakterét. Viszont ami ezután jönne, hogy a Teremtmény visszatér Victorhoz, és társat követel tőle, és a köztük való feszült dinamika, ami szép lassan harapózna el odáig, hogy halálos ellenségekké váljanak, az itt hihetetlenül össze van csapva és el van sietve. Épp azért, mert a film első felét olyan sokáig húzták, hogy az utolsó harmadra nem marad elég idő, hogy a történet hátralévő részét rendesen kifejtsék. Pedig itt is igazán lényeges dolgoknak kéne felszínre jönniük, ám ezt itt végül csak vaktában kell összehalászni. A módosított szerelmi szál is így teljes zűrzavarba fullad. Az eredeti történetben Victor és Elizabeth között bontakozik ki románc, ám itt Elizabeth már alapból Victor öccsének a jegyese, és bár a férfi érez valamiféle vonzalmat iránta, ez itt inkább viszonzatlan marad, és az ebből fakadó feszültség szolgál majd a köztük lévő ellentétek táptalajául. Ellenben Del Toro itt is belengeti azt, hogy Elizabeth inkább a Teremtmény iránt érez romantikus vonzalmat, ami viszont itt nagyon nincs rendesen kibontva és inkább csak hírtelen bedobott ötletnek tűnik. Hiszen amikor először találkozik ez a két karakter, akkor Elizabeth inkább anyai gondoskodással viszonyul a Teremtményhez, aki itt még ténylegesen gyermeki szinten van, és ez, a rossz apai minta mellett még párhuzamba is állítható Victor gyerekkorával. Ám később, amikor a Teremtmény visszatér közéjük, akkor Elizabeth már egyből szerelmesen viszonyul hozzá. Ez még is honnan jött és mikor? Talán ezt is ki lehetett volna fejteni normálisan, ha elég időt szánnak rá, ám ezt a fajta romantikus szálat így is szükségtelennek érzem.

Viszont még ezeket a negatívumokat is képes feledtetni velünk, a korábban taglalt fantasztikus hangulat mellett, a hihetetlenül erős színészi játék. Ez a film alapból tele van nagyszerű színészekkel és mindenki a képességei legjobbját nyújtja. Mia Goth, Christoph Waltz, Lars Mikkelsen és David Bradley is remek alakítást nyújt, akik hatalmas élettel töltik meg karaktereiket, ám egyértelmű, hogy akik az egész filmet elviszik a hátukon, és akik az összes jelenetet uralják, azok Oscar Isaac és főleg Jacob Elordi. Mindketten színészi képességeik maximumát nyújtják és a közös jeleneteikben csak úgy izzik körülöttük a levegő, és mindenki más jelentéktelenné válik mellettük. Nagyon jó ellenpólusai egymásnak, és remekül kiegészítik egymást, bár kicsit élesebben billen a mérleg negatív nyelve Victor felé, míg a Teremtmény egyértelműen pozitívabb karakter, minden félelmetességével is együtt. Oscar Isaac teljesen uralja a film első felét és minden megmozdulása abszolút hiteles. A tudományos szenvedélyéből adódó kifakadásaiban is érződik az energia és az elhivatottság, és közben zsarnoki és irányító magatartása, és ezzel járó enyhe alattomossága is jól átérezhetően jelenítődik meg. Viszont Jacob Elordi még ő előle is ellopja a showt a Teremtmény talán legjobb filmes megformálásával. Elordi a karakter minden érzelmi aspektusát végtelen alázattal és hitelességgel formálja meg, és egy teljes fejlődési utat mutat be nekünk. Kezdetben a gyermeki tudatlanságában egy teljesen esendő Lényt kapunk, akit tényleg tudunk sajnálni és már itt meg tudjuk kedvelni, de közben még is érezzük benne a természetellenességet. Aztán végig át tudjuk érezni a kitaszítottságából való fájdalmát és azt a katartikus felismerést, amikor meg tudja, hogy mi is ő pontosan és honnan származik. De emellett együtt tudunk örülni vele a boldogabb, önfeledtebb pillanataiban is. Majd pedig megtapasztalhatjuk a Teremtmény bosszúálló, haragos énjét is, és itt, a korábbi szimpátiánkkal együtt is, de tényleg félelmetesnek tudjuk tartani, és lehet tőle valamennyire parázni. A finálé egyszerűségét is pont Isaac és Elordi finom és érzékeny játéka és párbeszéde teszi igazán katartikussá és méltó lezárássá.

Guillermo Del Toro végül elhozta nekünk az ő saját Frankenstein értelemzését, ami nem hibátlan, és megvannak benne a rendezőre jellemző negatívabb tónusok is, ám Del Toro akkora szakértelemmel és érzékenységgel nyúlt hozzá Mary Shelley klasszikusához, hogy abból egy valóban releváns és emlékezetes film kerekedett ki. Egy gyönyörűen borzongató gótikus rémmese ez, ami már most helyet követelhet magának a legjobb Frankenstein filmek között. Akik hozzám hasonlóan elkötelezett hívei a Frankenstein mítosznak, vagy pedig csak a rendező munkásságának töretlen rajongói, azoknak szinte kötelező megtekinteni ezt a filmet, és a legnagyobb részüket nem is fogja csalódás érni. Ám még ezen kritériumoktól eltekintve is bárki számára szolgálhat egy maradandó élménnyel Del Toro alkotása, ami biztosan kultikus státuszba emelkedik majd.

IMDb