Mi kellhet egy jó, klasszikus értelemben vett horror történethez? Mi teszi olyan emlékezetessé azt a fajta rémhistóriát, amitől az ember ereiben meghűl a vér, tarkóján égnek merednek a szőrszálak, és szíve is kihagy egy ütemet? Gondoljunk csak egy hangulatos, kandalló körül előadott gótikus sztorira. Sötét, viharos éjszaka. Egy elhagyatott, ódon kastély. Számtalan egymás számára idegen szereplő, akiknek mind van valamiféle titka. Egy végzetes, Agatha Christie regénybe illő rejtély, ami mindannyijuk életét veszélybe sodorhatja. Felkavaró gyilkosságok és egy titokzatos elkövető. És mindez olyan nagy nevek társaságában, mint Vincent Price, Christopher Lee, vagy Peter Cushing. Ugye felkeltettem az önök érdeklődését?

A fiatal író, Kenneth Magee (Desi Arnaz Jr.) fogadást köt kiadójával, Sam Allysonnal (Richard Todd), hogy a megfelelő körülmények között meg tud írni egy klasszikusabb értelemben vett, érzelem gazdag regényt, mindössze huszonnégy óra leforgása alatt. A háborítatlan munka és a maximális ráhangolódás céljából a kiadója leszervezi neki, hogy ezt az időt egy walesi vidéki kúriában töltse el, ami már negyven éve elhagyatottan áll. A házba érkezve viszont Kenneth azt tapasztalja, hogy a ház talán korántsem olyan elhagyatott, mint mondják; a bútorokat nem lepi por, az edényekben friss víz áll, és az ágyak is meg vannak vetve. Rövidesen találkozik az öreg Elijahval (John Carradine) és lányával, Victoriával (Sheila Keith), akik a ház gondnokaiként mutatkoznak be. Röviddel ezután, egy félresikerült tréfa keretein belül megjelenik Sam titkárnője, Mary Norton (Julie Peasgood), aki végül felajánlja segítségét Kennethnek, de tudomása szerint a háznak egyáltalán nincs gondnoka. Nemsokára beállít egy bizonyos Sebastian Rand nevű úr is (Peter Cushing), aki azt állítja, hogy a viharban lerobbant az autója, és csak menedéket keresett az ódon épületben. Őt követi rövidesen Lionel Grisbane (Vincent Price), akinek családja háromszáz éven keresztül lakott ennek a háznak a falai között, és hosszú távolléte után ismét el akart látogatni a családi birtokra, mielőtt az az enyészeté lesz. Kenneth és Mary egyre furcsábbnak találják az eseményeket, és az újra és újra felbukkanó látogatókat, akik mintha nagyon is titkolnának valamit. Ahogy jobban körbejárnak a házban, különös dolgokra bukkannak, köztük egy lezárt emeleti ajtóra, ami mögül nyugtalanító hangok szűrődnek ki. Az éjszaka folyamán még tiszteletét teszi a házban Mr. Corrigan (Christopher Lee), aki az épület leendő tulajdonosa, és nagyon nem tetszik neki, hogy ennyi idegen összecsődült a tulajdonában lévő ingatlanban, éjnek évadján. Viszont a vihar, és egyéb tényezők mindegyikőjüket maradásra kényszerítik, és rövidesen rá kell jönniük, hogy a társaság nagy része valóban rejteget valamit, és az éjszaka hátra lévő részében már az életben maradásukért kell küzdeniük.

Már a történet ismertetéséből is kitűnhet, hogy az Agatha Christie hasonlat nem volt teljesen alaptalan, főleg, hogy a film valóban rendelkezik irodalmi háttérrel. Az alapjául szolgáló regényt, melynek címe Seven Keys to Baldpate, Earl Derr Biggers írta 1913-ban. Még ugyanebben az évben George M. Cohan színpadra adaptálta a történetet, és az ezt követő időkben számtalan filmes, tévés, és rádiójátékos feldolgozást is megért. Az 1983-as House of the Long Shadows eddig az utolsó a sorban, de neves szereplőgárdája miatt talán a leghíresebb, vagy inkább legközismertebb. A film a Cannon stúdió égisze alatt készült, és mind színvonalában, mind megítélésében közelebb is áll a stúdió ismert produkcióihoz, bár még azok közül is a jobbak közé tartozik. Annak ellenére, hogy például a producerek soha el sem olvasták a forgatókönyvet, a stáb többi tagja eléggé komolyan vette a munkát, és bíztak is a projektben. Vincent Price már azelőtt elfogadta a felkérést, hogy a forgatókönyvet egyáltalán befejezték volna. Bár igaz, a stúdió főleg a nagy nevekkel próbálta eladni a produkciót, ami így egy korai horror-feláldozhatóknak is felfogható (ami így is jóval színvonalasabb és élvezetesebb ezen a területen, mint az ugyan erre a szerepre szánt 2017-es Death House), a film erényei nem merülnek ki ennyiben, igaz tény, hogy a díszes színészkompánia rengeteget hozzáad a produkcióhoz, és nélkülük jóval szegényesebb is lenne. Az eredeti felálláshoz képest így is volt egy kis változás, mert Victoria szerepét eredetileg Elsa Lanchester játszotta volna, de ő betegségéből fakadóan sajnos nem tudott Londonba utazni. Abban meg már csak a mi fantáziánkra hagyatkozhatunk, hogy vajon milyen lehetett volna még a színészgárda, ha mondjuk Boris Karloff, Lon Chaney, Jr., vagy Peter Lorre életben vannak még a forgatás idején.

Azt viszont már itt az elején le kell szögeznünk, hogy nem egy ízig-vérig horror alkotásról van szó. Az alapelemek megvannak, a sötét, gótikus hangulat belengi az egész filmet, a suspense és a feszültség is szépen van adagolva, és még ha összességében nem is tud annyira félelmetes vagy ijesztő lenni, de kellemesen borzongató mindenképp. Viszont azt tudni kell, hogy itt részben egy vígjátékról is beszélünk. Nem egy paródiáról, tehát a film egyszer sem válik úgy igazán komolytalanná, bár a közismert és agyonhasznált műfaji elemek kifigurázásától nem riad vissza. A humorosnak szánt részek visszafogottak, egyáltalán nem harsányak, úgymond szépen, stílusosan illeszkednek bele a misztikummal átszőtt történetbe. Ehhez mérten itt ne is a közönséges vagy túlzó humorra számítsunk, sokkal inkább a nagyon elegáns és intellektuális fekete humorra. Ezek a momentumok főleg bizonyos szituációkban, de leginkább a szereplők közti párbeszédekben és megszólalásokban nyilvánulnak meg. Szövegkönyv tekintetében a film nagyon leleményes és kellemesen színes és tartalmas párbeszédekkel rendelkezik. Itt egyáltalán nem válnak unalmassá azok a részek sem, ahol csak néhány szereplő beszélget egymással, vagy azért, mert annyira érdekes, amit hallunk, vagy pedig azért, mert öröm hallgatni azokat az élénk szókinccsel megírt szóvirágokat. Ennek köszönhetően jó pár elmés és csípős megszólalást is halhatunk. Ezen a téren Vincent Price az, aki a legtöbb ilyen ikonikus beszólással rendelkezik. Jó pár pillanatánál vagy majdnem hangosan felröhögtem, vagy pedig széles mosoly ült ki az arcomra. Ezek a humoros részek viszont mégsem telepednek rá egészében a filmre, hanem tökéletes összhangot képeznek a hátborzongató, horrorisztikus oldalával is. A horror pedig sokkal inkább a feszültségkeltésben, a hangulatteremtésben, és az enyhén paranoid légkör fenntartásában mutatkozik meg, nem pedig a brutalitásban, vagy az erőszakban. Gore tekintetében eléggé visszafogott a film, de azért a kénsavval szétmart arc, és az ehhez hasonló jelenetek meg tudnak maradni az emlékezetünkben.

A cselekmény lassan, kimérten építkezik, és ez egyben az előnye és a hátránya is. Előny, mert így van lehetőség rendesen kibontani a történetet, és szép lassan megismertetni velünk az összes szereplőt. A film első fele viszont konkrétan ezzel a folyamattal telik el. Megkapjuk a fő expozíciót, főhősünk megérkezik az ódon, öreg házba, annak történetéről és helyzetéről megkapunk minden infót, majd szép lassan egymás után megérkezik a többi szereplő, és őket is bemutatják nekünk. Miután összejött a teljes banda, csak azután indulnak be igazán az események, veszik kezdetüket a gyilkosságok, derülnek ki folyamatosan a rejtélyek, és úgy egyáltalán a cselekmény is ekkor pörög fel. Ez alapjáraton nem baj, mert így tényleg van lehetőségünk rendesen belemerülni a történetbe és ráhangolódni a filmre, viszont ez eleinte azért problematikus kicsit, mert a főszereplő egyáltalán nem érdekes, vagy emlékezetes figura és ugyan ez elmondható a női partneréről is. Pedig a film első felében még főleg ők vannak a középpontban és az ő helyzetüket figyelhetjük meg, ahogy próbálják felderíteni a házat, és rájönni, hogy mi folyik itt. Ezzel párhuzamosan bukkan csak fel szép lassan mindenki, de ebből a szerkezeti megoldásból fakadóan itt ők még nem kapnak elég teret. A film második felétől ez már nem jelent gondot, ott már mindenki megvan, aki számít, és akire vártunk, és ahogy számítani lehetett, rendesen el is lopják a showt az ügyeletes főszereplőktől. Továbbá a lassú építkezés azért is fontos, mert a film tele van jó pár csavarral és váratlan fordulattal. Itt tényleg kiütközik a klasszikus krimi regények szerkezete, ahogy sorra derülnek ki olyan dolgok, amikre nem is számítottunk, vagy kicsit máshogy gondoltuk. Az első egy-két ilyen fordulat viszonylag még könnyen kiszámítható, de utána még így is marad pár meglepő pillanat, amire talán nem gondoltunk. Ez maximálisan igaz a film befejezésére is, amire én őszintén nem számítottam, de ennél többet nem is merek erről elárulni, mert már az is spoileres lenne.

Ám mind a váratlan fordulatok, mind a nyomasztó feszültség, mind a remek hangulat és mind a humor ellenére, ha kicsit jobban megnézzük, akkor elmondható, hogy önmagában a House of the Long Sahdows története egyáltalán nem olyan kiemelkedő és nem sokban különbözik a több tucat hasonló jellegű produkciótól. Az előbb felsorolt pozitívumok a javára válnak, de ezek sem lendítenek rajta sokat, illetve az említett negatívumok, a két érdektelen főszereplő, és az eleinte kicsit lassú építkezés szintén rajta hagyják a nyomukat. Ahogy a producerek is számoltak vele, a film igazi nagy erősségét a legendás, nagy nevekből összeállt színészgárda hozza, vagyis Vincent Price, Christopher Lee, Peter Cushing, és John Carradine. Rajtuk kívül mindenki más totál mellékes, ők azok, akik igazán megtöltik a produkciót élettel. Bár az ő karaktereik is jól ismert sablonokból építkeznek, és már sok más filmben is láthattunk hozzájuk hasonló figurákat, de ezeknek a színészeknek a puszta jelenléte, tekintete, és egy kisebb arcrezdülése is plusz dimenzióval ruházza fel őket. Egyszerűen nem lehet nem rájuk figyelni, amikor a színen vannak, főleg, amikor együtt szerepelnek, és interakcióba lépnek egymással. Különösen Price és Lee azok, akik a leginkább kibontakoznak a nagy négyesből, de Cushingnak és Carradinenek sem kell szégyenkeznie. Ez egyértelműen az ő produkciójuk, a horror nagy ikonjainak utolsó közös összeröffenése, és ezt az élményt a film maximálisan megadja a számunkra.

Összességében a House of the Long Shadows nem egy annyira kiemelkedő, de ellenben egy igen szórakoztató és hangulatos film, az a fajta, amit az unalmas, hétvégi éjszakákon szívesen megnéz az ember a sötét szobában, néhány gyertya társaságában, a kandalló mellett. A horror szerelmeseinek, és a műfaj nagy legendái iránt rajongóknak mindenképpen ajánlott.

6/10

IMDb | mafab