Vannak filmek, amik megtekintésük után velünk maradnak. Ilyen például a ’80-ban debütált The Shining, a ’82-es The Thing vagy éppen a 2001-ben bemutatott Mulholland Drive. Ezek a mozik meg tudták érinteni a nézőiket. Jelentéstartalmuk, megvalósításuk, a bennük látható színészi játék felejthetetlené varázsolta ezeket az alkotásokat. Elvitathatatlan klasszikusok. Azonban a horror/thriller műfaja a fentiektől jóval korábban megteremtett egy olyan alműfajt, aminek képviselői igazi titánokká váltak a filmiparban. Kezdetben csak a tóparton jártak, némán figyelték a házunkat vagy kísértették álmainkat, azonban mára már a popkultúra részeivé váltak és beköltöztek a mindennapjainkba is, egy poszter, egy bábu vagy egyéb – gyakran meglepően kreatív – formákban. Ez a szubzsáner a slasher, jeles képviselőit pedig nem hiszem, hogy be kéne mutatnom bárkinek is. Jason Voorhees, Michael Myers és Frederick Charles „Freddy” Kruger olyan ikonok, akik nézők millióinak szereztek félelmetesen szórakoztató perceket a mozitermek sötétjében. Egy ilyen karakter megteremtése komoly kreatív energiákat igényel, megszületését később azonban számtalan lehetőség formájában hálálja meg. Egy ilyen alkotói igyekezet érződött Eli Roth amerikai rendezőn is, amikor megalkotta új filmjének antagonistáját és bár a teremtés lépéseit jó diákként elsajátította, lelket már nem sikerült adnia teremtményének, ezért a hiányzó esszenciát explicit tartalommal pótolta, ez pedig meg is látszik a végeredményen…

Bayleen Bay városába egy verőfényes nyári napon egy jégkrémes autó gördül be, a gyerekek legnagyobb örömére. A jeges finomságok enyhülést hoznak a fiataloknak és némi nyugalmat a szülőknek. Jared Mayfer (Charlie Zeltzer) laktózérzékenysége miatt nem fogyaszthat a hűsítő édességből, viszont a társaira gyakorolt nyugtalanító hatását gyorsan észreveszi. Mintha mindannyian egyfajta agyhalott állapotba kerültek volna, mintha a Jégkrémes (Ari Millen) befolyásolná őket. A férfi ugyanis okkal érkezett a városba, bosszút akar. Bosszújának eszközeivé pedig sötétedés után a város gyermekei válnak…

A fenti rövid történeti összefoglaló elolvasása és a trailer megtekintése után furcsa déjá vu érzés kerítheti hatalmába az egyszeri horrorrajongót. A fiatalabbakban felmerülhet a tavalyi – véleményem szerint túlértékelt – Weapons ködös emléke, a veteránok pedig nagyot dobbanó szívvel emlékezhetnek a ’84-es Children of the Corn című King-adaptáció remek kezdő képsorainak éttermi szekvenciájára. És ez még csak a kezdet. Az alapok felmondása után Roth akkurátuson végig járja a mítoszépítés lépcsőfokait. Van itt rágalmazás, egy tönkretett ártatlan élet és sötét paktum is. Ugye milyen ismerős? Ettől válik a mozi gyenge utánzattá, ami szinte semmi eredetiséget nem képes felmutatni. Amit viszont fel tud, az maga a gore. A közel másfél órás játékidő jelentős részét ugyanis a különféle, torture porn-ba hajló – néhol meglehetősen kreatív – mészárlás teszi ki. Az pedig, hogy ezeket gyerekszereplők követik el még jobban hangsúlyossá teszik a látott kegyetlenségeket. Már, amikor hajlandóak az alkotók ezt megmutatni… Ugyanis néha szinte kéjes élvezettel mutatnak közeli, vériszamos szekvenciákat, máskor – például az iskola udvarán látható apokaliptikus résznél – a kamera rángat, nem fókuszál, csak időközönként fixál egy-egy durva részletre. Ezt magyarázhatnánk a főhőseink zavarodottságával és a pánikkal, amit átélnek, de úgy gondolom nem erről van szó. Ennél a szekvenciánál éreztem, hogy elfogyott az alkotói bátorság. Nem akartak túllépni azon a határon, amit már rég maguk mögött hagytak. Ezzel abba a hitbe ringatva magukat, hogy a film értéke túlmutat az explicit erőszak zsigeri bemutatásán és valamiféle cél felé tart az egyébként szörnyen középszerű történet. Mondjuk, azt el kell ismernem, hogy az utolsó csavar kifejezetten tetszett.

Roth rendezése középszerű, ugyanakkor, amiben jó és amiben már többször is bizonyított, az a gore, ami rendben van az alkotásban. Amennyiben csak erre húzza fel a mozit, mint azt tette anno sikeresen a 2005-ös Hostel című alkotásában akkor valószínűleg jobb értékeléseket kapott volna ez a filmje is. Valamint az sem tett jót a műnek, hogy – tévesen – az AI generálta tartalmak túlalkalmazását rótták fel a készítőknek. A film bár használ AI által készített tartalmat bizonyos szekvenciákban, mégis – ahol leginkább kellett – az véres jeleneteknél inkább praktikus effektekre hagyatkozik és ettől lesznek igazán húsbavágóak a releváns képsorok. A színészi játékról sem lehet igazán pozitívumot mondani. Bár a gyerekszínészek jól formálják meg a vérszomjas hordát, a főbb szereplők viszont csak a tisztes középszer szintjét ütik meg. Ritkán érzem úgy egy film alatt, hogy valamelyik színész irritál vagy túl játssza a karakterét, de Sarah Abbott-nak még ezt is sikerült elérnie.

Az Ice Cream Man sajnos egy középkategóriásnak is csak nagy jóindulattal nevezhető alkotás lett, méghozzá a kategória alsóbb régióiból. Egy egyszer nézhető, már-már a bűnös élvezet kategóriájába tartozó butuska gore mozi, ami azt lepheti csak meg, akinek ez az első műfaji filmje vagy eddig távol tartotta magát az extrémebb képekkel operáló alkotásoktól. Azok, akik nem ilyenek jobban járnak, ha sétálnak egyet a parkban és vesznek egy jégkrémet…