Pupi Avati, bár sohasem kötelezte el magát a horror műfaja mellett, korábbi munkáival bebizonyította, hogy ha nagyritkán még is csak a zsáneren belül alkot, abból általában valami igazán különleges és figyelemre méltó darab születik. Mert sok mindent lehet mondani Avati ilyen jellegű filmjeiről, de azt, hogy hétköznapiak és klisések lennének, azt biztosan nem. Hosszú kihagyás után, és egyben jóval az olasz horror halála után, 2007-ben fogott bele ismét egy horrorba hajló thriller elkészítésébe, és azt biztosan ki lehet jelenteni, hogy ez a darab sem nevezhető éppen átlagos filmnek.

Férje öngyilkossága után Francesca Sainati (Laura Morante) teljesen összeomlott és különös hangok kezdték el kínozni, ezért tizenöt évig egy rehabilitációs központban kezelték. Miután kiengedik, nem akar mást, csak új életet kezdeni, és egy saját olasz éttermet nyitni, amit annak idején a férjével terveztek megvalósítani. A sejtelmes ház, a „kígyós kastély”, amit kibérel erre a célra, már alapból rossz szóbeszédek tárgyát képezi a kisvárosban, nem beszélve arról, hogy a beköltözése után Francesca ismét hangokat kezd el hallani, de ezek teljesen másmilyenek, mint azok, amiket korábban hallani vélt. A helyzet viszont még rosszabbá válik, ahogy egyre többet megtud az ingatlanról. Még az ötvenes években egy brutális hármas gyilkosság történt az épületben, aminek a tetteseit hivatalosan sosem találták meg, és az ügyet lezárták. A nő úgy dönt, hogy megpróbálja kinyomozni a rejtélyt, de vannak a városban olyanok, akik nagyon nem örülnek ennek a kis magánakciónak.

Hosszas kihagyás ide vagy oda, Avati ezúttal sem tudott nekünk csalódást okozni. Annak ellenére, hogy nem szereti a horror rendező jelzőt, azért az is beszédes, hogy sokan leginkább ezen munkái miatt ismerik a nevét. Mintha a zsigereiben érezné, hogy mi az, ami az igazi borzongáshoz és rettegéshez kell, és talán azért is képes minden alkalommal olyan hatásos filmet alkotni, mert nem is használja annyira agyon ezeket a képességeit. Filmjei nem a vérben tocsogó hentelésekről és az unásig ismételt jumpscare-ekről szólnak, hanem az igazi, ősi, sejtelmes félelmet mutatják be ilyen-olyan formában, ami ott motoszkál bennünk gyerekkorunk óta, és halálunk napjáig velünk marad. A nevető ablakos házzal már egyből mesterművet alkotott, és csúcsra is járatta a tudatalatti félelem és iszonyat bemutatását. Mindezt olyan tökéletesen, hogy bár későbbi munkái is remekül ábrázolják ezeket a témákat, de egyikkel sem tudta megugrani mesterművét. Igaz ez A rejtekhelyre is, de a filmnek így sincs semmi oka a szégyenkezésre. A Zeder és a Bűvös árkánum fantasztikummal átitatott rémálmai után Avati visszatér A nevető ablakos házban alkalmazott témákhoz és módszerekhez. És egyben az időben is visszautazik, mert bár filmje 2007-es, még is olyan, mintha sokkal korábban forgatták volna. Ez megmutatkozik elsősorban a fényképezésben is, de a cselekményvezetés és a hangulatteremtés az, ami egyértelműsíti ezt. A rendező visszavezet minket az olasz horror és a giallo aranykorába, és egy kis időre újra életre kelti ezt a letűnt kort modern világunkban. Egyben bizonyítja is, hogy napjainkban is lehetne bőven mit kihozni ebből a zsánerből, ha több tehetséges és elhivatott filmes vágna bele ilyen projektekbe.

Filmje egyfajta keveréke egy kriminek és egy kísértet történetnek. Megvan a baljóslatú öreg épület, ami sötét titkokat rejt magában (ez is bevett elem már a rendezőnél), és innen indul ki maga a rejtély, ami fenekestül felforgatja a főhősnő életét. Ezután kezdődik a nyomozás, ami a cselekmény nagy részét kitölti. Ezen a szálon teljesen a klasszikus értelemben vett krimik és bűnügyi thrillerek nyomvonalán halad. Az események lassan történnek, hagynak időt az információk megemésztésére és a karakterek megismerésére és megértésére. Amilyen egyszerű alappal indulunk, úgy bomlik ki szép lassan egy sokkal szövevényesebb és zavarba ejtőbb eset. Avati mesterien mozgatja a szálakat, ahogy egyre több dologra fény derül, és magát a környezetet is kiválóan teremti meg, ahová ezt a sötét titkot helyezte. Emellett a suspense elemeket is jól alkalmazza, ezzel is egyre jobban növelve a feszültséget, egészen a tetőpontig.  A nevető ablakos házhoz hasonlóan itt is van egy mikroközösség a kisváros lakosainak személyében, akik mind ki nem mondva, de szemet hunynak egy szégyenteljes titok felett, ami már az egész városra rátelepedett, és átformálta arculatát. Ezt a közösséget pedig számtalan érdekes karakterrel töltötte meg, akiket mind remek színészek játszanak, többek között Treat Williams és a Rocky filmekből ismerős Burt Young. De a munka legnagyobb része még is a főszerepet játszó Laura Morante-nek jutott, aki maximálisan helytáll a szerepben. Karaktere teljesen megérthető és kedvelhető, és mindvégig tudunk érte izgulni és aggódni.

Ami miatt még is több lesz A rejtekhely egy egyszerű kriminél, az maga az őrület és a tudat alatti iszony beemelése. Egyrészt ez eredeztethető Francesca karakteréből is, aki éppen kigyógyult téveszméiből, de a kígyós kastélyban ismét kísérteni kezdik ezek a látomások, és félő, hogy visszaesik. Vagy lehet, hogy ezek most nem is látomások? Sokáig ebben a bizonytalanságban vagyunk tartva a főszereplővel együtt, és mindezt iszonyatosan nyomasztóan jeleníti meg a rendező. A paranoia és az elmebaj finoman megjelenik a filmen, megmérgezve mind a környezetet, és a józan észt. Ez tökéletes teret enged a tudatalatti félelmek bemutatására, amikből igaz bőven lehetett volna még mit kihozni, de az eredmény így is elég hátborzongató. A film végére természetesen mindenre fény derül, ám a megszokott recepttel ellentétben itt nem hogy feloldozást jelentene ez, hanem egy még nyomasztóbb és elborzasztóbb befejezést biztosít nekünk.

Ezeket az elemeket és a klasszikus módszereket mind remekül alkalmazza A rejtekhely, de talán épp ezen okok miatt is fogja kevesek tetszését elnyerni. Egyrészt tényleg egy lassú és komótos történetről van szó, kevés brutalitással, és a régi filmes szellemiségeket idéző stílusától is sokan idegenkedhetnek. Maximálisan kilóg a kétezres évek tucat krimijei és thrillerjei közül, és pont ez teszi különlegessé. Bár igaz, hogy minden érdeme ellenére nem annyira erős, mint a műfaj legismertebb darabjai, de így is egy remek filmmel van dolgunk, amit bátran tudok ajánlani bárkinek.

7/10

IMDb | mafab