Tobe Hooper nevének említésére sokaknak A texasi láncfűrészes mészárlás vagy a Poltergeist ugrik be elsőnek. Azonban a direktornak volt két, a VHS korszakban szintén klasszikusnak számító sci-fi horror alkotása, az 1985-ös Lifeforce, illetve az 1986-os Invaders from Mars, amelyek magyar keresztségben az Életerő és a Támadók a Marsról címet kapták, és anno a sárga kazettáiról elhíresült VICO kiadó forgalmazásában jelentek meg (az Életerő itthon később megjelent DVD-n, a Támadók meg sehogy).

A film nem saját ötlet alapján készült, ugyanis A masszához, A légyhez vagy épp A dologhoz hasonlóan ezen alkotásnak is létezik egy ’50-es évekbeli eredetije, amelyet aztán Hooper és csapata tovább gondolt és modernizálva vászonra álmodott. Sokak szerint a Támadók az egyik legjobban sikerült darab a feldolgozások közül, amely egyszerre tiszteli az eredeti filmet és emeli át modern köntösbe, annak ellenére, hogy közel sem rendelkezik olyan ambíciózus vagy forradalmi történettel, mint a fentebb említett klasszikusok bármelyike.

Az alaptörténet mindkét változatban megegyezik, miszerint egy kisfiú, David Gardner szemtanúja lesz, ahogy a házuk kertje mögött leszáll egy űrhajó. A kissrác apukája elindul felkutatni a járművet, és hamarosan vissza is tér, azonban elég furcsán kezd viselkedni. Később újabb emberek tűnnek el, majd bukkannak fel agymosott állapotban, és David nemsokára szemtanúja lesz, ahogy az űrből érkező idegenek átveszik az irányítást az emberek elméje felett.

A filmre jellemző az egész játékidő alatt fennálló szorongás, a technikai és vizuális megvalósítás, és nem utolsósorban a gyermeki szemmel történő történetmesélés. Eredetileg a Támadókat maga Steven Spielberg dirigálta volna, de A Nap birodalma előkészületei miatt nem tudta elvállalni, ám mivel Hooper előzőleg Spielberggel közösen készítette a zseniális Poltergeist – Kopogó szellemet, ő vezényelte le a direktori teendőket, és a már egyszer bevált recepthez visszanyúlva ismét egy színészcsemetét tett meg főszereplőnek. Ám míg a Poltergeistben a főszereplő kislányt Heather O'Rourke rendkívül bájosan és a korához képest zseniálisan alakította, a Támadókban ez a feladat Hunter Carsonra hárult (érdekesség, hogy a két gyerkőc majdnem napra pontosan egyidős volt, ám sajnos Heather 12 éves korában elhunyt). Hunter afféle családi hátszéllel került bele a filmbe, ugyanis édesanyja az iskolaorvos Lindát alakító Karen Black, így elvárt lett volna némi színészi játék öröklése a vérvonal révén. Ám a sors máshogy hozta, ugyanis Hunter rémes alakítást nyújt David szerepében, így nem csoda, hogy bár eredetileg ő lett a Rém rendes családban Bud Bundy szerepére kinézve, a pilotot is még vele forgatták le, a végeredményt látva a készítők inkább David Faustino mellett döntöttek.

Aki anno még gyerekfejjel nézte eme alkotást, akkoriban lenyűgözhette a kisfiú csodálkozása, érdeklődése és aggódásnak hitt hisztije. Néhány évtizeddel immár felnőttként, a nosztalgia és a szép emlékek hatására újranézve azonban feltűnik, hogy Hunter mennyire pocsék színész. Az előbbiekben felsorolt „játéka” totálisan kimeríti a repertoárját, és habár a reakciói révén megpróbálunk vele együtt átélni az eseményeket, amelyeket a többi színész által nyújtott előadás, a korszaknak megfelelő szintű látvány és a szuper hangkeverés jótékonyan elviszi a hátán, addig a film végefelé már inkább a szörnyeknek drukkolunk, hogy ezt az idegesítő kissrácot is elkapják végre. Hunter minden egyes jelenetén látszik, ahogyan próbál színészkedni, beleélni magát a karakterbe, szépen artikulálva kiejteni a szövegét, ám ezek eredménye rettentően bántó és mesterkélt, egy jeleneten belül ingadozik az irritáló és a tehetségtelen jelző a fejünkben, amelyet ugyan a magyar szinkron árnyal egy kissé, eredeti hanggal nézve viszont kész katasztrófa (apró adalék, hogy a film egészét mono hangsávban forgatták, azonban a VHS-re és DVD-re már Surroundra feljavítva, a Blu-ray korongra pedig már DTS hangzással került rá, amely elképesztően tisztán szól).

A többi színész azonban elfeledteti velünk Hunter szörnyű játékát, az apát megformáló Timothy Bottoms, illetve a Wilson admirálist alakító James Karen kiemelkedően jól hozza a rá osztott karaktert, de a prímet az Oscar-díjas Louise Fletcher viszi a gonosz tanárnő, Mrs. McKeltch szerepében, akinek minden pillantásától megfagy a vér az ereinkben, kimért beszéde és testtartása pedig egyenesen tiszteletet parancsoló. Neki is köszönhető, hogy kultfilm lett a Támadókból, és sokunknak a Tortúra Annie-je, Kathy Bates páratlan alakítása jut róla eszünkbe.

Hooper saját maga bevallása szerint egy gyerekfilmet alkotott, amely némileg meg is állja a helyét, ugyanis gyerekfejjel nagyon élvezetes volt ezt az alkotást látni, legalább akkora élményt nyújtott, mint a Kincsvadászok vagy az E.T., a földönkívüli. Azonban felnőttként nézve már előtűnnek a film hiányosságai, főként a képi és a hangulati elemeknél. A kezdetektől a végéig a film iránya teljesen unalmas és inspirálatlan, mintha Hooper semmi erőfeszítést nem tenne, hogy energiával, feszültséggel vagy szenvedéllyel töltse meg a produktumát. Egyedül a Stan Winston Studios munkatársai (akik sok más egyéb mellett a Terminator és az Alien effektjeiért is felelősek), Win Winston és John Dykstra trükk- és látványmesterek lenyűgöző munkáin tudunk csodálkozni, amelyek nagyban emelik a mű színvonalát. A kreatív csapat megpróbálta megkülönböztetni a betolakodók kinézetét William Cameron Menzies eredeti filmjének elegánsan irracionális rémálomvilágától, így az alagútrendszerre a marsi felszínt idéző színeivel, a szörnyek megjelenítésére és a kornak megfelelő látvány- és hangeffektek minőségére nem lehet panaszunk (aki látta, annak örökre bevésődik a tarkón lévő sebek és a hírhedt békaevős jelenet undorítósága). A filmben krumpliszörnyeknek nevezett hatalmas kétlábú és nagyfejű marsi lények (amelyeket két, fekete lepelbe bújtatott, egymásba kapaszkodó statiszta keltett életre) és a főgonosz, emberi agyhoz hasonlító nyálkás szörny, amely hatalmas termete és kinézete miatt egyből a Tini nindzsa teknőcök Krangjét juttatja eszünkbe, példás kontrasztot ad a földi emberek kicsinysége és a fejlett marsi civilizáció közötti különbségekre. Emellett Hooper rengeteg kikacsintást és ismerős dolgot rejtett el az eredeti filmre utalva: például David iskolájának neve (W.C. Menzies School) az eredeti változat rendezőjének, William Cameron Menziesnek a nevére utal, a kazánházas bújkálós jelenetben láthatunk egy gömbfejű marslakójátékot, vagy épp mikor David apukája felkap egy magazint, ezek ugyancsak szerepelnek az eredetiben, de a legnagyobb tisztelgés maga a rendőrfőnök figurája, akit az a Jimmy Hunt formál meg, aki az ’53-as  változatban alakította a kis Davidet. Több más alkotásából is láthatunk utalásokat: David szobájában láthatjuk, ahogy épp Hooper előző filmjét, az Életerőt (Lifeforce) adják a tévében, illetve a kódolvasó, amit Mark használ az iskola pincéjében, az a Star Trek 2-ben is látható volt.

Akárcsak Hooper ’80-as években készült többi filmje, a Támadók is megpróbál egyensúlyozni a horror és a vígjátéki elemek határán, óvatosan vigyázva, nehogy elbillenjen a katasztrofális végeredmény felé, és ez habár a látványban sikerül is neki, de a Hunter Carson által leművelt gagyi színészi játék és a hamar unalmassá váló hangulat miatt alig lett különb az ’53-os eredeti műnél. Talán közrejátszott ebben az is, hogy Hooper gyors tempóban dirigálta le a filmet, hiszen a gyártó Cannon stúdióval megegyezve még ugyanabban az évben a Texasi láncfűrészes második részét is le kellett szállítania, amely jelentősebb nagyobb figyelmet kapott a Támadóknál.

A korongokon megjelent extrákból kiderül, mennyire nehéz volt tartani a forgatási ütemtervet, mennyi ötlete lett volna Stan Winstonnak az űrlények és a díszletek kinézetére, azonban nem jutott rá elég ideje, mivel jóbarátja, James Cameron épp A bolygó neve: Halált forgatta a Támadókkal egyidőben. Winstonra hatalmas felelősség hárult, és egyértelműen a nagyobb volumenű projektbe kellett több energiát fektetnie, így a Támadókat rábízta a segítőire, Winre és Johnra, nekik jutott a döntések és kivitelezések javarésze. Az Alien-filmek állandó forgatókönyvírója, Dan ’O Bannon bevallottan szerette az eredeti alkotást, így szó szerint lobbizott a Golan-Globus producerpárosnál, hogy ő vethesse papírra a szkriptet, így neki köszönhető, hogy a remakeben számos utalás maradt az eredeti filmre, illetve más alkotásokra. Menahem Golan és Yoram Globus producerek viszont nagyon nem voltak megelégedve a kész filmmel, szerintük Hooper félrevezette őket, és perre akarták vinni az ügyet, azonban az egy hónappal később bemutatott Texasi 2 bevételei és kritikai sikerei megnyugtatták őket, így elkönyvelték egy félrement projektként az egészet. Ugyan a Támadók jóval nagyobb, 12 milliós büdzséből gazdálkodhatott (a Stan Winston Studios minőségét meg kell fizetni), és a Texasi 2 csupán ennek harmadából, mégis míg az előző megbukott a csekély 9 milliós összbevételével, utóbbi megnégyszerezte a rá fordított költséget és 16 milliót termelt vissza.

Az idő azonban Hoopert igazolta, aki bízott a filmben: a VHS, majd a DVD, illetve a 30. évfordulóra nemrég kiadott Blu-ray változat hatalmas anyagi hasznot termelt és termel a mai napig, emellett a Támadóknak világszerte jóval nagyobb kultusza is lett, mint Bőrpofa újabb kalandjainak. Érdekesség, hogy a német mozikban bemutatott változat 3 és fél perccel volt rövidebb a kivágott befejező jelenet miatt, és a teljes verzió később csak a 2014-ben, másodjára kiadott DVD-változaton volt újra látható, de az angol mozikban is kurtítottak rajta egy percet az explicit látványrészek miatt.

Személyes kedvenceim közé tartozik a Támadók a Marsról, így nem tudok neki megfelelő pontszámot adni, ám az is igaz, hogy a Blu-ray változatot megtekintve sem vagyok már annyira elfogult vele. Hunter Carson játékától eltekintve tényleg egy korrekt látvánnyal, szuper szereplőgárdával és kissé lapos hangulattal bíró filmmel van dolgunk, amin nem fog az idő vasfoga, és bár sosem fogjuk a Testrablók támadása, az XTRO vagy A dolog szintjén emlegetni, előkelő helyet foglal el a sci-fi klasszikusok között.

7/10

IMDb | mafab