1896-ban jelent meg H. G. Wells világhírű regénye, a Doktor Moreau Szigete, ami azóta a science-fiction, és a horror műfaj halhatatlan klasszikusává vált. Ahogy a legtöbb klasszikusról, erről is elmondható, hogy annyira sikeresen beépült a köztudatba, hogy még azok is ismerik a történetet, akik egyáltalán nem olvasták a könyvet, vagy nem látták egyik filmes adaptációt sem. Mert természetesen az évek során ebből a történetből is készültek filmek, szám szerint három, ami nem is csoda, hiszen Wells regénye olyan égető és sötét témákkal foglalkozik, amik még a mai napig is aktuálisak, és a legalapabb emberi félelmekkel foglalkozik. A Frankenstein, és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete mellett talán nekem is ez a harmadik nagy kedvencem a klasszikus rémirodalom remekei közül. A regény első filmes adaptációjára 1932-ben került sor, abban az időben, amikor a Universal szörnyfilmjei elkezdték virágkorukat élni, és a horror is így kezdett népszerűvé válni Hollywoodban. Ez volt az aprócska címváltoztatást eszközölő Elveszett lelkek szigete, ami sajnos nem lett annyira legendás alkotás, mint a korszak többi neves filmje, és sokáig hozzáférhetetlennek is számított.

Ahogy azt fentebb írtam, a történetet valószínűleg mindenki ismeri, de azért menjünk bele kicsit röviden. Edward Parker (Richard Arlen) egy hajóbaleset egyetlen túlélője, aki egy kis csónakon hánykolódik a tengeren, amikor is egy szállítóhajó felveszi őt. A hajó egyik utasa, Montgomery (Arthur Hohl), aki orvosi múlttal rendelkezik, gondoskodik a férfi egészségi állapotáról. Mikor már jobban felépül a tragédiából, Parker kicsit körbenéz a hajon, ahol felfedezi, hogy Montgomery több különféle állatot is szállíttat, illetve jótevője bizarr külsejű szolgálója is szemet szúr neki. Maga a kapitány és az egész legénység is ódzkodik ettől az egésztől, akik mihamarabb meg akarnak végre szabadulni Montgomerytől és baljóslatú szállítmányától. Egy találkozási ponton végre átpakolják az állatokat Montgomery főnöke, egy bizonyos Doktor Moreau (Charles Laughton) hajójára, ám velük együtt a kapitány Parkert is kitessékeli a hajójáról. Moreau nem nagyon örül a kéretlen utasuknak, akit így kénytelen magukkal vinni a szigetére. Az idillinek tűnő szigeten Parkert a legjobb ellátásban részesítik, amíg haza nem tudják szállítani. Ezalatt viszont a férfi több különös alakra és lényre lesz figyelmes, amik a sziget erdőségében bujkálnak, illetve Moreau titokzatos kísérletei is egyre jobban aggasztják őt. A jó doktor viszont rövidesen úgy dönt, hogy a váratlanul jött vendég akár még hasznára is válhat a kísérleteihez.

Persze a mai nézők már mind ismerik annyira a történetet, hogy tudják mire is mennek ki a jó doktor kísérletei, nevezetesen az, hogy sebészi beavatkozások útján különféle állatokból amorf ember-állat lényeket hoz létre. Már magában az alapötletben, és az eredeti regényben is van valami iszonyatosan hátborzongató, ami megragadja az ember fantáziáját. A Frankensteinhez hasonlóan itt is nagy hangsúlyt kap az ember, aki a fejlődő tudomány eszközeivel Isten szerepében tetszeleg, és ezáltal belekontárkodik a természet rendjébe, aminek borzalmas végeredménye végül többek között rajta csattan. Ezzel együtt az állat-ember kreatúrák alakja életre hív valami ősi félelmet az emberi tudat mélyéről. Olyan félelmek ezek, amiknek eredetére mi magunk már nem emlékezhetünk, de még is mélyen belénk vannak kódolva, azokból az időkből, amikor még a sűrű erdőségekben bujkáltunk a legveszedelmesebb ragadozók elől. Mint sok minden másnak, a horrornak is egyik fő alapja az egyszerűség, és e tekintetben, főleg pszichológiai nézőpontból, Wells története jelesre vizsgázik. Az 1932-es film jobbára hű marad az alapanyaghoz, de természetesen a történetben így is eszközölt valamennyi változtatást. Az eredeti regényben három főbb emberi szereplőnk van; a főhősünk, Prendick, Dr. Moreau, és Montgomery. A filmben is megkapjuk ezt az alaphármast, annyi módosítással, hogy Prendick nevét Parkerre cserélték. Melléjük viszont kapunk egy plusz szereplőt, Lotát, a párducasszonyt, aki egy meglepően jó és ötletes új adaléka lett a sztorinak. Lota lenne Moreau szinte tökéletes teremtménye. Egy párduc, akit egy tökéletesen emberi nővé sikerült átműtenie, és már csak meg kéne tanítani úgy viselkedni, mint egy valódi nő. Ennek érdekében a jó doktor szívesen összeeresztené a lányt Parkerrel, hogy lássa kialakulhat e köztük valamilyen románc, és hogy Lota képes lenne e teherbe esni egy embertől. Ez a mellékszál mindenképpen jó húzás volt az írók részéről, amivel így létrehoztak egy nagyon érdekes új karaktert, és még Moreau jelleméhez is hozzá tudtak adni vele. Rajtuk kívül még bevezetésre kerül Parker menyasszonya Ruth, aki egy Donahue nevű hajós segítségével elindul megkeresni hajótörött vőlegényét. Az ő behozatalukat jobbára feleslegesnek éreztem, és csak erősítette azt a számomra ellenszenves klisét, ami bevett szokás volt a harmincas évek horrorfilmjeiben, miszerint mindenáron bele kell erőltetniük a filmbe egy fiatal szerelmespárt, még akkor is, ha a történet nem kívánná ezt meg. Bár még így is azt mondom, hogy a korszak többi hasonló filmjéhez képest itt még jól kezelték ezt a szálat, szóval annyira azért nem volt bántó. Főleg úgy, hogy egyikük sorsának elég fontos szerepe lesz a későbbi eseményekben. Az érdekes karakterekhez szerencsére nagyon jó színészi alakítások is társulnak. Alapjáraton mindenki remekül és tisztességesen hozza a szerepét, tényleg nem nagyon lehet senkit negatívan kiemelni. Kathleen Burke remekül játssza Lotát, a párducasszonyt. Egyszerre érződik belőle egy amolyan végzet asszonyás erotikus hangvétel, de egyben egy esetlen, rémült, tudatlan állat képe is tökéletesen kiviláglik a játéka mögül. Dr. Moreau ábrázolása már jóval érdekesebb lett. A regénybeli eredetiéhez képest a filmbeli Moreau jóval fiatalabb lett, és sokkal megalomániásabb, és istenkomplexusosabb. A regénybeli Moreaunak megvannak a maga naiv, idealista elképzelései, amikkel saját kísérleteit magyarázza, a filmben viszont tényleg egy aljas és szadista őrült tudóst kapunk. Elég erős változtatás ez, ami magának H. G. Wellsnek sem tetszett, de azt meg kell hagyni, hogy Charles Laughton kiválóan és rendkívül élvezetesen formázza meg ezt a fajta Moreaut, aki egy igazán ikonikus főgonoszává válik így a filmnek. Karaktere fenyegető és tekintélyt parancsoló, bár egy kicsit talán mulatságossá teszi őt kövérkésebb testalkata és fehér öltönye, amik egy fiatal Sanders ezredes benyomását kelthetik bennünk. Ebből a nézőpontból viszont így egy egészen groteszk KFC eredetfilmet is kaphatnánk. De a többiek mellett nem szabad megfeledkeznünk mindannyiunk nagy kedvencéről, Lugosi Béláról sem, aki szintén tiszteletét teszi a filmben, mint az állat-emberek vezetője. Béla sajnos keveset szerepel, de abban a kis játékidejében végig emlékezetes tud maradni.

A jó karakterek és színészi játék mellett nagy erőssége a filmnek a sötét, hátborzongató hangulata, és az a feszes tempó, amit a történet diktál. A sziget és Moreau otthonának a légköre vészjósló, nyomasztó, és van benne valami rémálomszerű. Mai szemmel persze már nem lehet rajta úgy félni, de egy kellemes borzongató érzést azért tud kelteni az emberben. A film nagyon jól játszik a fény-árnyék hatásokkal, és ehhez mérten jól is kezeli a helyszíneket és a díszleteket, ezzel is ráerősítve a sötét atmoszférára és a rémálomszerűségre. Ezzel egy nagyon erős bezártság érzést, és állandó fenyegetettséget tud teremteni, ami ki is tart a játékidő végéig. A cselekmény jobbára végig pörög, így még időnk sincs nagyon unatkozni. Folyamatosan történnek az események, és még az expozíciók is rövidek és érthetőek, nincsenek feleslegesen túlhúzva. Az izgalom folyamatosan fenn van tartva, ennek megfelelő adagolására szerencsére nagyon jól ráérzett a rendező. Bár még ha nem is tud ma már annyira félelmetes lenni a film, de azért egy-két pillanat így is akad, amire én is felkaptam a fejemet, és érzékeltem egy minimális para-faktort. Amit még külön érdemes kiemelni, az a maszkmesteri munka. Meglepően jók lettek a maszkok és jelmezek, amik még mai szemmel is megállják a helyüket. Az állat-ember korcsok egytől egyig mind hitelesek, és nagyon jól is néznek ki. Mind anatómiai, mind esztétikai nézőpontból is egyszerűen hihető látványt nyújtanak, de még így is bőven tudnak viszolygást keltőek és hátborzongatóak lenni.

Összességében elmondható, hogy az Elveszett lelkek szigete a kisebb módosításai ellenére egy jó és méltó adaptációja lett Wells eredeti regényének, és a korszak híresebb és elismertebb rémfilmjei között is bátran követelhet helyet magának, ám sajnos a későbbi sorsa közel sem volt ennyire fényes. Maga H. G. Wells egyenesen utálta a filmet, részben azért, ahogy Dr. Moreaut ábrázolták, részben pedig azért, mert a film sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a horrorra, és figyelmen kívül hagyta a regény filozófiai tartalmát. Ezen kívül a film hatalmasat bukott a kasszáknál, ráadásul Angliában, és az Egyesült Államok egyes részein be is tiltották, és ez a szigorítás egészen az ötvenes évek végéig ki is tartott. Ez azért sem meglepő, mert azért a maga korában az Elveszett lelkek szigete elég komoly tabutémákat döntögetett. Erősen előkerül benne a bestialitás, a fajkeveredés, és a gyarmatosítás, és ezek összesítéseként a Brit cenzorok egyik fő érve a film ellen az volt, hogy istentelen, és a természet ellen való. Külön vicces érdekesség, hogy a Dr. Moreaut játszó Charles Laughton felesége, Elsa Lanchester (aki Frankenstein menyasszonyaként lehet ismerős a nagyérdeműnek) úgy vágott vissza ezekre a vádakra, hogy „Persze, hogy a természet ellen való. Ahogy Miki Egér is!” Ezek a körülmények sajnos egyáltalán nem könnyítették meg a film sorsát, ami ezután évekig dobozban várakozott, hogy újra felfedezzék. Erre szerencsére sor került, és azóta már a korábbi betiltásokat is eltörölték, és a cenzúrázatlan változatok is szabadon elérhetőek. Az Elveszett lelkek szigete így végre megkapta azt az elismerést, amit megérdemel, és elfoglalhatta helyét a harmincas évek legjobb rémfilmjei között, és egyben Wells eredeti regényének is talán legjobb feldolgozásává avanzsálódhatott. És teljesen mindegy az a kilencven év, a film még ma is bőven képes szórakoztatni és borzongatni, persze azért figyelembe kell venni a korát, és néhány elemét a helyén kezelni, de egyáltalán nem túlzás örökérvényű klasszikusnak nevezni.

IMDb