lizardking ezúttal egy könyvkritikával jelentkezett. Köszönjük szépen!

Jeff VanderMeer a Déli Végek-trilógiának köszönhetően robbant be a köztudatba, melynek első kötete, az Expedíció, aminek filmváltozata március 12. óta elérhető a Netflixen. Ennek apropóján, vegyük szemügyre a regényt közelebbről is.

Pár évvel ezelőtt történt egy úgynevezett Esemény, melynek során létrejött egy láthatatlan határral elkülönülő természeti terület, amit X-térségnek neveztek el. A kormány evakuálta a közelben lakó embereket, majd lezárta és tanulmányozni kezdte a területet. A történet ott veszi kezdetét, amikor a tizenkettedik, csak nőkből álló, négy fős expedíció belép az X-térségbe. Az előző tizenegy próbálkozás mind kudarcot vallott, ilyen, vagy olyan formában, a legtöbben vissza sem tértek, akiknek pedig valahogy mégis sikerült, azok személyiségzavarokkal küzdöttek, míg végül kivétel nélkül, mindegyikükkel végzett a rák. A jelenlegi expedíció egyik tagjának, a biológusnak a férje is az áldozatok közt volt.

A négy nő - akiknek még a nevét sem tudjuk meg, csak a foglalkozásuk alapján vannak megnevezve - már a küldetés elején talál egy földbe vájt barlangot - vagy tornyot? - amibe miközben alámerülnek, a biológus véletlenül belélegzi a falon termő ismeretlen gombafajtól származó spórát. Ezután apró változásokat észlel magán, de semmi drasztikusat.

Miután egyik társuk életét veszti, a furcsaságok elszaporodnak, az indulatok és a paranoia elhatalmasodik a megmaradt három tudóson, és a biológust a benne zajló folyamatok közepette egyre erősebben vonzza a misztikus szavakkal teleírt barlang és a nem messze található világítótorony…

A regény remek hangulatát többek közt az a kettősség adja, amit a csodálatos, békét és harmóniát sugárzó, érintetlen természet és ezen élővilág teljes bezártságának klausztrofóbiája okoz. A szereplők névtelensége csak tovább fokozza a távolságtartó, rideg atmoszférát. A főhősön kívül a többi karaktert nem igazán ismerjük meg, ez a sztori leginkább a biológus belső utazása, akinek történetét és jellemét a visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg. Másoknak elidegenítő lehet, én személy szerint azonban szinte ittam a természetszerető, magányra vágyó, a saját külön bejáratú kis világában élő nő gondolatait.

Misztikumból és szürreális, helyenként horrorisztikus képsorokból nem szenved hiányt a mű, VanderMeer kiváló érzékkel adagolja a rejtélyt, aztán az egyre növekvő feszültséget és üldözési mániát is. Az X-térség egyre szűkebb lesz, ahogy szinte az olvasó bőre alá mászik, hogy végül a megmagyarázhatatlan és katarktikus utolsó villanásnál a főhős eggyé válhasson vele…

VanderMeer regényét általában a sci-fi műfajába szokták sorolni, én azonban óvatosan bánnék ezzel a műfaji meghatározással, még ha nem is áll azért annyira távol a műtől. A történet központja és mozgatórugója a megannyi rejtély. Rejtélyek, melyekre nem igazán kapunk válaszokat, csak homályos sejtetéseket, ami sokaknak szúrhatja majd a szemét. Ám, ahogy a történet a végkifejlet - ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni - felé halad, egyre nagyobb hangsúlyt kapnak maguk a kérdésfeltevések, az ezeket követő gondolatmenetek és az út, amire azt szokták mondani, hogy - bár klisé, mégis remekül ideillik - sokkal fontosabb, mint a cél. Az út, ami során a főszereplővel együtt talán mi is egy kicsit jobban megismerjük magunkat, lényünk magját és mi is feltesszük az igazán fontos kérdéseket, melyekkel talán még annál is fontosabb foglalkozni, mint hogy megkapjuk a válaszokat. Hiszen, hogyan ismerhetnénk meg az abszolút ismeretlent? Hogyan foghatnánk fel a felfoghatatlant? Nem tehetünk mást, mint hogy hagyjuk magunkat sodródni a tapasztalás hullámzó vizén és megpróbálunk az egészből valami értékeset kihozni, a hasznunkra fordítani, hogy fejlődjünk, hogy jobbak legyünk. Hogy változzunk. Hogy átalakuljunk.

8/10

Agave | moly.hu