Őszintén megmondom, hogy sokáig nem igen olvastam skandináv krimiket annak ellenére, hogy magát a műfajt kifejezetten szeretem nézni filmes feldolgozásokban. A híd vagy a Wallander sorozatok és persze a Q-ügyosztály vagy éppen a Millenium filmek hatalmas kedvenceim és pont miattuk kezdtem el felfedezni a könyvek világában is ezt a műfajt. Miután végigolvastam Stieg Larsson és Jussi Adler-Olsen említett műveit, jöhetett Jo Nesbø. Az az igazság, hogy A hóember film után nem sok kedvem volt hozzá, de úgy voltam vele, hogy azért mert egy adaptációt elrontanak még az alapmű bőven lehet nagyon jó. Erre amúgyis nagyon sok példa van. Így tehát belevetettem magam Nesbø műveibe, a sort pedig az 1997-es Denevéremberrel kezdtem, ami az első Harry Hole regény.

Egy fiatal norvég lány holttestét fedezik fel az ausztrál tengerparton. A lányt megerőszakolták és megfojtották. A norvég hatóság Harry Hole-t, az oslói rendőrség nyomozóját küldi Sidneybe, hogy segítse az ottani nyomozást. Nyilván az ausztrálok nem örülnek annyira a nem kívánt segítségnek és eleinte úgy vannak vele, hogy pár napig ellesznek a nyomozóval, hogy aztán útjára bocsájtsák, de aztán Harry csak belebonyolódik az ügybe. Az egyszeri esetnek tűnő gyilkosság szálai pedig egyre messzebbre kezdenek vezetni.

Kezdjük azzal, hogy a skandináv krimiknek sosem a nagy rejtély az erősségük. Általában, ha jól odafigyelünk, akkor a történet közepe felé már lehet sejteni, hogy ki a gyilkos. Az én Agatha Christie edzett agyam legalábbis elég hamar rájött a gyilkos kilétére, de ez korántsem vont le a történet élvezeti értékéből. Ennek az az egyik oka, hogy valami elképesztő, ahogyan a skandinávok felépítik a sztorik hangulatát. Nesbø pedig most ezt a zárt melankóliát keverte az ausztrálok életvidám nyitottságával, amiből egy nagyon izgalmas elegy keredett ki. Az őslakosok legendái, a kulturális különbözőségek bemutatása, az ebből adódó feszültségek mind-mind egy újabb színt adtak a történetnek. Sokszor éreztem azt, hogy Harryvel együtt engem is kalauzolnak a szereplők és igyekeznek bevinni egy nagyon más világba. Ugyanakkor nem hazudtolta meg magát a szerző és végig ott volt az a sötétség, az a reménytelenség és morózusság, amiért annyira szeretem a skandinávokat. Harry Hole tökéletesen megfelelt ennek a borús, sokszor önpusztításra hajlamos, saját gyarlósága miatt másokat veszélybe sodró képnek.

Ahogyan említettem ez volt az első Harry Hole regény és némileg ez érződik is a történeten. Van benne egy bevezetősdi, látszik, hogy a szerző nagyon meg akarja velünk ismertetni a karakterét. Ez egyrészről jó, mert egy roppant izgalmas és sérült személyiség képe bontakozik ki előttünk, ugyanakkor annyiból rossz, hogy sokat elvesz az eredeti sztoriból. Pedig az ausztrál teremtéstörténet vagy az őslakosok helyzete roppant érdekes volt, ami szerves részét képezte a történetnek. Ebből tép ki a szerző olyankor, amikor elmerülünk Harry múltjában. Ez nem akkora gond, csak nem éreztem arányosnak ezeket a részeket. Főleg annak fényében nem, ami a könyv utolsó harmadában történik. Ugye azt mondtam, hogy ki lehet szagolni, hogy ki a gyilkos. Ám az indítéka! Hát az indíték az valami egészen zseniális. Miközben rohadt beteg van benne valami nagyon logikus. Pontosan emiatt sajnáltam, hogy nem kapott a gyilkos akkora hangsúlyt.

Összességében azt mondhatom, hogy Harry Hole első megjelenése és a vele való első találkozásom nem volt rossz élmény. Nem szerelmesedtem bele annyira ebbe a könyvbe, mint ahogyan az a Q ügyosztályos srácok esetében történt, viszont továbbra is van kedvem folytatni a karakterrel való megismerkedést. Ugyanakkor remélem, hogy ha már ennyire okos indítékot talál ki Nesbø a gyilkosának, akkor azért a jövőben igyekszik egy kicsit nagyobb teret adni neki és talán nem ártana, ha a közte és a nyomozó közötti dinamikát is jobban kidomborítani. Kezdésnek kellemes volt, haladok tovább, remélem ezúttal már Norvégiát is beveszi a buliba. :)

Pontszámom: 7/10.

moly.hu