A John Wick filmek különleges helyet foglalnak el az életemben. Ennek pedig fontos oka van. Többször is megnéztem a széria első két részét pár éve édesapámmal, aki akkor már súlyos beteg volt, viszont minden egyes alkalommal gyermeki lelkesedéssel élvezte Mr. Reeves akcióit. Emlékszem nagyon várta a Parabellum érkezését, de sajnos a harmadik rosszindulatú daganattal szembe elvesztette a harcot, így a ’19-ben debütált részt már egyedül voltam kénytelen megnézni. Ezek az emlékek törtek rám akkor is, amikor helyet foglaltam a moziteremben és elkezdődött a széria aktuális darabjának vetítése. A közös program emléke és apám rajongása volt az, amit először éreztem és megéltem a film alatt, ami bár nem sikerült tökéletesen, de maradéktalanul képes volt kiszakítani a mindennapok szürkeségéből, hogy ismét elkápráztasson John és a Felső kör harcának záró akkordjaival.

John Wick (Keanu Reeves) folytatja harcát a Felső Körrel és annak vezetésével szemben, azonban az engedetlenség súlyos árat követel. A Kör megbízást ad Vincent de Gramont márkinak (Bill Skarsgård), hogy véglegesen számoljon le a férfival és bizalmasaival. A harc ezzel szinte háborúvá fejlődik. Háborúvá, aminek nyertesi nem, csupán vesztesei lehetnek…

Az új epizód folytatja az elődök némileg ugyan árnyalt, de felettébb egyszerű történetét. Ez azonban egyáltalán nem válik zavaróvá, ahogy nem volt az az előzőekben sem. Hiszen a szériát nem feltétlenül ezért lehet szeretni. A Wick filmek kulcsa kétségkívül a tömény és pörgős akciójelenetekben keresendő és ez igazi erre a mozira is. De még hogy. Chad Stahelski, amerikai kaszkadőr és rendező, ugyanis ezúttal a maximumot prezentálja a releváns jelenetekben, olyan műfajokat megidézve, mint a western és a klasszikus szamuráj filmek vagy éppen a videójátékok (például: Hotline Miami és The Hong Kong Massacre). Zseniális és stílusos. Minden pillanat igazi élmény – és ami talán a legfontosabb, nem csak az akciófilmek szerelmeseinek. Ami nekem külön tetszett az a helyszínválasztás volt. Párizs kulisszái egyszerűen lenyűgözőek. Az ismerős helyszíneket is öröm volt látni, de az abszolút tetőpontot egyértelműen a Sacré Cœur-bazilika és az ahhoz vezető lépcsők, pontosabban az ott zajló szekvenciák képviselték a számomra – valószínűleg azért volt rám a helyszín ekkora hatással, mert volt szerencsém személyesen is meglátogatni Párizs egyik legismertebb nevezetességét.

A rendezés ezúttal is sziklaszilárd, az operatőri munka lenyűgöző, a fényképezés remek, az hangeffektek és a filmeben felcsendülő ritmusok pedig tökéletesen emelik ki a képek hangulatát. A színészek is remekelnek, de ez egyáltalán nem meglepő, hiszen ezúttal is olyan nevekkel találkozhatunk, mint Keanu Reeves, Laurence Fishburne vagy éppen Ian McShane és akkor még nem is említettem sem Bill Skarsgård-ot, sem például Hiroyuki Sanada-t, akik szintén hitelesen formálják meg karaktereiket. Remek és pontos szereposztás jellemzi Wick legújabb ámokfutását. Mégis egy színészt szeretnék kiemelni a stáb tagjai közül, aki természetesen nem is lehet más, mint a közelmúltban elhunyt Lance Reddick. Jelenetei szívbe markoló mementóként szolgálnak nem csak az általa megformált karakternek, Charon-nak, de magának a színésznek is.

A Chapter 4. méltó folytatása lett a kedvelt szériának, pörgős akciókkal, lenyűgöző látványvilággal, remek színészi alakításokkal. Egy igazi csemege nem csak az akciófilmek kedvelőinek, hanem minden filmrajongónak, igazi moziélmény. Az alábbi pontszám mégsem elsősorban a fentieknek szól. Sokkal inkább annak, hogy nagyon jól szórakoztam a film teljes – közel háromórás – játékideje alatt és tudom, hogy apám is így érzett volna. Ennél több pedig talán nem is kell. Nekem mindenképp elég…

IMDb