1967 és 1969 közötti időszakban járunk. Amerika forrong és a radikális hangok egyre erőteljesebben vannak jelen. A kormány igyekszik gátat szabni ennek, az FBI hathatós együttműködésével. Fred Hampton a chicagói Fekete Párdusok vezetője egyértelműen ellenségnek számít a szemükben és minden eszközzel azon vannak, hogy kiiktassák. Bill O'Neil egy piti tolvaj, aki pechjére lebukik. Az FBI ügynöke, Roy Mitchell zsarolással és persze pénzzel ráveszi, hogy épüljön be a Fekete Párducok közé.

Rengeteg filmet láttam már a témában, de az egyszer biztos, hogy a Judas and the Black Messiah kiemelkedik ezek közül. Nem egy szájbarágós történelmi-életrajzi filmet kapunk, hanem egy nagyon árnyalt történettel bíró alkotást. Ezt pedig úgy éri el, hogy az antihős nem csak a háttérben van jelen, hanem ugyanolyan hangsúlyos a jelenléte, mint a hősnek. Hampton és O'Neil párosa nagyon jó dinamikát ad a filmnek, és azáltal, hogy a rendező paradigmát vált, sokkal emberibbé teszi a filmjét.

Megismerjük tehát a saját közösségét eláruló Júdást, a feketék újdonsult reménységét, vezetőjét Hamptont és a közösséget szétfeszítő ellentéteket és csoportokat. Hampton valóban fekete Messiásként jelenik meg a történetben, míg O'Neil a fekete Júdás, ennek megfelelően is vannak ábrázolva. A rendező, Shaka King egyébként nagyobb figyelmet szentel Júdásnak, mint a Messiásnak, éppen ezért egy kis aránytalanság is csúszik a cselekménybe. Pontosabban fogalmazva Hampton karaktere nem elég árnyalt. Néha persze fel-felbillenti a kételyeit, gyengeségeit (különösen, amikor a szerelmével való kapcsolatát mutatja meg), de eléggé idealizált szerepet adott neki. Nyilván meg akarta mutatni a tehetséges szónokot, az erős vezért, de nagyon sokszor éreztem azt, hogy valami hiányzik. Hogy többet akarnék kapni belőle. Szerencsére O'Neilból viszont nagyon sokat kapunk és egy kifejezetten esendő, útját vesztett embert láthatunk, aki folyamatosan vívódik és őrlődik. Lehet, hogy ő tovább élt, mint Hampton, de nem biztos, hogy ezt életnek lehet nevezni. Különösen annak fényében, hogy miután 1989-ben interjút adott, Bill O'Neil öngyilkos lett. Ezt pedig teljesen el is tudjuk hinni azok után, ahogyan ebben a filmben látjuk őt.

A Fekete Párducok ábrázolásánal azért jegyezzük meg, hogy kicsit problémás. Persze azt sem kell elhinni, hogy csupa gyilkosok gyülekezete volt, de King meg átesett a ló túloldalára és szinte már irgalmas szamaritánusoknak mutatja be őket. Akik mellesleg arról beszélnek, hogy hadsereget hoznak létre, hogy mekkorra élvezet 'disznókat ölni', miközben igazi fegyverarzenált vonultatnak fel. Azért maradjunk annyiban, hogy valahol a kettő között van az igazság és a film szempontjából sokkal jobb lett volna, ha ezt a kettőséget hangsúlyozza ki a rendező. Amit egyébként sok esetben beemelt, csak aztán annyiban hagyta.

Ez figyelhető meg az FBI ügynök esetében is. Vannak bizonyos pillanatok, amikor úgy mutatja be, hogy Mitchellnek kétségei vannak az eszközöket illetően. Aztán ez el is felejtődik. Ami nem lett volna baj akkor, ha nem foglalkozik vele egyáltalán. Így viszont, hogy Mitchell is nagyobb figyelmet kap, elég zavaró ez. Mint ahogyan a Hampton körül történtek is. Emberek random lövöldöznek, meghalnak, ezek a jelenetek meg néha teljesen érthetetlenek és nem is illenek bele a cselekménybe. A hibákért viszont kárpótol O'Neil karaktere és persze a remek színészi játék. Daniel Kaluuya és LaKeith Stanfield zseniálisak. Stanfield arcjátéka eszelősen jó, egy pillantással képes kifejezni a benne rejlő indulatokat, a bizonytalanságot, a pánikot és a belső vívódásait. Kaluuya pedig egy igazi őserőt szabadított fel magában, lehengerlő Hampton szerepében. Bár ugye, aki látta a Tűnj el!-t annak ez nem meglepő. Mellettük még Dominique Fishback nagyon magával ragadó, különösen a film végkifejletében, Jesse Plemons pedig hozza a kötelezőt.

A film zenéje zseniális, mint ahogyan Sean Bobbitt is baromi jó munkát végzett. Csodálatos képeket kapunk, nagyon jók a beállítások. A feszültség adagolása és használata is a helyén van, amit mindig megtámogatnak a zenével is. A kivitelezés csillagos ötös.

Nehéz dolog nagyon erről a filmről írni. Kettősség van bennem. Nagyon jó volt a korszak ábrázolása, a zűrzavar is szépen átjött és a Júdás-Messiás vonal kegyetlen jó volt. Tényleg teljesen más nézőpontból közelítette meg a műfajt. A hatalom ábrázolása, az FBI szerepe is egy más színezetet kap. Kilépnek ennek a szervezetnek az idealizálásából és egy jóval kegyetlenebb arcot kapunk. Ami mondjuk megint nem annyira meglepő annak, aki nyomon követte az X-Aktákat vagy olvasott a JFK gyilkosságról. :)

A Judas and the Black Messiah erőteljes alkotás, ami egy olyan korszakba vezet el minket, amiről ideje beszélni minden oldalnak ahhoz, hogy meginduljanak a gyógyulás felé. Fred Hampton egy olyan szereplője az amerikai történelemnek és a meggyilkolása is egy olyan momentum, ami egy nagyon sötét korszak mementója és amiről beszélni kell. King erre tett kísérlete kifejezetten jóra sikerült, bőven ad nekünk gondolkodnivalót, miközben sokkal inkább érzelemből és a történetnek átéléséről beszél, mint magáról a valós eseményekről.

IMDb | mafab