A bántalmazás és az erőszak mindennaposnak számított azon a félreeső dán szigeten, amely kényszerű lakhelye volt szellemi fogyatékosnak ítélt nőknek, de prostituáltaknak is. Amikor Rita Nielsen első ízben lépett a szigetre, egy olyan dráma részese lett, amely 55 évvel később a megoldatlan ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztály eddigi legbonyolultabb esetéhez vezetett. A nyomtalanul eltűnt prostituált irattári anyagát tüzetes vizsgálat alá veszik, így Carl, Rose és Assad hamarosan rájönnek, hogy a nő egykori eltűnése egy súlyosan törvénysértő ügy része, amely nyilvánvalóan azóta is folytatódik. Amikor pedig mélyebbre kezdenek ásni, egy rendkívül hidegvérű ellenfél jelenik meg a színen…

Egyszerűen elképesztő, hogy Jussi Adler-Olsen folyamatosan képes arra, hogy egyre magasabb emelje a Q ügyosztály színvonalát. Eddig is igen beteg sztorikat kaptunk tőle, de A 64-es betegnapló túltesz az összes eddigi ügyön. Kezdjük azzal, hogy ez az eddigi legsötétebb tónusú műve és ez nagy szó, hiszen az eddigiek sem voltak éppen könnyed napfényes alkotások. Ám itt nem csak egy adott személy/személyek sorsáról, tetteiről van szó, hanem sokkal magasabb szintre emelte az író a tétet és ezáltal egy olyan szövevényes, beteges és lélekmarcangoló eseménysor és összeesküvés közepén találtuk magunkat, amire nehéz szavakat találni.

A dán sziget, ahová elvitték "az erkölcsileg nem megfelelő" lányokat, az, amit ott műveltek velük és amit egymással tettek, a gyilkosságok, amiket az író aprólékosan bemutat és az egész hátterében meghúzódó emberi dráma és elvetemültség egyszerűen letaglózza az olvasóját. Adler-Olsen tényleg minden oldalról bemutatta a történetet, minden motiváció, érzelem, elgondolás meg lett mutatva a könyvben, ezáltal jóval komplexebb lett az egész. Folyamatosan adagolja a mocskot, egyre jobban elmélyedünk az egészben, hogy aztán a végén lökjön rajtunk egyet és hagyja, hogy maga alá temessen minket a sztori. Nincs menekvés, mert egy ilyen helyzetből egyszerűen nem lehet jól kijönni és nem lehet fellélegezni sem. Nem pusztán külső szemlélői vagyunk a történéseknek, hanem érzelmileg is a könyv hatása alá kerülünk.

A 64-es betegnapló nagyon részletes, éppen ezért lassabb is, mint az eddigi történetek. Ez azonban egyáltalán nem baj, hiszen egy ilyen eseménysort, a távoli múltba visszanyúló történetet csak így lehetett bemutatni. Mindemelett pedig a Q ügyosztály tagjai is egyre inkább kezdenek hasonlítani egy valódi csapatra. Egyre többet tudunk meg Assadról és Rose-ról, valamint Carl régebbi ügye és a személyiség egy újabb aspektussal gazdagodik. Assad múltja különösen érdekes és egyre izgalmasabb, ahogyan csepegteti nekünk az író az infómorzsákat. (Kár, hogy a filmbe ezt nem ültették át és gyúrták össze azzal, ahogyan ott ábárolzják a karaktert. Úgy lenne csak igazán ütős.)

Jussi Adler-Olsen nem csak arra képes, hogy egy történetet brutálissá, reálissá és letehetetlenné tegyen, hanem azt is eléri, hogy még többet akarjak tőle olvasni. Még többet akarok kapni a Q ügyosztályból, melynek tagjait minden esendőségükkel, titkukkal, hibájukkal nagyon lehet szeretni.

Pontszámom: 10/10