A vámpírtematikában közölt kritikáinkban többnyire igyekeztünk olyan filmeket összegyűjteni, ahol a vámpír, mint lény, egyfajta szimbólum és nem csupán az öncélú erőszak jelképe. Nos, ez a könyv szintén ezt a vonalat erősíti, bár terjedelmét (834 oldal) tekintve nevezhetnénk akár nehéz olvasmánynak is, de egyátalán nem az. Ha egy mondatben kellene jellemeznem, akkor egy hangulatos posztapokaliptikus vízió, amely magában hordozza a stílus legtöbb közhelyét, de mégis stílusosan nyúl hozzájuk, úgy, hogy az olvasót teljesen beszippantja a világa és a könyv végéig nem ereszti.

A cselekmény kiindulópontja sok filmből lehet ismerős. Végy egy csapat katonát, akik találnak egy rejtélyes betegséget, majd eltűnnek, mintha a föld nyelte volna el őket. Közülük kerül majd ki a Nulladik, az első a Tizenkettek közül, akik magukban hordozzák a halál és pusztítás magját. Nos, ez így talán tényleg elcsépelt lehet a mezei horrorfanatikusnak, de mint mondtam, ez egy vámpírtörténet, és az alapszituáció jobbára zombitörténetek kiindulópontjaként szolgált. És az igazi újítást ebben érzem. Ugyanis Cronin nem találta fel a spanyolviaszt, csupán beemelt a történetbe olyan jól ismert paneleket, amelyek a zombitörténetek sajátjai voltak, de a sztori lényeges pontjain még el is tér a sablonoktól, ezáltal varázsolva egyedivé A szabadulást.

Mint említettem, a történet felütése nem fog senkit földhöz vágni. Viszont, ahogy halad előre a cselekmény, úgy válik egyértelművé, hogy A szabadulás igazi főszereplője egy kislány, Amy, a Sehonnan Jött Lány. Természetesen ne egy olyan lányt képzeljünk el, aki a manapság divatos tini sci-fi, disztópia- vagy épp horrortörténetek tipikus hősnője. Amy csak egy kislány, nem sokat beszél, és az emberekkel is nehezen találja meg a közös hangot.

A könyvet szerkezetileg két idősíkra lehet tagolni. Az első pár fejezet a mi jelenünkben játszódik. Amy először itt tűnik fel, mint az árva, aki gyökerek híján tökéletes alanyává válik egy kísérletnek. A kísérlet célja pedig egy gyógyszer előállítása, de erről szerintem ennyi is bőven elég. Amint az lenni szokott, a kísérlet kudarcba, majd végül totális vérfürdőbe torkollik, és a tizenkét alany rászabadul a világra. Ami a könyvet számomra vonzóvá tette, hogy ettől a ponttól különböző nézőpontokból követhetjük végig a civilizált világ pusztulását. Először Amy és az őt megmenteni igyekvő kormányügynök szemszögéből látjuk a világot, majd egy Ida Jaxon nevű öreg hölgy naplója szolgál mankónak, hogy képbe kerüljünk a könyv második, már sokkalta kidolgozottabb fejezetei előtt.

{spoiler}A szabadulás jelene viszont érzésem szerint a könyv legjobban eltalált időszaka. Itt már évtizedek (csaknem egy évszázad) teltek el a Kitörés óta. A Régmúlt időkre senki nem emlékszik, csupán a "Néni", de már ő is nagyon öreg, és többnyire össze-vissza beszél. Ő az egyetlen, aki még emlékszik, hogy milyen az éjszakai égbolt és milyenek a csillagok. Ugyanis a város, ahol élnek, folyton fényárban úszik, és a napi teendők is szinte csak arra korlátozódnak, hogy az Első Kolónia fényforrásai sose aludjanak ki (nagy vonalakban a Szikraváros című könyvből/filmből lehet ismerős). A város szívében pedig ott a Szentély, egy hajdani iskola, ahol a közösség másik fontos csoportja, az Aprónép, a gyermekek vannak, és őket még a fénynél is becsesebben őrzik, mint a jövő egyetlen biztosítékát.

Kellemesnek éppen nem nevezhető ez a világ, és a várost védő katonák is ahhoz szoktak, hogy a falakon túlról nem érkezik senki, és ha mégis, azok is csak fertőzöttek. Csupán a Régmúlt katonáit várják vallásos áhítattal, akik egykoron megígérték a még gyermekként idehozott túlélőknek, hogy visszatérnek. Ezért is döbbennek meg, hogy az egyetlen, aki évtizedek óta először a falakhoz merészkedik, nem egy katona, hanem egy kislány.{/spoiler}

Úgy gondolom, hogy bárki, aki kicsit is kedveli a részletesen kidolgozott vámpírtörténeteket, vagy egyszerűen csak szereti a posztapokaliptikus látomásokat, szeretni fogja ezt a könyvet. Én személy szerint kétkedve kezdtem el, és képtelen voltam letenni.

Végszónak talán megteszi, hogy a könyv sikere akkora volt Amerikában, hogy a megfilmesítését már tervezik egy ideje, és az első hírek szerint ezt Ridley Scott vállalta volna, de természetesen ez korántsem biztos. Sőt, ha választhatnék, inkább nem is vinném mozgóképre ezt a művet, de mint tudjuk, Hollywood mindig másképp gondolja.

9/10