Hajlamosak vagyunk vonzódni a disztópiákhoz. Ezen pedig egyáltalán nem kell, hogy meglepődjünk. Fotelünk vagy éppen a moziszékünk kényelmében előszeretettel tűnődünk el azon, hogy az előttünk zajló jelenetekben mi vajon milyen döntéseket hoznánk, olyan helyzetekben, amikben a filmek vagy sorozatok hősei helyt állni kénytelenek. Az ilyen gondolatkísérletek során rengeteg életet élhetünk végig, minden döntés végkimenetelét lepörgethetjük lelki szemeink előtt. Azonban napjainkban a hasonló – gyakran posztapokaliptikus színezetű – disztópiák már nem tűnnek annyira súlytalannak és lehetetlennek. Az ebben a témában született alkotások hozzásegítenek minket, ahhoz, hogy társadalmunk megpróbálja manifesztálni, és ezáltal feldolgozni kollektív rémképeit és modern korunk pszichózisait. Rengeteg ilyen alkotás született már, elég csak a ’79-es Mad Max című klasszikusra vagy Kubrick mesterművére, az A Clockwork Orange / Mechanikus narancs – ra gondolnunk, de számtalan remek film is ezen kategória büszke képviselője, az 1984 – től, a The Matrix című alkotáson át az Equilibriumig vagy éppen a – joggal – hatalmas népszerűségnek örvendő Fallout sorozatig. A disztópikus science fiction filmek egyik legismertebbje azonban mégis talán az 1968-ban Charlton Heston főszereplésével forgatott Planet of the Apes, A majmok bolygója. Pierre Boulle 1963-as azonos című regényének filmes adaptációja bár – gyakran praktikus okokból – eltér néhány részletében az alapműtől mégis egy rendkívüli feldolgozásnak tekinthető, ez nagyban köszönhető a remek színészi alakításoknak, a korszakalkotó maszkoknak és a befejezésnek, ami még napjainkban is képes megborzongatni a felkészületlen nézőket. A film egykoron hatalmas siker aratott és számos – természetesen egyre silányabb minőségű – folytatást is megélt, míg végül a hatodik, A visszatérés alcímet viselő ’80-ban készült alkotással a széria mély álomba szenderült. A franchise életre keltésére 2001-ben Tim Burton tett kísérletet, azonban a Mark Wahlberg főszereplésével készült mozi nem volt képes túllépni a tisztes középszer határain. Az igazi áttörést végül Rupert Wyatt 2011-es filmje a Rise of the Planet of the Apeshozta el. A zseniális Andy Serkis által alakított Caesar trilógiává bővült kalandjában minden megvolt, ami nem csak egy jól sikerült reboot, hanem a jó filmek sajátja is. Remek karakterek és történet, értékes mondanivaló és kiemelkedő látványvilág. Én személy szerint nagyon szeretem ezt a trilógiát, a főemlősök kezdetben szinte gyermeki naivitása, majd a szabadságukért és a puszta létezésükért fojtatott harcuk mélyen megrázó és megindító. A film pár képkockáján több gondolatiság és érzelem van, mint a legtöbb mai alkotás egész – gyakran több órás – játékidejében. Ez a tény pedig igencsak elismerésre méltó. Caesar története végül 2017-ben a War of the Planet of the Apes című mozival lezárult és tökéletesen foglalta keretbe ’10-es évek trilógiáját. Idén azonban a franchise új epizóddal bővült, ugyanis a napokban debütált Wess Ball, amerikai rendező, munkája a Kingdom of the Planet of the Apes.

300 év telt el a Háború történései óta. Generációk születtek, nevelkedtek majd haltak meg. Az egykori vezető, Caesar, tanításai pedig a múlt homályába vesztek vagy váltak veszélyes eszközökké néhány nagyravágyó vezér kezében. A majmok alapvetően egymástól elszigetelt, törzsi társadalmakban élnek. A Sas klán fiatal tagja Noa, aki miután túlél egy ellenséges támadást társai és családja keresésére indul. Útja során találkozik egy lánnyal, Nova-val, akiről később kiderül, hogy fajtájától eltérően nem csak intelligens, de beszélni is képes és a valódi neve Mae (Freya Allan). A lány tudja, hová hurcolták el Noa klánjának tagjait ezért együtt folytatják veszélyes útjukat. Bár úti céljuk közös végcéljuk jelentősen különböző. Kettőjük sorsa azonban mind a majmok, mind az emberek jövőjét meghatározza majd…

A The Maze Runner filmeket dirigáló Ball kellő alázattal és hozzáértéssel nyúlt a széria szellemi örökségéhez. Az új trilógia nyitódarabjának szánt mozi remekül építi fel nem csak a karaktereit, hanem saját történelmét is. Ehhez pedig elkerülhetetlenül hozzá tartozik a visszafogott tempó és a közel két és fél órás játékidő is. Ez egyrészt áldásos, hiszen az alkotás így nem válik kapkodóvá és felszínessé, másrészt valószínűleg sokaknak kevés lesz a tényleges történés – vagy éppen az akció. Pedig a film üteme nem csorbul, azonban tény, hogy a lezárás kicsit elhamarkodottnak tűnhet. Ezt én alapvetően annak tudom be, hogy egy nyitó epizódot láthatunk. Az írói munkán is hasonló érződik. A történet bár kerek, mégsem igazán mély – annak ellenére mondom ezt, hogy a majom-ember ellentét és az értékrendek ütköztetése még így is rendkívül hatásos és rengeteg kényelmetlen kérdést vet fel a nézőben. A színészi játék meggyőző, már amennyire ez lehetséges egy hasonló film esetében. Owen Teague hiteles az útját kereső fiatal Noa szerepében, ahogy Kevin Durand is Proximus Caesar megformálójaként. Az emberi karakterek közül William Hal Macy üde színfoltja a filmnek és nekem a női főszerepet játszó Freya Allan is kifejezetten tetszett, bár örültem volna, ha jobban megismerhettem volna a történetét – erre valószínűleg a folytatásban lesz majd lehetőségem.

A mozi legnagyobb érdeme azonban minden kétséget kizáróan a látványvilága. A valós helyszínek és a CGI alkalmazásának szinte tökéletes elegyét láthatjuk a filmben. A majmok kidolgozottságának részletei egyszerűen félelmetesek, a környezet lélegzetelállító – aki szerette a Horizon-játékokat, az – hozzám hasonlóan el – fog morzsolni pár könnycseppet a játékidő alatt. A letűnt világ metropoliszainak romjai, a Sas Klán magasba törő építményei vagy éppen partra sodródott számtalan hajó rozsdás mementója mind-mind emlékezetes kép, olyan, amit erősen ajánlott a mozitermek gyönygvásznain megtekinteni.

Összességében a „Kingdom” egy rendkívül szórakoztató és látványos film, ami tökéletesen viszi tovább az elődjei méltán híres örökségét – még gyermekbetegségei ellenére is. Noa története ezúttal is bebizonyítja azt, hogy egy kezdetlegesebb civilizáció, hogy lehet képes együtt létezni a természettel és annak értékeivel. Ez az, amit mi egyre jobban elfelejtünk. Ezek a főemlősök sokkal emberibbek nálunk. Olyanok, amilyenekhez hasonlónak talán lennünk kellene. Az igazság azonban az, hogy emberek vagyunk. Ebben a természeti közegben mi csak is hódítók lehetünk, hiszen minden a miénk. Ez jár nekünk. Nem lehet másképp. Mae az emberiség szinte tökéletes kivetülése. Az érdek, a cél mindent és mindenkit felülír. Semmi sem drága. A cél az uralom, nem az együttélés. Ilyenek vagyunk, de a játékidő 145 perce alatt eljátszhatunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk változni és változtatni. Valószínűleg ez a világ is értékesebb hellyé válna…

IMDb