Charles Milles Manson 1. rész

(1934. 11. 12. – 2017. 11. 19.)

Emberek vagyunk. Életünk döntéseit vágyaink, álmaink és érzéseink befolyásolják. Bár képesek vagyunk észérvek szerint dönteni, ezek általában nem lesznek többek biztonsági megoldásoknál. Meggyőzzük magunkat, hogy az adott helyzetben mi a legésszerűbb döntés. Mi az, ami a legkevésbé kockázatos, ami a legjobb eredménnyel kecsegtet. Azonban a legnagyobb tettek, a legizgalmasabb helyzetek, a sorsfordító pillanatok nem ésszerű döntések eredményei. A szikla peremén állva csupán két lehetőségünk van: vagy hátralépünk, és soha nem tudjuk, meg mit rejt a mélység sötétje, vagy levetjük magunkat és hagyjuk, hogy egymás után érjenek a szokatlan behatások. A komfortzónánkat magunk mögött hagyva tudhatjuk csak meg milyen a valóság, ahogy talán azt is, mi a fontos, mi is az, amire vágyunk. Kiegyensúlyozott életre, szerelemre, társra, családra, békére. Talán mindezt ott találhatjuk a szakadék alján, de talán zuhanásunk végeztével csak vér, fájdalom és halál vár majd ránk. Nem tudhatjuk előre. Mégis meg kell, hogy tegyük. Mert ha nem, elképzelhető, hogy azzal szembesülünk majd, hogy soha nem is éltünk igazán…

Hasonló gondolatok járhattak számos fiatal fejében a ’60-as évek második felében. Tombolt a hippi kultúra, édes volt a kábulat, mindent átjárt a zene. Önjelölt prédikátorok, utazó zenészek, önmegvalósítást és önismeretet kínáló utcasarki guruk inspiráló kavalkádja volt ez az időszak. Akik kellően bátrak voltak megtalálhatták számításukat, sőt akár jóval többet is annál, mint amit remélni mertek. Ahogy tette ezt közel egy tucat fiatal lány és fiú is abban az időben. Új életet találtak, új identitást, szerelmet, társakat és családot. Egy családot melynek feje végül magával rántotta őket az örvény legmélyére, hogy új világot mutasson nekik. A kegyetlenség és a vér világát.

A családfő több volt annál, mint remélni merték. Vezető, tanító, zenész, szerető, társ, barát, apa…és manipulátor – veszélyes szinte mindenre, amivel kapcsolatba kerül. Mindez volt egyszerre és egyik sem volt igazán. Charles Manson volt. Se több, se kevesebb…

Minden idők egyik legismertebb „szektavezére” 1934. november 12-én született, az Ohio állambeli Cincinnatiban, a 16 éves Kathleen Maddox gyermekeként. A kórházban csak „névtelen Maddox”-ként tartották nyilván, hetekkel a születése után kapta a Charles Milles keresztneveket. A fiú születése után anyját egy William Manson nevű munkás vette feleségül, akitől végül a kis Charlie családnevét is kapta (biológiai apjának személyazonossága ismeretlen, egyes feltételezések szerint egy Scott nevű fekete szakács volt, akivel anyjának akkoriban kapcsolata volt – ettől Manson a vele készült interjúk során határozottan elzárkózott.) Kathleen Maddox – fiatal kora ellenére – komoly alkoholproblémával küzdött. Egy családtag szerint egy átmulatott éjszakán eladta fiát egy gyermektelen pincérnőnek, csupán egy korsó sörért. Pár nappal később a nagybátyja hozat vissza a gyermeket. 1939-ben, amikor anyját egy benzinkúti rablásért börtönbüntetésre ítélték a kisfiú a nyugat-virginiai McMechenbe került, ahol nagynénje és nagybátyja nevelte, egészen 1942-ig, ekkor engedték ki Kathleent a börtönből – Manson szerint az egyetlen boldog gyerekkori emléke, az, amikor anyja szabadulása után magához ölelte. ’47-ben anyja többször is megpróbálta nevelőotthonba elhelyezni fiát, sikertelenül. Végül a bíróság helyezte el a fiút Gibault Fiúiskolába, Terre Hautebe, Indiana államba. Tíz hónappal később Charlie megszökött az intézményből és visszatért anyjához, aki azonban nem fogadta be.

A tinédzser Manson ekkor bolti lopásokból tartotta el magát és ócska hotelek lerobbant szobáiban vagy ismerősei lakásán húzta meg magát. Több nevelőintézetet is megjárt ezekben az időkben, ahonnan mindig sikerült megszökni. Az egyik ilyen szökést követően egy társával fegyveres rablást is elkövettek, majd visszatértek a bolti lopáshoz és a betörésekhez, egy ilyen alkalmával ismét elfogták és az akkor 13 éves Charliet az IBS-be (Indiana Boys School), egy indianapolis-i nevelőintézetbe zárták.

Manson gyenge fizikumú, alacsony termetű fiú volt, amit a nagyobb és erősebb társai maximálisan ki is használtak. Állítása szerint sokszor bántalmazták az intézetben. Fizikai, lelki és szexuális bántalmazásokat is elszenvedett a falak között töltött évek alatt. Több sikertelen kísérletet követően, 1951-ben végül két társával sikerült megszöknie.

Utah államban fogták el ismét, miközben egy általa lopott autót vezetett és mivel államhatárt is átlépett a kocsival ezért ez már szövetségi bűncselekménynek számított. Ezúttal egy washington-i intézetbe küldték, ahol több szakember is foglalkozott a fiúval. Amellett, hogy rendkívül antiszociálisnak tartották, meglepően intelligensnek is – intelligenciahányadosa 121 pont volt a vonatkozó teszteken –, annak ellenére is, hogy írástudatlan volt és mindössze négy évet járt iskolába.

’51-ben – egyik pszichiáterének közbenjárására – Charlie-t áthelyezték egy kevésbé szigorú intézetbe, a Natural Bridge Honor Campbe, ahol – a feltételes szabadlábra helyezésének tárgyalása előtt csupán egy hónappal – egyik társát megerőszakolta, miközben borotvapengét tartott a nyakához. Ismét áthelyezték, először Petersburgbe majd – több súlyos fegyelmi cselekmény után – ’52 szeptemberében az Ohio állambeli Chillicotheba. Az átszállítást követő hónapokban Manson – a fokozott biztonsági szabályok ellenére is – példásan viselkedett és szinte mintalakójává vált az intézetnek. Szorgalmasan dolgozott és mellette folytatta iskolai tanulmányait is – elvégezte a hetedik osztályt is a falak között töltött évek alatt – egészen ’54 májusáig, amikor feltételesen szabadlábra helyezték. 1955 januárjában feleségül vett egy pincérnőt, Rosalie Jean Willist – a lány még csak 15 éves volt ekkor –, aki mellett rövid, de boldog időszakot töltött el.

Charlie ebben az időben alkalmi munkákból és autólopásból származó pénzzel próbálta meg biztosítani a megélhetésüket. Ez az élet azonban nem tarthatott sokáig. Három hónappal azután, hogy feleségével – aki akkor már várandós volt – Los Angelesbe érkeztek ismét letartóztatták, ezúttal is szövetségi bűncselekmény miatt. Mansonnak azonban szerencséje volt.  Egy pszichiátriai kiértékelést követően csupán öt év próbaidőre ítélték. Miután egy másik üggyel kapcsolatos meghallgatásán nem jelent meg, körözést adtak ki rá és ’56 márciusában, Indianapolisban fogták el. Próbaidejét visszavonták és három évre ítélték, büntetésének letöltését a kaliforniai Terminal-szigeten található szövetségi börtönben kezdte meg. Charlie már börtönben volt, amikor Rosalie egészséges fiúgyermeknek, Charles Manson Jr.-nak, adott életet. Az első évben sokat látogatták, nemcsak a felesége, hanem az anyja is. Ez azonban 1957. tavaszán megváltozott, miután a lány látogatásai elmaradtak. Anyjától tudta meg, hogy Rosalie beleszeretett egy másik férfiba, akivel össze is költözött. Manson úgy érezte elárulták. A fájdalom gyenge suttogását a harag folyamatos üvöltése nyomta el egészen addig a pillanatig, amíg sikerült ismét rossz döntést hoznia. Két héttel a szabadlábra helyezési kérelmének tárgyalása előtt szökést kísérelt meg. Kérelmét elutasították és ismét öt év próbaidőre ítélték.

1958. szeptemberében engedték szabadon és még abban az évben elvált feleségétől. Novemberre már biztos bevételi forrásai voltak – egy 16 éves lányt futtatott és egy gazdag családból származó szeretője is jelentős összegekkel segítette Charlie boldogulását. 1959. szeptemberében bűnösnek találták csekkhamisítás vádjában és 10 év felfüggesztett szabadságvesztést kapott, mivel egy fiatal nő – akit prostitúció miatt többször letartóztattak – könnyeivel küszködve könyörgött a bíróságnak, hogy engedjék szabadon a szerelmét, akivel összeházasodni készülnek. A nő, Leona Rae Stevens, – ismertebb nevén Candy Stevens – még az év vége előtt valóban feleségül ment Mansonhoz. Ezek után Charlie újdonsült feleségével és egy másik nővel Új Mexikóba utazott, ahol később ismét őrizetbe vették és a Mann törvény megsértése miatt hallgatták ki az illetékes hatóságok. Bár szabadon engedték mégis tudta, hogy a nyomozást nem zárták le, ezért elmenekült az államból. 1960. júniusában tartóztatták le ismét a Texas állambeli Laredoban, majd visszaszállították Los Angelesbe, ahol a próbaidős szabályok megsértése miatt 10 éves börtönbüntetésének letöltésére kötelezték. 1961-ben – sikertelen fellebbezési kísérletek után – Mansont átszállították a megyei börtönből a McNeil-szigeten található büntetés-végrehajtási intézetbe – itt tanult meg gitározni, Alvin Karpistől, Amerika egykori legkeresettebb bűnözőjétől. Ebben az intézményben több értékelésében is megjegyzik, hogy Charlie hatalmas vágyat érez arra, hogy felhívja magára a figyelmet. Ezekben az években ez irányú törekvései ugyan még nem járnak mindig sikerrel, de az idő múlásával módszerei finomodnak, manipulatív képességei fejlődnek. 1963-ban Leona is elvált Mansontól – állítása szerint ő is gyermeket szült a férfinak, Charles Luthert. 1966. júliusában Charliet ismét a Terminal-szigeti intézménybe küldték, ezúttal azonban a célból, hogy felkészítsék a szabadulásra és reintegrációját elősegítsék. 1967. március 21-én engedték szabadon – Manson kérelmének ellenére, mely szerint szívesebben maradna a rácsok mögött, mivel a börtönt tekinti valódi otthonának, hiszen életének felét a falak között töltötte. Csupán 32 éves volt ekkor.

Szabadulásakor engedélyt kapott rá, hogy San Franciscoba utazzon, ahonnan később – egy volt börtöntársának köszönhetően – egy lakásba költözött Berkeleyba. Charlie ebben az időben leginkább koldulásból élt. Hamarosan megismerkedett a 23 éves, diplomás Mary Brunnerrel.

A lány könyvtárosként dolgozott a Kaliforniai Egyetemen, fiatal volt és naiv. Könnyű prédának bizonyult a sokat látott Mansonnak. A lányt a férfi szavai elvarázsolták, érzelmeket keltettek benne, olyan érzelmeket, amik még arra is képesek voltak rávenni a lányt, hogy lakását és Charliet is hajlandó legyen megosztani további nőkkel, szám szerint tizennyolccal…

1967 nyarán a hippi életérzés mindent elárasztott. A fiatalok változást akartak. Szerelmet, nem háborút. Életet, érzéseket, tudást, bölcsességet és tanítókat is. Manson pedig meglátta az ebben rejlő lehetőségeket. A „Szerelem Nyarán” San Francisco, Haight-Ashbury negyedében az utcákon zenélt és hangoztatta filozófiai „tanait” – amiket leginkább a börtönben megismert szcientológiától kölcsönzött. Rövid idő alatt követőkre is talált. Első csoportját kevesebb, mint egy tucat rajongója alkotta – leginkább fiatal lányok voltak. Még a nyár vége előtt a kis gyülekezet egy átalakított iskolabuszban végigutazta a nyugati partot, Washington államtól egészen Mexikóig. Manson – csalással – még egy ikonikus VW kisbuszt is beszerzett. Az utazásnak köszönhetően, novemberre a csoport létszáma jelentősen megemelkedett.

1968 tavaszán a Beach Boys egyik alapítója – a kezdetekben dobosa, majd később dalszövegírója – Dennis Wilson két stopposra figyelt fel Malibuban. Két fiatal lány próbált fuvart szerezni, Patricia Krenwinkel és Ella Jo Bailey. Mindketten Manson „Családjához” tartoztak.  A férfi felvette a lányokat és hazavitte őket a Pacific Palisadeson található házába. Egy éjszakai felvétel miatt Wilson magára hagyta a lányokat, amikor hajnalban hazaért meglepetés fogadta. A kocsifelhajtón találkozott az éppen távozó Mansonnal. Dennis aggódva kérdezte meg az ismeretlen férfitől, hogy bántani akarja-e. Charlie biztosította afelől, hogy nincsenek ilyen szándékai, majd térdre borult és megcsókolta Wilson lábát. A házba belépve további 12 ismeretlent fedezett fel – elsősorban fiatal nőket. A hívatlan vendégek gyorsan berendezkedtek Wilson luxusbirtokán, számuk pedig az elkövetkező hónapokban megduplázódott. A népes közösségben nem voltak tabuk, szabad volt a szerelem, folyt az alkohol és nagy mennyiségben fogytak a különböző tudatmódosító szerek is, amikhez leginkább Dennis pénztárcájának köszönhetően jutottak hozzá.

Az ott töltött hónapok körülbelül 100.000 dollárjába kerültek a zenésznek – ez magába foglalta a hatalmas orvosi számlákat is, amiket a tripperes tagok kezelésére költöttek. Wilson sokat beszélgetett Mansonnal és többször zenéltek is együtt, a lányok Charlie utasítására pedig mindkettőjük vágyait maximálisan kielégítették. Dennis élvezte a helyzetet és olyannyira bízott a barátja sikerében, hogy még a stúdiót is fizette, ahol a Manson által írt és előadott dalokat rögzítették, valamint több, a szórakoztatóiparban már nevet szerzett ismerősének is bemutatta a férfit. Ezek közé tartozott Gregg Jakobson, dalszövegíró, Terry Melcher, zenei producer és Rudi Altobelli, a hollywoodi menedzser is. Jakobsont is meggyőzte Charlie művészete éppúgy, mint életvitele és filozófiai tanításai is, olyannyira, hogy szintén támogatta a férfi lemezfelvételeit.

Azonban a luxus körülmények és a fényűzés nem tarthatott örökké. 1968. augusztusában Wilson menedzsere – mivel a féktelen buliknak és Manson befolyásának híre futótűzként terjedt el a zeneiparban – elküldte a „Családot”, így az egész közösség áttelepült a Spahn tanyára, a Topanga-kanyon közelébe. A tanyát egykoron televíziós és mozifilmes western produkcióknál használták, azonban mikor Mansonék odaköltöztek már eléggé leromlott állapotban volt a farm és leginkább a lovagoltatásból származó bevételekből próbálta fenntartani működését. A családtagok munkáért és a lányok által nyújtott szexuális szolgáltatásokért cserébe ingyen élhettek a 80 éves, szinte teljesen vak George Spahn birtokán. Ezekben az időkben csatlakozott a Családhoz az egykori középiskolai atléta és kiugrott egyetemista, Charles "Tex" Watson is.

’68. november elsején Manson további két családi központot is létrehozott a Halál-völgyének közelében, két alig használt tanyán, a Myers és a Barker birtokon. A Myers tanya az egyik családtag nagyanyjának tulajdonában volt, a Barker tanya egy helyi idős asszonyé volt, akinek Manson zenészként mutatkozott be. Sikerült meggyőznie a nőt, hogy a családjával együtt a farmon maradhassanak, cserébe pedig elvégzik az apróbb javításokat a birtok körül. Charlie meglehetősen nagyvonalú volt az asszonnyal és hálája jeléül még a Beach Boys egyik aranylemezét is a nőnek ajándékozta, amit Wilsontól kapott.

Manson család ideális életének képén az első komolyabb repedések decemberben jelentek meg. Ekkor kezdte el hallgattatni követőivel a november 22-én megjelent The Beatles – The Beatles albumát – ami borítója miatt Fehér Albumként is ismertté vált. Charlie fanatikus rajongója volt az angol bandának, olyannyira, hogy több dalukba is mögöttes tartalmat, egyfajta jóslatot is felfedezni vélt. Ezeket az elképzeléseit pedig tovább súlyosbította az a tény, hogy már régóta arról fantáziált, hogy egy háború tör majd ki a fehérek és a feketék között, amit a feketék nyernek ugyan, de képtelenek lesznek majd kormányozni a világot, ekkor pedig majd hozzá fordulnak, aki egyetlen emberként képes lesz rendet tenni majd a kialakult káoszban. Úgy vélte a Fehér Album is egy jel. Egy jel arra, hogy közeleg a háború. A zene, a dalok pedig kódolt üzenetek, amiket egyenesen neki és a családjának címeztek. ’69 januárjában a Család az egyre zordabb időjárási viszonyok miatt a Los Angeles Canoga Park negyedébe költöztek, a Gresham utca 21019 alatt található házba – a ház sárga színű volt akkoriban, ezért Manson mindig csak Sárga Tengeralattjáróként hivatkozott rá.

Elképzelése szerint a ház és a környék nemcsak arra alkalmas, hogy megfigyeljék a közelgő katasztrófa előjeleként is felfogható zavargásokat, hanem arra is, hogy ő és családja eltűnjenek a kíváncsi vagy éppen ellenséges tekintetek elől. Charlie gyakran prédikált követőinek az eljövendő apokalipszisről, a mindent elsöprő nagy háborúról, amit gyakran a tábortűz táncoló lángja felett – szintén egy Beatles dal után – csak Helter Skelter-ként aposztrofált. Manson sejtelmei és próféciái folyton formálódtak és változtak, hogy végül februárra nyerjék el végleges formájukat. A Családnak is létre kell hoznia egy zenei albumot, amelynek jelentősége még a Fehér Albumot is meghaladja majd, zenéje pedig ráébreszti majd az embereket a változás elkerülhetetlen természetére, ezáltal kirobbantva a káoszt. A háború ideje alatt a Családnak pedig be kell húzódnia a Halál-völgye alatt található titkos járatokba, ahol új várost alapítanak majd, ahonnan végül győzedelmesen emelkednek majd föl és uralkodnak a világon. A „Sárga Tengeralattjáróban” elkezdődtek a munkálatok. A családtagok járműveket készítettek fel a majdani menekülésre, térképeket készítettek és közben dolgoztak Manson világformáló albumán. Mikor elkészültek a dalok felvételeivel Charlie meginvitálta Terry Melchert, hogy hallgassa meg a kész anyagot. A Család női tagjai napokat töltöttek el a ház tisztításával, ételt készítettek és felkészültek a producer fogadására, Melcher azonban soha nem érkezett meg.

Mansont feldühítette a férfi érdeklődésének szinte teljes hiánya, ennek ellenére többször próbálkozott, még végül már beszélni sem tudott a producerrel. Ekkor határozott úgy, hogy személyesen keresi fel, a legutóbbi címén, amit ismert, a Cielo Drive 10050 alatt. ’69. március 23-án ment el a birtokhoz. A ház Rudi Altobelli tulajdona volt, de Melcher akkor már nem bérelte a házat. Februárban új bérlők költöztek a luxusotthonba, Roman Polanski, filmrendező és felesége, a gyönyörű színésznő Sharon Tate. A pár éppen közös gyermekük születését várta. Shahrokh Hatami, fotós – Sharon barátja – az ablakon keresztül felfigyelt a közeledő ismeretlen férfira és kiment a tornácra, hogy megtudja, mit akar. Charlie azt mondta a fotósnak, hogy keres valakit – a nevet Hatami nem ismerte fel. Shahrokh azt tanácsolta a jövevénynek, hogy próbálja meg a vendégház környékén, hátha ott megtalálja, akit keres. Manson elindult a vendégházhoz ekkor látta meg a fotós mögött, a szőke színésznőt. Percekkel később a férfi távozott a birtokról. Még aznap este Manson visszament a házhoz és a vendégháznál sikerült beszélnie Altobellivel, aki elmondta neki, hogy Melcher Malibuba költözött és azt hazudta, hogy az új címét jelenleg nem ismeri. A férfi azt is mondta Charlienak, hogy ő is a szórakoztató iparban dolgozik és személyesen is találkoztak már Wilson házában, holnap viszont el kell utaznia. Manson arra kérte a férfit, hogy visszatértekor mindenképp beszéljenek még. Altobelli aggódott, hogy a bérlőit a továbbiakban is zaklatni fogja az ismert hippivezér, ezért ismét hazudott. Azt mondta, hogy üzleti ügyei miatt több mint egy évig lesz távol. Manson távozott. Másnap Altobelli és Tate közösen utaztak Rómába Az út során a nő megkérdezte, hogy az „ijesztő kinézetű fickó” visszatért-e előző este a vendégházhoz. Az akkor 26 éves Sharon nem tudhatta, hogy nem utoljára hall Mansonról, ahogy azt sem, hogy nevük örökre összefonódik majd a történelem sárguló lapjain, egymást teszik majd halhatatlanná, ennek árát pedig majd neki és a méhében hordozott magzatnak kell majd megfizetnie…

1969. május 18-án Terry Melcher végül meghallgatta Mansont és pár rögtönzött énekesnőjét a Spahn tanyán. Egy későbbi találkozót is leszerveztek, ahol mobil felvevővel rögzítettek is pár dalt, a producer azonban stúdiókörülmények között soha nem készített felvételeket a Családdal. Charlie vágya a zenei karrierről és a jelentőségteljes albumról ekkor vesztek el véglegesen. A felkérés, a szerződés, a felvételek mind-mind elmaradtak, távozása után Melcher minden kapcsolatát megszüntette Mansonnal. Charlie álmai elvesztek és csak ahhoz tudott menekülni, amit saját magának teremtett. A Családhoz és az apokalipszishez, amit – minden kétséget kizáróan – nekik kell előidézniük. Készen állt. Készen arra, hogy dühét és csalódottságát a világra szabadítsa, azokon keresztül, akik szinte istenként tekintettek rá. A követőin, a rajongóin, a gyermekein keresztül. Charlie-t mélységesen felháborított a feketék tétlensége, ezért úgy gondolta, hogy valamilyen módon ösztönözni kell őket a háború kirobbantására. Megbízta „Tex” Watsont, hogy szerezzen pénzt arra, hogy felkészíthesse a családot az elkövetkező küzdelmes időszakra. A férfinak egy fekete bőrű drogdealertől, Bernard "Lotsapoppa" Crowetól, sikerült elegendő pénzt kicsalnia.

Crowe megfenyegette a Családot, hogy mindenkit megöl a Spahn tanyán, ha nem kapja vissza a pénzét. Manson nem ijedt meg, hiszen élete során megtanulta: erőszakra csak erőszak lehet az egyetlen jó válasz. 1969. július 1-jén ő és egy követője – Thomas „TJ” Walleman – meglátogatták a dealert hollywoodi lakásában, Manson fegyvert fogott rá és meghúzta a ravaszt. Charlie – tévesen – azt hitte megölte Crowe-t és távoztak a helyszínről, ebben a hitében egy hír is megerősítette, mely szerint Los Angelesben megtalálták a Fekete Párducok egyik tagjának holttestét (az igazsághoz hozzátartozik, hogy Crowe soha nem volt tagja a csoportnak, a gyilkosság egész más helyszínen történt). Ezek után biztos volt benne, hogy a feketék megteszik a szükséges lépéseket és a megtorlás nyomán eluralkodik a káosz. A tanyát szabályos erőddé alakították át, ahol éjszakánként fegyveres őrök járőröztek. „Tex” Watson a későbbiekben így írt a történtekről: „Ha bármilyen további bizonyítékra lett volna szükségünk azzal kapcsolatban, hogy a Helter Skelter hamarosan bekövetkezik, akkor ez volt az.”

Július 25-én Manson három gyermekét – Bobby Beausoleil-t, Mary Brunner-t és Susan Atkins-t – küldte el a Család egykori barátjához, Gary Hinman-hez, hogy szerezzenek tőle annyi pénzt, amennyit csak tudnak. Hinman-től valamilyen homályos drogügylet miatt 1000 dollárt követeltek és ezen felül még egy jelentős összeget a nemrég örökölt állítólagos vagyonából.

Gary azonban nem volt együttműködő. Már két nap óta fogva tartották, amikor feltűnt Manson, aki miután megtudta, hogy nem sikerült pénzt szerezni a férfitől, egy karddal összevagdosta Hinman füleit és arcát. Beausoleil egy későbbi interjúban azt nyilatkozta, hogy ekkor megkérdezte vezetőjét, miért tette ezt a foglyukkal. Manson ezekkel a szavakkal felelt: „Azért, hogy megmutassam neked, hogy legyél férfi.” Végül Bobby leszúrta Hinmant, a férfi vérével felírták a ház falára a „Politikai malac” szavakat és lerajzolták mellé egy párduc mancsát – a Fekete Párducok szimbólumát –, majd elhagyták a házat.

Bobby Beausoleil-t augusztus 6-án tartóztatták le, épp Hinman autóját vezette. A gyilkos fegyvert is megtalálták, a pótkeréknél rejtették el. 1970. április 18-án a Legfelsőbb Bíróság esküdtszéke gyilkosság vádjában bűnösnek találta a férfit és halálra ítélték.

Két nappal később Manson összehívta családját a Spahn tanyán és közölte velük, hogy eljött a Helter Skelter ideje. Aznap éjjel utasította Watsont, hogy vigye Susan Atkins-t, Linda Kasabian-t és Patricia Krenwinkel-t ahhoz a házhoz, ahol Melcher élt, pusztítsanak el mindenkit, aki a házban tartózkodik és legyenek annyira kegyetlenek, amennyire csak lehetséges. A nőknek meghagyta, hogy mindenben kövessék Watson utasításait.

Manson gyermekei számára ismeretlen emberek tartózkodtak a házban. Négyen voltak. A nyolc és fél hónapos terhes Sharon Tate, a nő egykori szerelme, Jay Sebring, Polanski barátja, a forgatókönyvíró Wojciech Frykowski és annak barátnője, a Folgers kávébirodalom örököse, Abigail Folger. Roman Polanski épp új filmjének előkészületin dolgozott Londonban (ez volt A delfin napja című film, amit végül Mike Nichols dirigált le). Manson halálosztaga éjfél körül érkezett meg a 10050-es számú ház bejáratához, ahol „Tex” – aki legalább egyszer járt már a háznál – elvágta a telefonvezetéket, majd visszatért a kocsihoz és valamivel távolabb a háztól parkoltak le, majd mindannyian visszamentek a ház kapujához.

Attól tartottak, hogy a kaput áram alá helyezték vagy valamilyen riasztórendszerhez kapcsolták ezért a ház jobb oldalán, egy bozótos területen hatoltak be. Ekkor egy közelítő autó fényszóróira lettek figyelmesek. A sofőr a 18 éves diák, Steven Parent volt. Watson utasítására a lányok elbújtak a bokrokban, a férfi pedig megállította az autót és fegyvert fogott a fiúra. Steven könyörgött az életéért, de szavai nem jutottak el Watson tudatáig.

Küldetése volt, amit teljesítenie kellett. Bármi áron. Először késsel vágott a fiú felé, aki ösztönösen maga elé tartotta a kezét. A hideg penge könnyedén hasította fel Parent tenyerét, hogy szinte azonnal lejjebb csúszva metsze el az útjába kerülő vöröslő inakat éppúgy, mint a fiú karórájának pántját is. Ezután lőtt rá a fiúra a .22-es revolverrel. Négy lövést adott le. A lövedékek könnyedén martak Steven fiatal húsába és feltépték a hasát és a mellkasát is. A fiú azonnal meghalt. Watson – a lányok segítségével – távolabb tolta a kocsit a háztól. Először Linda Kasabian próbált meg bejutni a házba, körbejárt annak reményében, hogy esetleg egy nyitott ablakot talál, de nem járt sikerrel. Eközben „Tex” az egyik ablakból kivágott egy darabot, majd a résen átnyúlva sikerült azt kinyitnia. Ezt követően arra utasította Lindát, hogy menjen vissza és figyeljen a kapura, majd belépett a házba és a bejárati ajtón beengedte a másik két lányt, Susan-t és Patricia-t. Wojciech Frykowski a nappali kanapéján aludt, de a trió suttogására felébredt. Watson fejbe rúgta. A fájdalommal és a szájába szivárgó vérrel küszködve megkérdezte támadóját, hogy kicsoda és mit csinál a házban. „Tex” azt felelte: „Én vagyok az Ördög és az ördög dolgát csinálom itt.” Atkins és Krenwinkel a ház többi lakóját is a nappaliba kényszerítették és arra utasították foglyaikat, hogy feküdjenek a földre. Jay Sebring a lehetőségeihez mérten megpróbálta védeni Sharont – aki iránt soha nem tudott teljesen közömbös lenni, annak ellenére sem, hogy a nő mást választott. Kérte támadóikat, hogy legyenek tekintettel a várandós Tate állapotára. Mindhiába. Watson megelégelt a dolgot és rálőtt a férfira, majd a haldokló Sebringet többször arcon rúgta.

A férfi orra és arccsontja is több helyen eltört és az egykori sztárfodrász arca a rúgás nyomán egyre jobban eltorzult. Végtelenbe nyúló másodpercek voltak. Hangok, tompa fények, fájdalmas becsapódások és a mindent elöntő vér fémes illata. Aztán hirtelen csend és kín. Lüktető, mindent kitöltő szenvedés. A tovatűnő eszmélet utolsó homokszemei gördültek le azon a homokórán, ami Jay Sebringnek rendeltetett. „Tex” elővette a kést, azt a kést, ami nem sokkal azelőtt már megismerte a pusztítás csodáját. Hétszer szúrta meg a férfit, minden egyes szúrással beljebb és beljebb taszítva őt a végtelen sötétségbe. A boncolási jegyzőkönyv szerint Sebring halálát kivéreztetés okozta. 35 éves volt. Úgy halt meg, mint egy áldozati bárány, a Cielo Drive 10050 alatti ház nappalijának vériszamos oltárán. Wojciech Frykowski-t nem ölték meg közvetlenül a behatoláskor, csupán egy törölközővel kötözték meg. A férfinak sikerült kiszabadulnia és dulakodni kezdett Atkinssel. A lánynál is kés volt és többször lábon szúrta áldozatát. Wojciechnek sikerült kijutnia a verandára, Susan azonban a nyomában volt és ismét rátámadt a sebesült férfira.

Ekkor csatlakozott be az összecsapásba Watson, aki a revolverrel többször is lesújtott áldozatára, olyan erővel, hogy a fegyver markolata is eltört. Többször meg is szúrta a férfit és kétszer rá is lőtt. A lengyel forgatókönyvírót gyakorlatilag lemészárolták. A következő reggelen kiérkező rendőrök tizenhárom zúzódást találtak a holttesten – leginkább a fején és a felsőtestén –, amik többsége a fegyver markolatának becsapódásai nyomán keletkeztek, ötvenegy alkalommal szúrták meg – a legtöbb szúrást Atkins pengéjének nyomán szenvedte el miközben dulakodtak – és két lövedék is becsapódott a testébe. Az élet gyötrelmétől végül „Tex” Watson kése szabadította meg. Linda Kasabian ekkor érkezett a bejárati ajtóhoz, pánikba esett. Hallotta a mészárlás hangjait és megpróbálta megakadályozni a további vérontást. Azt hazudta Atkinsnek, hogy jön valaki. Erőtlen és hasztalan próbálkozás volt. A házban Abigail Folger elmenekült Krenwinkeltől és a hálószobán keresztül sikerült elhagynia a házat.

Patricia az udvaron végül elkapta a menekülő nőt, ahol ő és Watson leteperték a védekezni próbáló áldozatukat és késekkel estek neki. A pengék ütemes tánca pillanatok alatt tépte apró darabokra a menekülés halvány reménysugarát, a széthasadó inak, a felszaggatott hús és az elpattanó erek kakofóniája pedig hívta a Halált, ami nem is váratott sokáig magára. Összesen huszonnyolc alkalommal sújtottak le a gyilkosok. Négyszer a nő arcára, ötször a nyakára, hatszor a mellkasára, kétszer a hasára, kétszer a hátára, egyszer a bal fülére, egyszer a jobb karjára és a jobb vállára, egyszer a bal karjára, kétszer a bal combjára valamint egyszer a jobb kezére és kétszer annak csuklójára. A Folgers vagyon örökösét a hideg füvön érte a halál. Vérét felitta a föld, a hajnal első kristálytiszta harmatcseppjeihez hasonlóan. Watson és Krenwinkel otthagyták az élettelen testet és visszatértek a házba. A luxus beltér immár sokkal jobban emlékeztetett egy vágóhíd vértől és haláltól bűzlő kulisszáira. Sharon könyörgött Manson gyermekeinek, hogy legalább addig hagyják életben, amíg megszüli a kisbabáját, túsznak ajánlotta magát, hogy mentse a kicsit. Hiába. Manson szava mindennél előrébb valónak bizonyult. Több volt egyszerű utasításnál. Parancs, szentírás, törvény. Atkins és/vagy Watson – a tényleges gyilkos kiléte a mai napig nem tisztázott, egyes feltételezések szerint mindketten belemélyesztették pengéiket Tate testébe – nem késlekedett és átadták az „ijesztő kinézetű fickó” végzetes ajándékait, tizenhat szúrást és két vágást. A hűséges tanítványok négyszer döftek a nő mellkasába, egyszer a hasába, nyolcszor a hátába, egyszer a jobb és egyszer a bal felkarjába és egyszer a jobb combjának hátsó részébe. A bal alkarján két vágást is találtak – valószínűleg Sharon a végsőkig próbált küzdeni.

Később a rendőrök egy nejlonkötelet találtak a nyakán, a halottkém megállapította, hogy a nyakán és az arcán keletkezett sérülések arra utalnak, hogy a ház egyik gerendájára húzták fel a várandós nőt miközben összeszurkálták. Watson visszaemlékezéseiben azt írta, hogy Tate folyamatosan zokogott és az anyját szólítgatta, amíg magánál volt, ami nem tartott sokáig. A penge (vagy pengék) körülbelül tíz centiméter mélyen hatolt a húsba és könnyedén hasított magának utat, át a bőrön, az inakon és az akadályt egyáltalán nem jelentő, létfontosságú szerveken is. Három szúrás – a mellkast és a hátat ért, összesen tizenkét támadásból – lyukasztotta át a 26 éves Sharon Tate szívét, tüdejét és a máját is, végzetes vérzéseket okozva. Hollywood fiatal reménységének halálával a mészárlás véget ért, azonban a gyilkosok még nem végeztek. Követniük kellett mesterük szavait, aki előzetesen meghagyta nekik, hogy hagyjanak a házban valami jelet – „valami boszorkányosat”, ahogy Charlie fogalmazott – ezért Atkins Sharon vérével a „disznó” szót írta fel a ház bejárati ajtajára. Üzenet volt, annak a végzetes éjszakának a soha nem múló, vöröslő mementója…

A jövő héten folytatjuk...