A horror műfaj mindig is magában hordozta annak lehetőségét, hogy a konvenciókat áthágva, akár radikális ábrázolásmóddal, de komoly témákat is bemutasson a könnyed agykikapcsolós ijesztgetés és vérengzés mellett. Sőt, többnyire az ilyen többlettartalommal átitatott filmek azok, amik egy életre beleégnek az ember agyába és a lelkébe. Legyen szó akár társadalmi, kulturális, vagy pszichológiai témákról, a horror mindig kendőzetlenül és zavarba ejtően tárja elénk ezeknek legsötétebb oldalait is, amikkel a hétköznapi ember nem szívesen néz szembe. A legtöbb ilyen alkotás főként Európából származik, azon belül is az olasz horror az, ami gazdag táptalajt biztosít ezeknek a műveknek. És Pupi Avati 1976-ban készült A nevető ablakos ház című filmje is közéjük tartozik.

Stefano (Lino Capolicchio), a fiatal restaurátor megbízást kap a ferrarai síkság egyik kisvárosából, hogy restaurálja a helyi templom Szent Sebestyén mártíriumát ábrázoló freskóját. A kép alkotója, egy Buono Legnani nevű festő volt, aki korábban öngyilkosságot követett el, de a holtteste sosem került elő. Legnani igazán hírhedt embernek számít a környéken, akit azóta is az „agónia festőjeként” tartanak számon, köszönhetően groteszk festményeinek, amiken modelljeit a haláluk pillanatában örökítette meg, de más munkái is az emberi szenvedést, és az erőszakos halált mutatják be. Nem kevés pletyka kering a városban ezeknek a képeknek a keletkezéséről, a festő magánéletéről, és rosszhírű nővéreiről, akik mindenben segítették testvérüket. Stefano lassan megszállottjává válik a freskónak, és Legnani személyének, ezért még a kép okozta félelmei és viszolygása ellenére is hozzálát a munkához. Ekkor kezdődnek el a rejtélyes telefonhívások, amikben valaki arra próbálja rávenni a férfit, hogy ne nyúljon a freskóhoz és azonnal hagyja el a várost. Stefano viszont beleássa magát az ügybe, és egyre baljósabb dolgokra jön rá. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy valami nagyon nem stimmel Legnani körül, és a városlakók is titkolnak valamit. Ám már nincs visszaút, és ahogy Stefano kezdi megérteni a festő titkát, ő maga is egyre közelebb kerül a teljes tébolyhoz, és élete is veszélybe kerül.

Pupi Avati nem nevezhető horror rendezőnek, és ő sem szereti, ha ezzel a jelzővel illetik. Hosszú munkássága során összesen négy olyan filmet készített, ami besorolható a műfajba, de A nevető ablakos ház ezek közül, és Avati teljes életművéből is egy kiemelkedő mesterműnek bizonyult. Ami ebben a filmben zajlik, az egy totális audiovizuális művészeti alkotás az őrületről, és az emberi elme és lélek legsötétebb oldaláról. Persze a művészi szó hallatán nem kell megijedni. Nem egy elvont, nehezen értelmezhető művészfilmről van szó, annál sokkal közérthetőbb, de a rendező eszközei nyugodtan besorolhatók a színtiszta filmművészet kategóriájába. Fő témaválasztása is a képzőművészet, azon belül is a festészet körül forog, és annak hatásáról szól. Arról, hogy mindez tökéletes kifejező formája lehet a művésznek, hogy megmutassa azt, amit csak ő képes meglátni és felfedje azt, ami lelke legsötétebb zugában rejtőzik. Hiszen sok olyan ember van, akit borzalmas belső démonok és fantazmagóriák kínoznak, és a művészet tökéletes módja annak, hogy ezeket egészséges formában kiadják magukból. Ugyanakkor olyan műveket is létrehozhatnak, amik másokra is hatással vannak. Sajátos őrületüket, tébolyukat és pokoli világukat rászabadíthatják a világra, és akit magával ragad egy ilyen alkotás, az talán maga is áldozatul eshet ezeknek a benyomásoknak. Ezek a művészeti alkotások, és az a személy, aki létrehozta őket, könnyen formálhatják a környezetüket, szétcincálhatják a nyugodt, hétköznapi világ fátylát, és egy másik, sokkal borzalmasabb és rémálomszerűbb világra nyithatnak kaput. Az elme és a lélek ébenfekete szörnyűségeire és lidérceire, amiket más eszközzel nem is lehetne életre hívni. Ez szolgáltatja A nevető ablakos ház gerincét, és ehhez mérten hátborzongató módon is ábrázolja.

Talán az egyik legerősebb és legintenzívebb film ez a művészet és a halál összefonódásáról. A kegyetlen és visszataszító halálról van itt szó. Ezen kívül az olasz giallo műfajban is egy kiemelkedő darab, de nem használja agyon annak eszközeit, és még túl is lép a giallo keretein. Nincsenek fekete bőrkesztyűs, borotvát szorongató gyilkos kezek, és egymásra pakolt, eltúlzott gyilkosságok. Az a néhány gyilkosság, amit kapunk, viszont nagyon naturalistán van ábrázolva, annyira, hogy van, amit már kicsit kellemetlen is nézni. Emellett ez a film rendelkezik az egyik leghátborzongatóbb kezdő képsorokkal és főcímmel, amit valaha horrornál láthattam. Ezek a képek, és alatta Legnani elborult narrálása tökéletesen megteremtik az alaphangulatot, és éreztetik, hogy mire is számítsunk a játékidő alatt. Mert a film egyik legerősebb ütőkártyája, az a hangulat és az atmoszféra, amire a rendező szép fokozatosan építkezik, és alattomos módon kúszik az elménk legmélyére. Az alapjáraton békésnek tűnő vidéki, kisvárosi környezetet változtatja a felszín alatt lappangó rémálmok fellegvárává, amik már a realitás szövetén is rést ütnek. Olasz horrorhoz hűen A nevető ablakos ház is használ néhol álommotívumokat, de társaihoz képest jóval visszafogottabban, intelligensen beépítve a főszereplő paranoiájába és mentális széthullásába. Ilyen például az a jelenet, amikor Stefano talál egy régi szalagos magnót, és amikor bedugná, hogy meghallgassa, az az egész házban lecsapja az áramot, de közvetlen utána, a magnó még is elkezd működni a sötétben, és Legnani tébolyult hangja visszhangzik a felvételről. De ilyen maga a város szélén elhelyezkedő, furcsa ablakokkal megáldott öreg remetelak, ami sötét titkokat őriz magában. Vagy a Stefano hajlékául szolgáló ódon ház, amit egyedül az idős, ágyban fekvő főbérlőnővel oszt meg. Ezek az elemek festik meg az idilli kisváros sötétebb, szégyellnivalóbb oldalát, ami aztán a paranoia birodalmává válik. Egymást érik a baljós előjelek; a furcsa telefonhívások, a borzongató történetek Legnaniról, a városiak reakciója, amikor szóba kerül a festő személye, Stefano egyik zaklatott barátja és annak későbbi tisztázatlan, tragikus sorsa. Ezek mind szép lassan vezetik végig főhősünket, és vele együtt minket is a bizonytalanság, és a teljes paranoia örvényébe, míg végül már az eddig ismert kisváros teljesen kifordul magából, és egy valódi rémálom részeseivé válunk.

És mindez egy elsőre teljesen idegennek tűnően gyönyörű vizuális világgal van ábrázolva. Az operatőri munka kiváló. Rengeteg tájképet kapunk a vidéki környezetről, és a történet szempontjából fontosabb épületekről. Sok a nappali, világos jelenet, ellenben az éjszakai szegmensek sötét, árnyékos képi világa kellően baljós. Szinte már azt érezzük, hogy bármikor történhet valami szörnyű, amire nem vagyunk felkészülve. Ezek a kisvárosi, hétköznapi képek pedig a valódi borzalmakkal elegyítve igazán groteszk és kellemetlen hatást eredményeznek. Az egész olyanná válik, mint egy mozgó festmény, ezzel is erősítve a film narratíváját. Emellett Avati nagyon jól bánik a képek tartalmával és az információk érzékeltetésével. Több dolog is előtérbe kerül a film során, amik magukban rejtik a választ a nagy rejtélyre, amik nincsenek is nagyon elrejtve, de sem a főszereplőnek, sem a nézőnek nem tűnnek fel elsőre. Képek, emberek, épületek; megannyi lényegtelennek tűnő dolog, de mindig van valami, ami sosem stimmel. Egy apró, természetellenes elem, ami túl hétköznapinak tűnik, de valami mégsem hagyja nyugodni az embert. A válaszok igazából végig az orrunk előtt vannak, de amire Stefano erre rájön, addigra már túl késő. Így jutunk el a film utolsó harmadához, ahol Avati tartogat még számunkra pár megdöbbentő és megrázó csavart, amik már teljesen átbillentik a történetet a totális tébolyba. Itt már végérvényesen lehullik az idilli máz, feltárulnak a sötét titkok, de azok a rémségek, amik napvilágra kerülnek, azok örökre megváltoztatnak mindent, amit eddig Stefano a körülötte lévő világról gondolt. És azok a rémképek, amik itt lejátszódnak, azokat mi sem fogjuk egy jó darabig elfelejteni.

A nevető ablakos ház egy igazi gyöngyszem a műfajon belül, ami jóval több figyelmet érdemelne. Méltán lehet egy lapon emlegetni Argento vagy Fulci klasszikusaival, sőt, bizonyos elemeiben, még azokat is felülmúlja. Akik kedvelik az európai, és azon belül is az olasz horrort, valamint a kicsit komolyabb, elgondolkodtatóbb, esetenként nyomasztó alkotásokat, azok bátran tehetnek egy próbát a filmmel. Lehet, hogy nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését, de hogy nyomot fog hagyni az emberben, az biztos.

IMDb