Újabb vendégcikk érkezett, Murdock ezúttal egy olasz klasszikust ismertet. Köszönjük ezt az írást is!

Talán ha meg kéne határoznunk az olasz horror kezdetét, egyértelműen Mario Bavánál kéne keresgélnünk. Bava nevéhez nem kisebb dolgok köthetőek, mint a műfaj olasz meghonosítása, és egy komplett alműfaj, a giallo megteremtése. Méltán számít mérföldkőnek és megkerülhetetlen ikonnak, aki számos más rendezőt, írót és művészt megihletett. Nem kis feladatra vállalkozott, amikor egy olyan országban akarta meghonosítani a horrort, ahol őelőtte jóformán még tradíciója sem volt a műfaj művelésének. De a kor őt igazolta. És ez a dicső korszak első saját önálló filmjével kezdődött el, az 1960-as A démon maszkjával.

1630-ban, valahol Moldáviában Asa Vajdát (Barbara Steele) a saját bátyja ítéli halálra boszorkányság vádjával, a nő szolgálójával és szeretőjével, Igor Javutichcsal (Arturo Dominici) együtt. Halála előtt viszont Asa megátkozza bátyját, annak egész családját, valamint majdani leszármazottait. Kétszáz évvel később dr. Thomas Kruvajan (Andrea Checchi) és asszisztense, dr. Andre Gorobec (John Richardson) éppen egy orvosi konferenciára tart, de egy útközbeni kis szerencsétlenség miatt kénytelenek megpihenni egy időre a Vajda birtok területén. Itt ráakadnak Asa Vajda kriptájára, és véletlenül feltámasztják őt. Az újjáéledt boszorkány azonnal nekilát, hogy beteljesítse az átkot, és célba veszi jelenkori leszármazottját, Katia Vajdát (szintén Steele).

A történet egyszerű, de ebből az alapötletből sokat sikerült kihoznia rendezőnknek. Amivel itt szemben állunk, az egy igazi sötét mese. Mintha egy régi népi monda elevenedne meg a szemünk előtt. Nem véletlen, hiszen Bava igazi klasszikusokból merítkezett. Az alapötlet Gogol Víj című rövid elbeszéléséből táplálkozik, bár a boszorkány figuráján kívül nem sokat vett át az eredeti műből (Georgij Kropacsjov és Konsztantyin Jersov egy sokkal regényhűbb feldolgozást is elkészített 1967-ben). Ezenkívül érezhető még a klasszikus Universal-filmek és a Hammer stúdió hatása is. Viszont a korabeli Hammer-horrorokkal ellentétben nem az erős színekkel és kegyetlenséggel erősít. Sokkal inkább a német expresszionizmus módszereit eleveníti fel újra. És ez az, ahol igazán kiütközik Bava zsenialitása. Mert azt igazából a teljes munkásságáról elmondhatjuk, hogy még ha valamilyen gyenge vagy egyenesen bugyuta történettel is dolgozott, az általa megteremtett díszletekkel és operatőri megoldásokkal bármit képes volt eladni. Nem véletlen, hisz 20 évig dolgozott operatőrként olyan nagyágyúk mellett, mint Rosselini és Raoul Walsh. Rendesen kitanulta a szakma minden trükkjét, és ez meg is látszik a filmjein, így természetesen itt is. A fekete-ehér képi világ nagyon gyönyörűre és álomszerűre sikeredett. A szín-árnyék hatásokkal karöltve tényleg olyan, mintha egy sötét tündérmese lenne. Erre erősít még rá a film atmoszférája és a zene is, valamint az ötletes képi megoldások. Ki tudná elfeledni azokat az ikonikus képsorokat, amikor a szögekkel teli maszkot látjuk közeledni Barbara Steele arca felé, vagy azt, ahogyan rászögelik. Nem csoda, hogy ez Tim Burton egyik kedvenc filmje, és egy időben a remake tervén is gondolkodott.

Ennél a hangulatteremtésnél tényleg érződik amúgy a régi Universal-filmek előtt való tisztelgés. Különösen talán a Drakula és más vámpírfilmek előtt. Kicsit olyan is az összkép, mintha Bava egy női Drakulát akart volna teremteni. Ami már csak azon is tetten érhető, hogy a történet középpontjában álló Asa Vajda nem csak sima boszorkány, hanem egy vámpírboszorkány. Bizony. És szolgálója, Javutich is teljes értékű vámpír, aki néhány áldozatát szintén hasonló vérszipollyá változtatja. Persze ezekkel együtt a film önmagában is megállja a helyét. A történet tartalmas, és elég feszes tempót diktál. Nem nagyon vannak üresjáratok, az események folyamatosan történnek. A meseszerűen sötét hangulata pedig könnyen be tudja rántani a nézőt. Egyedül a párbeszédek felett járhatott el kicsit az idő, de igazából azzal sincsenek komolyabb gondok. Színészeink többsége amúgy sem nyújt valami kiemelkedő alakítást, viszont a főszereplőnő, Barbara Steele briliáns. Egyértelműen ő viszi el a hátán az egész filmet. Ő ugye kettős szerepben tűnik fel, hiszen ő játssza a kétszáz éves boszorkányt és a jelenkori leszármazottját is. Steele egyformán remekül hozza a démoni végzet asszonyát, és a fiatal naiva hősnőt. Ezt a kettősséget még a film végi fináléban sikerül jól kihasználniuk. Mellette még talán a dr. Kruvajant játszó Andrea Checchit és a Javutichot megformáló Arturo Dominicit lehetne megemlíteni. Utóbbinak még néhány igazán emlékezetes és hátborzongató pillanatot is sikerül okoznia. Elég csak megemlíteni a sírból való feltámadását.

A démon maszkja egy igazi hamisítatlan gótikus horror, aminek legfőbb erőssége az atmoszféra és a képalkotás. Remek példája, hogyan kell felesleges vérengzés és hatásvadász ijesztgetések nélkül megborzongatni az embert, pusztán a hangulat megteremtésével és ennek változatos módszereivel. Igaz, nem mai darab, és némely tekintetben el is járt felette az idő, mégis egyszerű eszközeivel a mai napig képes elérni a kívánt hatást. Egy igazi klasszikus, ami elindította Bava mester rendezői karrierjét, és elősegítette a műfaj európai felvirágzását. A klasszikusabb és persze az olasz horror kedvelőinek kötelező darab, és mindenki másnak is, akik kicsit igényesebb darabokat keresgélnek a műfajban.

7/10

IMDb | mafab