eN.Dé. ezúttal Argento egyik "késői", ám mégis nagyszerű alkotását mutatja be. Köszönjük ezt az írást is!

Mindig is nagy kedvelője voltam a bosszúfilmeknek, műfaji besorolásuktól függetlenül. Szeretem az olyan alkotásokat, ahol a rosszak - tettük súlyosságának megfelelően - megbűnhődnek, és ezáltal a főhős is megtalálja a lelki békéjét, vagy legalábbis fel tudja dolgozni a vele történteket. Persze az is előfordulhat, hogy a trauma annyira mély sebeket okoz, hogy egyszerűen nem lehet más végkifejlet, mint a végső összeomlás. Mind a két befejezés a műfajhoz tartozik, és én mind a két megközelítést szeretem, már ha a főhős karaktere megfelel a választott végkifejletnek. Éppen ezért szerintem elengedhetetlen a lélektani vonal megmutatása is a bosszúfilmekben.

Ezt olvasva nem meglepő, hogy nagy kedvenceim közé tartozik a Köpök a sírodra, Az utolsó ház balra, vagy a mostani filmünk is: A Stendhal-szindróma.

A Stendhal-szindrómát Dario Argento rendezte 1996-ban. Aki valamennyire ismeri a rendező munkásságát, az tudja, hogy ebben az időszakban már leáldozóban volt az egykori kultrendező csillaga. Sokan ezt a filmjét sem tartják túl jónak, ami igazságtalan Argento alkotására nézve. Ugyanis A Stendhal-szindróma egy nagyon különleges, zaklatott és elgondolkodtató film az emberi tűrőképesség határairól és önmagunk felszámolásáról.

A történet főhőse Anna, aki egy nyomozó, és a címben szereplő szindrómában szenved. Ennek a betegségnek az a lényege, hogy az elszenvedőjének elméje annyira belemerül egy-egy művészeti alkotásba, hogy az sokkot, ájulást okoz nála. A film is azzal kezdődik, hogy Anna egy múzeumban annyira egy kép hatása alá kerül, hogy teljesen elveszíti az önuralmát a teste felett. Egyébként ez a jelenet igazán kiválóra sikeredett, Argentóra jellemző színes képeket és éles vágásokat kapunk. A hatásos kezdés és ennek a betegségnek a bemutatása a film egészét elmeséli nekünk anélkül, hogy felfognánk ezt.

Nagyon érdekes, hogy a film végig ezt a szindrómát mutatja meg nekünk úgy, hogy egy nagyon erős történetet szőtt köré a rendező. Anna ugyanis egy kegyetlen gyilkos után nyomoz. Ám felhívja magára a gyilkos figyelmét, aki végül foglyul ejti őt, és megerőszakolja. Argento igazán brutálisan és hosszan elnyújtva mutatja be az erőszakot, ami még inkább zavarbaejtő lehet a néző számára, ha belegondol, hogy a főszerepet a lánya, Asia játssza. Annát folyamatosan üldözi a gyilkos, egyre gyűlnek a hullák, és egyre elviselhetetlenebb lesz a feszültség. Anna folyamatos félelemben él és menekül. Egyszerűen nem sikerül neki feldolgoznia az őt ért bántalmazást.

A film közepéig egy átlagosnak mondható horrort láthatunk erőszakkal, nyomozással, bántalmazással megfűszerezve. Igazából nem is nagyon lehet ekkor még érteni, hogyan kapcsolódik az egész történethez a Stendhal-szindróma. Ám a továbbiakban egy lélektani átváltozást követhetünk figyelemmel. Nagyon mélyen leásunk Anna lelkébe. Megismerünk mindent, ami a fejében játszódik le. Argento egyszerűen megfogja a nézőt, és végigvezeti Anna elméjén és lelkén, egy pillanatnyi szusszanást sem engedve. Engem nagyon emlékeztetett ez az Iszonyat című alkotásra, amit Roman Polanski rendezett. Argento hasonlóan Polanskihoz apró részletekbe menően mutatja be, hogyan változik meg Anna jelleme. A szemünk előtt tűnik el a film elején megismert lány. Ettől válik igazán félelmetessé és különlegessé a film. Igaz, hogy edzett horrornézőknek nem biztos, hogy nagy meglepetést okoz a mű végén látott csavar, de azt meg kell hagyni, hogy nagyon szépen építkezett a rendező.

Mint minden Argento-filmnél, itt is kiemelt szerep jut a zenének, amit ezúttal nem a Goblin együttes szolgáltat nekünk, de azt hiszem, még sincs okunk panaszra. Hogy miért nincs? Azért, mert ennek a filmnek a zseniális Ennio Morricone komponálta a zenei aláfestését. A filmbetétek nagymestere csodálatosat alkotott megint, remekül eltalálta a film hangulatát.

Természetesen nem hibátlan ez a mű sem. Véleményem szerint hosszú lett a felvezetés, nincsenek eléggé összedolgozva a film első és második felében látottak. 120 perces a játékidő, így ha valakinek nem sikerült beleélnie magát a különböző szindrómák váltakozásába, illetve a pszichológiai mélységekbe, akkor amint véget ér a film első fele, bizony unalmassá válhat a folytatás. Végezetül pedig nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a CGI valami brutál béna, és ami talán még bosszantóbb, teljesen felesleges is, semmit nem tesz hozzá a filmhez, csak rontja azt.

Összefoglalva, A Stendhal-szindróma azoknak lehet igazán élvezetes, akik szeretik a lélektani horrorokat, ugyanis Argento tényleg nagyon részletesen, nagyon mélyre ásva mutatja be nekünk a főhősnő jellemváltozását. Erős képeket használ, fantasztikus a zene, a színészi alakítások is rendben vannak. Gyengeségei ellenére is csak ajánlani tudom ezt a filmet.

Pontszámom: 8/10

IMDb | mafab