A Universal azon kísérlete, hogy feltámassza klasszikus szörnyeit jóval akciódúsabb formában, az úgynevezett Dark Universe keretein belül (nem titkoltan a Marvel receptjét utánozva), még az elindulása előtt orbitálisan nagyot bukott. A példátlan kudarcból kijózanodva a Universal a Blumhouse stúdióval összefogva kívánta mégis visszahozni jól ismert rémalakjait a köztudatba, ám immár apróbb, kisköltségvetésű horrorfilmekként. Ezt a sort az elmúlt öt évben a Leigh Whannel által készített A láthatatlan ember és a Farkasember nyitotta meg, és bár ez az irány egyértelműen sokkal jobbnak bizonyult a klasszikus szörnyek számára, ezen filmek eddig így is viszonylag vegyes fogadtatásban részesültek. Ennek a sornak a legújabb darabja A múmia (nem, itt semmilyen formában ne keressetek Brendan Frasert, Tom Cruiset meg végképp felejtsük el), amit a Gonosz Halott: Ébredés rendezője, Lee Cronin hozott tető alá. Ám érdekes módon ebben a projektben a Universal már nem nagyon vette ki a részét, helyettük inkább a New Line Cinema állt be a film mögé. Ezen kívül más negatív körülmények is beárnyékolták a film előéletét, mint például az, hogy James Wan, aki az egyik vezető producer, kisétált a tesztvetítésről, és később újraforgatásokat is elrendeltek. Mindezekkel együtt elmondhatjuk, hogy talán nem sokan várták tűkön ülve ezt a fajta új múmiát, a kérdés már csak az, hogy mennyire voltak igazak ezek a félelmek?

Charlie Cannon (Jack Reynor) riporterként dolgozik Kairóban, és már egy pár hónapja itt is él feleségével (Laia Costa) és két gyermekükkel, de már a harmadik csöppség is úton van. Egyik nap azonban lányukat, Katiet elrabolják, és a helyi hatóságok sem tudnak mit tenni az ügyben. Nyolc évvel később viszont váratlanul megtalálják a lányt. Egy lezuhant kisrepülő roncsai közül előkerült többezer éves szarkofágban találtak rá Katiere, befáslizva, félig mumifikálódott állapotban. A lány csodával határos módon életben maradt, ám mind testileg és mind lelkileg komoly traumákat szenvedett el. A szülők hazaviszik lányukat amerikába, remélve, hogy az otthoni környezet segíteni fogja a felépülést. Az apa, és az ügyben eddig nyomozó kairói rendőrnő (May Calamawy) egyaránt tudni akarják, hogy mi történt valójában a kislánnyal, így mindketten a maguk módján folytatják saját kis nyomozásukat. Ami azért is válik rövidesen sürgetővé, mert egyre világosabbá válik, hogy Katievel valami nagyon nincs rendben, és nem a trauma okozta mentális károsodásokról van szó, hanem annál valami sokkal sötétebbről és ősibbről.

Akármilyen elképzelésünk is van arról, hogy milyen lehet egy múmiás horrorfilm, azt mind nyugodtan félre is dobhatjuk, mert Lee Cronin merőben máshonnan közelíti meg ezt a témát. Annyira, hogy kisebb túlzással tényleg csak a cím, és a részben egyiptomi helyszínek és szereplők azok, amik a klasszikus múmia figurához kötik a filmet. Amivel itt dolgunk van, az sokkal közelebb áll a Kedvencek temetőjéhez, illetve a Gonosz Halotthoz, kellő egyiptomi elemmel feldúsítva. Cronin a rendezés mellett maga írta a forgatókönyvet is, és jól láthatóan megvoltak a maga elképzelései, amiknek egy részét a Gonosz Halott: Ébredés maradékából menthette át. Igaz ez mind a stílusra, mind pedig a vérbőségre és gusztustalanságokra is. Emellett a filmnek van egy erősebb drámai oldala is. A láthatatlan ember és a Farkasember esetében is egy jóval kisebb, személyesebb dráma állt az események középpontjában, ami minden borzalom mozgatórugója volt, és ez A múmia esetében sincs másként.

Jelen esetünkben ez a dráma a gyermekünk elvesztése és a családi kötelékek felbomlása körül forog. Cronin már a Gonosz Halott: Ébredésben is erősen feszegette a család biztonságos közegének a veszélybe sodrását és szétrombolását, és ezt a tematikát A múmiában is folytatja. Ebben a filmben viszont ezt azzal a dilemmával vezeti fel, amit anno a Kedvencek temetőjében ismerhettünk meg. Ha elveszíted a gyermekedet, akkor mire lennél képes, hogy visszakaptd őt? Vagy milyen kompromisszumokat lennél hajlandó kötni ennek érdekében. A múmia történetében Katie nem hal meg, ám nyolc évre teljesen eltűnik, ami a család számára felér azzal, mintha a halálhírét kellene feldolgozni. Majd amikor ennyi év után a hatóságok megtalálják a lányt, ráadásul élve, a családban újra feléled a remény, és vissza akarják kapni gyermeküket. És bár Katie életben van, az azért már az elejétől egyértelmű, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Kérdés, hogy a szülők meddig hajlandóak szemet hunyni az egyre aggasztóbb jelenségek felett, mire belátnák, hogy a korábbi békés családi idill már sosem fog visszatérni, és rég nem látott lányukat sem kaphatják vissza ilyen könnyen. Erős témák ezek és Cronin jó darabig elég szépen végig is vezet minket ezen a sötét drámán, amiben a szereplők minden fájdalmát teljesen át tudjuk érezni. A film első fele ilyen tekintetben nagyon erős. Katie elrablása és a család szembenézése a helyzettel fájdalmasan reális, majd amikor visszakapják a lányt, és a természetfeletti borzalom is szép lassan bekúszik a képbe, úgy egy jóval személyesebb, rémálomszerű terror kezdődik meg. Cronin szép lassan, ráérősen építi fel ezt a drámát, szépen megágyaz a szereplőink közti kapcsolatnak, és a borzalmakat is csak szép fokozatosan szabadítja ránk, hogy aztán jobban fájjon, amit kapunk. Ezek megteremtéséhez pedig mondhatnánk, hogy kliséket használ a rendező, de ezek nagyrészét legalább jól alkalmazza. A legtöbb esetben. Igen, vannak jump scare-ek, de ezek szerencsére nincsenek agyonhasználva, és ezek mellett sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a rendező az atmoszférára, és a lelki nyomasztásra. Illetve a vérengzésre és a brutalitásra, de ezen utóbbi elemek szép lassan kúsznak be, és inkább a cselekmény második felére válnak hangsúlyossá, ám addigra már tényleg olyan szinten és formában fordul elő a gore, akárcsak egy Gonosz Halott filmben.

Itt viszont érdemes megemlíteni a film egy kisebb problémáját, ez pedig az ütemezés és a szerkezeti felosztás. Maga a film kicsivel több mint két órás, és ez a fajta játékidő egy ilyen film esetében kicsit indokolatlannak és hosszúnak érződik. És bár szerencsére a film összességében nem válik unalmassá, de így is kérdéses, hogy tényleg szükség volt e ezt ennyire elnyújtani. A játékidőt az is elnyújtja, hogy a cselekmény két szálon fut, és ezek két külön helyszínen is játszódnak. Egyrészt ott van a fő szál, a Cannon család kálváriája démoni lányukkal, ami amerikában, azon belül is Új-Mexikóban játszódik, csak hogy a sivatagos, homokos környezet megmaradjon. Emellett pedig ott van a fontos dolgokat feltáró, ám mégsem olyan érdekfeszítő nyomozós szál, ahol Dalia Zaki nyomozónő próbál utána járni Kairóban, hogy mi történt Katievel. Lehet talán ezzel is időt spórolhattak volna, vagy dinamikusabbá is tehették volna a cselekményt, ha végig Kairóban maradnak. Emellett pedig a film tónusa is eléggé inkoherensé válik a végére. A múmia ugyanis a legelejétől kezdve nagyon sokáig egy eléggé komoly és nyomasztó tónust üt meg, ám a cselekmény második felére, amikor a horror egyre jobban elszabadul és egyre több véresebb és gusztustalanabb jeleneteket kapunk, úgy a tónus is kezd egyre inkább eltolódni a Gonosz Halott filmekre jellemző szürreális fekete-humor irányába. Félreértés ne essék, itt azért nem megyünk át teljesen fekete komédiába, de a szürreálisan túlzó vérengzések, és a démonok cinikus viselkedése miatt a játékidő első felében tapasztalt komor komolyság eléggé fellazul a végére. De ha már vérengzések. Ezt már épp elégszer leírtam már, de muszáj leszek ismét, hogy Lee Cronin Múmiája ezen a ponton tényleg olyanná válik, mint egy Gonosz Halott film. Épp ugyanannyira elborult és ugyanannyira kegyetlen. A vérengzések és tabudöntögető jelenetek terén abszolút nem ismer határokat, és a történet utolsó harmadában teljesen elszabadul a pokol, minden fronton. Ezek azok a pontok, amik A múmiát egy meglepően beteg, és kellemesen vérgőzös horrorrá teszik, amire azért ritkábban látunk példát a Blumhouse háza táján.

A színészek túl sokat nem tesznek hozzá az összképhez. Nagyrészt átlagos és korrekt alakítást nyújtanak, semmi extra. Leginkább a Katiet játszó Natalie Grace-t tudnám kiemelni, aki valóban félelmetes és kellően kényelmetlen alakítást hoz. Na amit ő leművel, az tényleg erős lett. Emellett pedig egyáltalán nem tudnék egy rossz alakítást sem mondani, de a többiek tényleg inkább csak rendben vannak. És minden erényével együtt leginkább ezt tudom elmondani Lee Cronin Múmiájáról is. Egy nagyon komoly témát feszegető horrorfilm ez, ami kellően nyomasztó, és egyben üdítően beteg és szórakoztatóan elborult, de talán épp ez a nehezen együttműködő kettőssége, és esetleg A múmia cím és a stúdió elvárásaiból fakadó visszafogottsága miatt nem lesz egy igazán kiemelkedő és maradandó alkotás. Esélyes, hogy ott lesz az év legjobb horrorjai között, de ennél jobban nem valószínű, hogy benne marad a köztudatban. Ám még ezzel együtt is egy legalább egyszer élvezhető darab született, amivel megéri megpróbálkozni.

IMDb