Bár szinte zsenge ifjú horror rajongó korom óta tisztában voltam a Maximális túlhajtás létezésével, egészen mostanáig valahogy nem vitt rá a lélek a megtekintésére. Stephen King egy zseni, és vitán felül a horror és a lélektani dráma legnagyobb mesteri közé tartozik. Műveiből számtalan film készült, volt, ami örök klasszikussá, vagy kultuszművé vált, és volt sok olyan, ami csúfos kudarcnak bizonyult, és inkább csak kínos meggyalázása lett az alapműnek. A skála eléggé széles, ha a King feldolgozásokat nézzük, és mivel ilyen sokan, ilyen sokféleképpen vitték vászonra King történeteit, talán jogosan merülhet fel a kérdés, hogy vajon maga a Mester hogy valósítaná meg a saját történeteit a filmvásznon. Nos, erre a kérdésre 1986-ban meg is kaptuk a választ. Ám szerintem őszintén beszélhetek, amikor azt mondom, hogy senki sem egy ilyen válaszra számított. A Maximális túlhajtás szinte már egy legendásan rossz filmnek számít, ám valahogy még is előkerül a nyolcvanas évek jellegzetes horrorfilmjei közül. Persze már rég tudjuk, hogy ez a kiváltság nem feltétlenül csak a jó filmeket illeti meg. Nos, ha már úgy is vérbeli horror és King rajongónak tartom magam, úgy éreztem, hogy nem bújhatok ki örökre ennek a filmnek a megtekintése alól, és talán itt az ideje, hogy én is alámerüljek ennek a csodának a világában. Csak egy dolgot bánok. Hogy a megtekintés közben nem fogyaszthattam abból, amiből King is a forgatás alatt.

A Föld beleér egy igen különös üstökös csóvájába, ami egészen rendkívüli hatást gyakorol a bolygóra. A különféle gépek és elektromos berendezések sorra kezdenek öntudatra ébredni és az emberekre támadni. Országszerte gyilkolják a népességet az elszabadult járművek, fűnyírók, játékgépek, üdítő automaták, és még sok más mechanikus eszköz. Főhőseink, egy útszéli kamionos pihenőhely és benzinkút dolgozói, valamint vendégei, csapdába esnek az épületben, amit több tucat gyilkos kamion ostromol. A bent rekedtek, élükön az ifjú Bill Robinsonnal (Emilio Estevez) megpróbálják valahogy túlélni ezt a helyzetet, és minél hamarabb kiutat találni.

King a saját novellájából, a Kamionokból (Trucks) készítette el a filmet. A történet legelőször a Cavalier magazinban jelent meg 1973-ban, majd később King legelső novellás kötetében, az Éjszakai műszakban került a nagyérdemű elé, számtalan más ikonikus történettel együtt, 1978-ban. A Kamionok cselekménye egyszerű és nem kicsit szokatlan. Egy maroknyi ember csapdába esik egy útszéli kamionos pihenőnél, amit életre kelt gyilkos kamionok zárnak körül. A novella különlegessége, hogy egy iszonyatosan abszurd, és elsőre talán nevetséges szituációt vázol fel, de King zsenialitásának köszönhetően még ez a zavarbaejtő sztori is végig képes feszült és hátborzongató lenni. A novellához már korábban volt szerencsém, és lehet csak a film megítélése miatt, de magam is meglepődtem, hogy a rövidke kis történet, amiben gyilkos kamionok támadnak emberekre, mennyire ijesztő és végtelenül nyomasztó. A kilátástalan és depresszív befejezésről nem is beszélve. Szóval még az alapfelütés furcsaságának ellenére is bőven meg van benne a lehetőség ahhoz, hogy egy nagyon is sötét, és megrázó horrorfilmet lehessen ebből készíteni. Vagy akár még egy antológia horror egyik rövidebb történeteként is jól működne így. Ám de King végül nem ezt az utat választotta. Már alapból a film teljes forgatókönyvét ő írta meg, de aztán végül a rendezést is rábízták. A producer, Dino De Laurentiis minden bizonnyal úgy volt vele, hogy ez mindenképpen egy jó marketingfogás. Már a film előzetesének a fele is abból áll, hogy maga Stephen King beszél hozzánk, mindenféle szép szlogennel, hogy most végre megrendezi az első saját filmjét, mert ha azt akarjuk, hogy valami jól legyen megcsinálva, akkor azt nekünk kell megcsinálni, és megígéri, hogy halálra fog minket rémíteni. Mi tagadás, az előzetes elég hangulatos, főleg a Halloween 3. zenéjével megtámogatva, de a film után ezek az ígéretek nem kicsit vesztik hitelüket.

A film alakulását talán az is beárnyékolta, hogy King ebben az időben masszívan kokainozott, még a forgatás alatt is. Ha rosszindulatúak akarunk lenni, akkor ezzel az egy infóval már le is tudhatnánk, hogy miért lett ennyire elvetemült film ez, de a kokainozás mellett (vagy akár pont ennek a hatására) azt is érdemes figyelembe venni, hogy King egyáltalán nem akart egy komoly horrorfilmet készíteni. Ő inkább csak a saját őrült, de szórakoztató agyszüleményét akarta megvalósítani, legyen az akármi is. Saját maga is úgy hivatkozott évekkel később a Maximális túlhajtásra, mint egy „debil” filmre, sőt, a forgatás után is azzal viccelődött, hogy elkészítette a 9-es terv a világűrből modern verzióját. De neki eleve is valami ilyesmi volt a célja. Nem akart ő itt mindenkit elborzasztani, vagy komoly témákat boncolgatni, csak hülyéskedni és szórakozni egy jót. Ez az attitűd már a film legelején nyilvánvalóvá válhat számunkra. A gépek öntudatra ébredésének legelső jeleként egy digitális kivetítőn megjelenik a „Fuck You” felirat (a magyar szinkronban „Dögöljetek meg”), mintha csak felénk, nézők felé szólna ki a film, hogy még csak ne is álmodjunk semmi komoly horrorról, amit King-től várnánk. Rögtön ezt követően pedig megjelenik maga Stephen King egy kis cameo erejéig, akit egy ATM automata leseggfejez. Majd ezt követi a laza főcím, ami alatt az AC/DC zenéje szól. És itt érdemes is megemlíteni a Maximális túlhajtás egyik nagy pozitívumát, ugyanis a film teljes zenéjéért az AC/DC együttes felelt, akiknek King hatalmas rajongója, és akik örömmel el is vállalták a mester felkérését a filmzenéhez. Bár King eredetileg kisebb szerepet is szánt volna nekik, az együttes udvariasan visszautasította ezt, mondván, hogy ők nem színészek, és inkább maradnának a saját területükön. Az AC/DC mindig és minden körülmények között fantasztikus dolog, és ezen a filmen is segít azért, amikor az ő zenéjüket hallhatjuk, de azért lássuk be, ha valaki egy komoly és ijesztő horrorfilmet akar csinálni, akkor nem az AC/DC-t fogja felkérni a filmzenéhez. Ám egy laza, vicces és szórakoztató agymenéshez tökéletesek lennének, ez igaz. De a Maximális túlhajtás közel sem tudja teljesen és őszintén kiérdemelni ezt a címet.

Amit még a film javára érdemes írni, hogy a címéhez hűen valóban folyamatosan pörögnek az események, szinte egy percre sincs megállás. Az üstökössel kapcsolatos infót már a film elején lévő tájékoztató feliratból megkapjuk, majd szinte azonnal elkezdőik a gépek lázadása. A szereplők persze csak szép lassan jönnek rá, hogy mi is folyik itt, de emellett tényleg mindig történik valami, persze ezek nagyrésze hihetetlen ordenáré hülyeség is egyben, ami egy rajzfilmbe még bele is férne. És ez a teljes filmre igaz, hogy olyan, mintha egy bugyuta rajzfilmet néznénk. A gyilkos kamionok mellett láthatunk még itt ugyanis egy üdítő automatát, ami a sorozatban kilőtt üdítős dobozokkal lemészárol egy komplett gyerekcsapatot, de van itt még elszabadult fűnyíró, életre kelt elektromos kés, és persze gonosz jégkrémeskocsi is. Bizony ám. Gonosz jégkrémeskocsi. Ráadásul a film egyik legikonikusabb járműve, a főkamion elején konkrétan Pókember legnagyobb ellenségének, a Zöld Manónak a feje díszeleg. Nem tagadom, valóban eléggé jellegzetes és emlékezetes jármű, de valahogy így is nehéz komolyan venni egy olyan kamiont, aminek az elején ott virít a Zöld Manó feje, aminek néha vörösen izzik a szeme. De csak, hogy a rajzfilmességnél maradjunk. A szereplők és a párbeszédek is végig ezen a szinten mozognak, ami jelen esetünkben viszont a legkevésbé sem számít pozitívumnak. Az összes szereplő egytől egyig súlytalan sablon figura, akik egyáltalán nem tudnak semmilyen érzelmet kiváltani belőlünk és egy kicsit sem tud érdekelni a sorsuk. És ezen sajnos a színészek sem tudnak segíteni. Mondjuk valahol ez még érthető is lehet, mert volt olyan színész, aki azt nyilatkozta, hogy miután elolvasta a forgatókönyvet, egyértelmű volt számára, hogy ez a film egyszerűen nem tud működni. A főszereplő, Emilio Estevez is totál semmilyen. Alapjáraton ő is azért vállalta el a szerepet, mert nagy rajongója King-nek, de évekkel később már ő is úgy hivatkozott a Maximális túlhajtásra, mint élete egyik legrosszabb filmjére. Érdekesség, hogy King eredetileg Bruce Springsteen-t szemelte ki a főszerepre, akinek így ez lett volna az első filmes szereplése, de Dino De Laurentiis megvétózta ezt a döntést, mondván, hogy egy sokkal közismertebb és felkapottabb színészt látna szívesebben a szerepben. Ám de azért még sem lehet a teljes színészi gárdára ráhúzni a súlytalanságot, mert Pat Hingle például kifejezetten emlékezetesen ripacs. Az ő karaktere is egy teljesen sablon seggfej főnök figura, és Hingle végig is ripacskodja az egészet, de ebben a ripacskodásban még is akkora élet van, hogy tényleg azt gondolnánk, hogy Hingle őszintén élvezte eljátszani ezt a szerepet. Egyéb érdekesség még, hogy a színészek között felbukkan Yeardley Smith, aki később a Simpson család sorozatban Lisa Simpson szinkronhangja lett. Itt viszont messze ő az egyik legirritálóbb karakter. És ez a szereplők egy jelentős részéről elmondható. Itt az összes karakter vagy érdektelen, vagy pedig végtelenül idegesítő. És a párbeszédek. Azok az arcpirítóan borzalmas párbeszédek. Komolyan, olyan a teljes szövegkönyv, mintha egy hatéves írta volna. Nem egyszer kiáltottam fel a film nézése közben, hogy „Még is ki a jó franc beszél így?!”

Azt ugye már az elején leszögeztük, hogy King egyáltalán nem akart egy komoly filmet készíteni, hanem inkább egy vicces őrültséget. Ebben az esetben remélhetnénk, hogy akkor a film legalább vicces és szórakoztató. Nos, ez nincs teljesen így. A legtöbb viccesnek szánt pillanat, vagy beszólás inkább érződik fárasztónak és kínosnak. King ezen a területen egyáltalán nem erőltette meg magát, hanem körülbelül tényleg csak leírta mindazt a baromságot, ami a kokainban áztatott agyából kibuggyant. Ez viszont a legtöbb esetben nem vicces, csak kegyetlenül fárasztó. Amit még fel lehet hozni a film erősségeként, az az, hogy sokszor egész szép speciális effekteket, akció-jeleneteket és robbanásokat láthatunk. Ilyen téren az effektesek és a trükkmesterek tényleg kitettek magukért. De ez is inkább csak látvány és vidámparki látványosság, ami parasztvakításnak jó lehet, de a film hibáit nem tudja elfedni. Illetve azért tényleg van benne egy erőteljes nyolcvanas évek hatás, ami azért kellemesen meg tudja fűszerezni az összképet. A befejezést is csak amolyan tessék-lássék módon lezavarják, mindenféle katarzis nélkül, de amíg odáig eljutunk, addigra már úgy is ötvenszer lobotomizálva lettünk.

Nincs mit szépíteni, a Maximális túlhajtás egy borzasztóan fárasztó, idegesítő és fájdalmas film. És ezt még maga Stephen King sem tagadja le. Tudja, hogy mit művelt, nem büszkélkedik vele, de felvállalja, hogy igen, ő egymaga akkor erre volt képes, és valami ilyesmit is akart. Ezzel tisztában van, és azóta nem is adta újra rendezésre a fejét. Ám minden egyes negatívuma ellenére ez a film van, hogy még is képes működni. Például amikor összeülünk a barátainkkal nem kevés alkohol társaságában, hogy szándékosan megnézzünk együtt valami botrányos filmet, és közben együtt röhögjünk és szenvedjünk a hülyeségein. Az ilyen alkalmakra szerintem teljesen tökéletes. Illetve aki tényleg vevő a katasztrófa turizmusra és a hasonló jellegű elborult őrültségekre, annak valamilyen szinten még be is jöhet. A megfelelő tudatállapotban.

IMDb | mafab