Gyilkosokról szívesen olvasunk. Reménykedünk abban, hogy információkat szerezhetünk nemcsak a hogyanokról, hanem a miértekről is. Azokban a pillanatokban, amikor nem a híradásokban hallunk szörnyű tetteikről, személyükkel kapcsolatos viszolygásunk megváltozik. Átalakul valami egészen mássá, amit igazán sem megérteni, sem megmagyarázni nem akarunk. Ellenszenvünk – bár valószínűleg nem szűnik meg teljesen – borzongással vegyes kíváncsisággá szelídül. Elkezdünk olvasni életük szörnyűségeiről, érzéseikről, motivációjukról, tetteik borzalmas mikéntjeiről és azok körülményeiről. Ezek az információk pedig többféle reakciót kiválthatnak belőlünk, kezdve a teljes megbotránkozástól egészen a – saját magunknak sem igazán bevallott – szimpátiáig. Legyen szó akár egy kislányokat elemésztő valódi szörnyetegről vagy egy önmagát feladó, nekrofil óriásról. Életük bizonyos pillanatai összecsenghetnek saját életünk dallamaival, hasonló tapasztalatokat talán mi is szereztünk vagy tettünk arról, hogy nekünk köszönhetően mások átéljenek afféle történéseket. Aztán elgondolkodunk és megnyugtatjuk magunkat, hogy mi nem voltunk gyengék, mi fel tudtunk állni a padlóról és értékes tagjaivá váltunk egy – reményeink szerint – értékes társadalomnak. Mi nem alkottunk szörnyeteget, a körülmények tették azzá. A körülmények, amiknek talán egykoron mi is tettlegesen a részesei voltunk. Aztán elfelejtjük a régi dolgokat. Marad a borzongás, az izgalom majd a lassú felejtés. A gyilkosok pedig nem maradnak többek homályos árnyalakoknál elménk sötét labirintusának nyirkos falai közt. Nem marad más csak egy pároldalas írás emléke, egy-két sárguló újságcikk egy rég olvasott lap oldalain. Ennyi és semmi több. Továbblépünk és visszatérünk a munka, család, magánélet csodálatosan színesnek vélt taposómalmába. Az effajta elszigetelődés tünékeny kényelme azonban nem adatik meg mindenkinek…

A Mindhunter című sorozat első évadáról írt írásom az első cikkeim között jelent meg 2018 elején és, mint az abban is olvasható, minden percét imádtam. Tökéletesen mutatta be azt, hogy gyilkosokkal foglalkozni nem lehet részmunkaidőben, teljes embert kívánó, megterhelő feladat, olyan munka, ami kihatással van a magánéletre éppúgy, mint a személyiségre és a lélek működésének felfoghatatlan mélységeire egyaránt. A tettek a vizsgálatot végzőkkel maradnak, hegyes tűként csúsznak egyre mélyebbre az elme vöröslő szöveteiben. Nincs kiút, nincs felejtés, nincs félrepillantás. Nincs rá valódi esély. Ezért is vártam nagyon a széria második évadát, amit – bár kicsit megkésve – most végre sikerült megtekintenem és azt már most le kell szögeznem, hogy bár az aktuális szezon elődjétől különböző megközelítést használt, mégsem kellett csalódnom.

A sorozat második évadában is a központi szerepet – természetesen a sorozatgyilkosokon kívül – az FBI viselkedéskutató részlegének munkatársai; Holden Ford (Jonathan Groff), Bill Tench (Holt McCallany) és Wendy Carr (Anna Torv) játsszák, azonban az első évaddal ellentétben karakterük, sorsuk és magánéletük is sokkal hangsúlyosabban bemutatásra kerül. Ez pedig véleményem szerint nagyon jót tett a szériának, különösképpen Tench ügynök történetszála tetszett. Súlyosabbnál súlyosabb kérdések merülnek fel a látottak során és olyan szinten nyugtalanító képekkel is találkozhatunk, mint a Beszélnünk kell Kevinről /2011/ című megrázó alkotásban. Zseniális írói munka, tökéletes színészi alakítás. Minden percét élveztem Tench és családja épp csak elkezdődő utazásának, aminek valószínűsíthető végállomása a Poklon kívül nem is lehet majd más. A Dr. Carr magánéletére koncentráló részek bár számomra nem voltak annyira lebilincselőek, mint Tench esetében, mégis képesek közelebb hozni a nézőkhöz a karakterét. Ford ügynök és nyomozása az atlantai gyerekgyilkos után pedig egyértelműen az évad központi történetszála, amit nagyon jól sikerült megvalósítani. A politikai kérdések és érdekek szembeállítása az egyre gyarapodó gyermekgyilkosságokkal valamint a rasszizmus mindenhol érzékelhető sötét árnyával pedig képes a zsigerekig hatolni és elérni azt, hogy a néző kényelmetlenül érezze magát otthonának kulisszái között is.

A Mindhunter persze nem lenne, nem is lehetne az, ami sorozatgyilkosok nélkül. Szerencsére most sem kell csalódnunk az elkövetők számát és sokszínűségét tekintve. Feltűnik az évadban a „Sam fia” néven elhíresült David Berkowitz, William Pierce és William Henry Hence is – de rajtuk kívül találkozhatunk további gyilkosokkal is.

A hírhedt BTK (bind, torture, kill) gyilkos fejlődését továbbra is csak érintőlegesen követhetjük nyomon, ennek ellenére az utolsó rész zárásában tökéletesen festik fel az elkövetkező borzalmakat, amik Dennis Rader nevéhez köthetők. Szerencsére ebben az évadban már szinte barátként köszönhetjük Edmund Kempert, akit Cameron Britton a tőle megszokott profizmussal formál meg, mégis számomra a szezon legnagyobb dobása Charlie Manson. Damon Herriman (Volt egyszer egy… Hollywood ) nagyon jól alakítja a „Család” szuggesztív vezérét. Annak ellenére is maradéktalanul sikerült meggyőznie, hogy szerepe csupán pár percre szólt – itt meg kell említenem, hogy eredeti hanggal, sokkal jobb az élmény.

Gesztusai, stílusa szinte hibátlan, ahogy az is, amiket mond – remekül építették be Charlie eredeti szavait az interjút bemutató szekvenciába. Manson autogramjának pedig sikerült mosolyt csalni az arcomra. Tökéletesen megvalósított, gonosz kis pillanat.  Ki kell emelnem még a Wayne Williamset megformáló Christopher Livingstont, aki szintén remekül alakít, kettejük hasonlósága pedig több mint megdöbbentő.

Szerencsére elmondható, hogy a sorozat színvonal sem tartalmilag, sem pedig a megvalósítás terén nem szenvedett csorbát az előző évadhoz képest, annak ellenére érzem így, hogy ezúttal egyértelműen más volt hangsúlyos. Az alábbiakban látható pontszám mégsem maximális, ez pedig annak köszönhető, hogy az előző alkalommal elkényeztettek. Ezúttal több beszélgetést szerettem volna látni Kemperrel, Mansonnal vagy akár Berkowitzzal, de Radert is szívesen láttam volna többet a képernyőn – mondjuk az ő esetében a záró képsorok kárpótoltak. Emiatt nem lehetett tökéletes az évad, de tudhatjuk, hogy nem lehet olyan, amilyennek gondoltuk… talán majd legközelebb… vagy utána… lehet, hogy valamit mi rontottunk el… de legközelebb biztos az lesz, pont olyan amilyenre vágyunk, amilyennek elképzeltük, tökéletesnek…

9/10