Mindig nagyon várom a Stephen King feldolgozásokat. Még a rosszabbul sikerült adaptációk se tudnak annyira rosszak lenni, hogy ne találjak bennük valami élvezeteset. Na persze ez nem is csoda, hiszen kiváló alapanyagból dolgozhatnak a filmesek, amit tényleg csak elrontani tudnak. Ha azonban kellően átadják magukat King zsenijének, akkor egészen biztosan valami nagyon jót hoznak ki az alapanyagból. A Harrigan úr telefonját John Lee Hancock írta és rendezte, akinek nagyon bírom a filmjeit, mert kifejezetten erősen fókuszál az emberi sorsokra, drámákra. Az alkotás felett pedig olyanok bábáskodtak, mint Ryan Murphy és Jason Blum, szóval nem volt rossz a kiindulópont. Lássuk, milyen lett a végeredmény.

A történetről röviden: Amikor egy kisvárosban élő fiatal fiú, Craig (Martell) összebarátkozik egy Mr. Harrigan (Sutherland) nevű idősebb, visszahúzódó milliárdossal, a könyvek és az olvasás iránti szeretetük miatt váratlan kötelék alakul ki köztük. Azonban Mr. Harrigan egy napon meghal. Craig-nek nagyon hiányzik öreg barátja, ám hamarosan rá kell jönnie, hogy nincs mindennek vége. Furcsa módon képes a sírból is kommunikálni barátjával a neki ajándékba adott iPhone-on keresztül. Vajon, mi lesz ennek a vége?

Ez a történet a Minél véresebb című novelláskötetben jelent meg, tehát ebből tudható, hogy nem egy bő lére eresztett sztori. Mindenesetre a filmesek láttak benne annyit, hogy egy egész estét filmet készítsenek belőle. Persze nyilván nem a könyv hossza határozza meg a jó filmet, ettől még bőven lehet egy tartalmas alkotást készíteni. Jelen esetben egy 100 perces tanmesét raktak nekünk össze, ami ugyan horrorként igyekszik eladni magát, de lássuk be, kb. kettő jelenetet leszámítva semmi köze sincsen szeretett műfajunkhoz. Most nem arról van szó, hogy a természetfeletti, misztikus vonal az elég haloványka benne, mert aki ismeri King munkásságát az pontosan tudja, hogy mindig az emberi természet és a valós események hordozzák a történeteiben a legnagyobb parafaktort és horrort. (Példának okáért a Pennywise kétségtelenül félelmetes jelenség, de a fasorban sincsen szerintem Beverly apjához képest.) Tehát nem azzal van a bajom, hogy nem akarják a készítők félpercenként rám hozni a frászt. Sokkal inkább az a bajom, hogy két szék közül a pad alá estek.

Kétségtelen tény, hogy Jaeden Martell és Donald Sutherland játékára nem lehet panaszunk. A színészekkel tényleg semmi gond sincsen. Mint ahogyan nagyon jó az iPhone vonal is és korunk társadalomkritikája. Bár ha meghagyták volna az eredeti idejét a sztorinak, akkor nagyobbat ütött volna. Elvégre 2000-ben, amikor íródott a mű sokkal éleslátóbb és félelmetesebb megállapítás lett volna, amit Harrigan tesz a telefonokkal kapcsolatban. Az viszont már gond, hogy ha eltelik egy óra a játékidőből és szó szerint nem történik semmi. Persze, be kell mutatni a karaktereket és egy ilyen esetben kell is, hogy sokat foglalkozzunk velük, de még így is indokolatlan ez a nagyon hosszú felvezetés. Na, de mi van a rejtéllyel?

Igazság szerint az se működik annyira. Martell persze jó munkát végzett és teljesen el tudjuk hinni neki, hogy kiveri a frász, ugyanakkor kíváncsi is. Az is jó vonal, hogy elkezd nyomozni Mr. Harrigan után és itt akadnak is furcsa megszólalások, de aztán ezekkel nem kezdenek semmit. Feldobálnak dolgokat - halál utáni élet, gyász, iskolai zaklatás, bosszú - de aztán nem csapják le ezeket, így semmi gondolkodnivalót nem adnak nekünk. Pedig bőven lenne, min agyalni és a történetben is volt annyi, hogy abból építkezve az alkotók valami igazán merészet kihozzanak. Vagy legalábbis valami félelmeteset. Így azonban nem történt más, mint hogy kaptunk egy 100 perces haloványka tanmesét a tetteink és kívánságaink következményeiről, némi felnövéstörténettel megspékelve, a horrort teljesen mellőzve. Nyilván a megvalósítás nagyon profi, szép a látvány, jó a környezet, de semmi több. A Mr. Harrigan telefonja nem tartozik a legrosszabb King adaptációk közé, de a középszernél nem tud sajnos többet nyújtani.

IMDb