Köszönjük a Fórum Hungary-nak, hogy megnézhettük a filmet és a zseniális filmes bajuszfésűt!

Miért nincs krimi szinte egyáltalán a moziban? Az egyik legjobb és leghálásabb műfaj minden stábtag számára, főleg, ha adaptáció, és nem is igazán kell törődni a logikus lépések kitalálásával, csak az alapmű forgatókönyvvé alakításával. Szinte teljes mértékben tévéfilmekre redukálódott a műfaj, ami nem teljes mértékben szitokszó, hisz remek alkotások kerülnek – főleg az elmúlt években – kisképernyőre és kevés jobb dolog van annál, mint egy esős hétvégi napon beülni egy kellemes krimi elé. Mégis, vannak olyan regények, melyek nemcsak, hogy alapműveltségnek számítanak, kiáltanak a grandiózus, gyöngyvásznas megvalósításért napjainkban is, hogy bizonyítsák, a krimi nem az unalom műfaja.

Agatha Christie halhatatlan, és személy szerint inkább tartom nagyobb klasszikusnak, mint Sir Arthur Conan Doyle-t, mert az írónő történetei, karakterei nem az adott kor, hanem az örök emberi lélek, gyarlóságok, sötétség teremtményei. Mégsem működne szerintem, Conan Doyle Sherlock Holmes-jával szemben, hogy modernebb köntösbe bújtassák, mert volt rá próbálkozás, és balul sült el. Viszont a vérfrissítés soha nem rossz ezeknél a műveknél, nem használható az új adaptációkra a remake szó, hiszen szégyenszemre már az én generációmból is alig ismerik Christie zsenialitását, fiatalabbak pedig pláne, ha pedig egy új tálalás egy fiatalt is arra sarkall, hogy elővegye akár a regényeket, akár a remek sorozatokat, már megérte.

Ezért is vártam rendkívül az idei Gyilkosság az Orient Expressen mozifilmet, amit a drámáiról is híres (az 1994-es Frankenstein rendezését és főszerepét soha senki nem fogja überelni adaptációban) Kenneth Branagh álmodott nagyvászonra, úgy, hogy rögtön be is vállalta Hercule Poirot ikonikus karakterének eljátszását. Biztosra ment, mert bár van, hogy rendezőként melléfog, színészként szerintem panasz nem lehet rá. Poirot-t viszont nehéz eljátszani, mert Christie konkrétan megírta az alakját, jellemét, és eddig csak Albert Finney (Gyilkosság az Orient Expressen – 1974) és David Suchet (Poirot 1984-2013!) tudta visszaadni az írónő elképzelését. Éppen ezért Branagh meg sem próbált hasonlítani a két említetthez, főleg, hogy mindkettő játszotta már a szerepet Orient Express-adaptációkban. Sokaknak szemet szúrhatott az első képanyagokat látva Branagh hatalmas, kackiás bajsza, de a filmben egyáltalán nem válik röhejessé, és maga a karakter megközelítés is teljesen más. Én nem kedvelem Poirot-t, Miss Marple-t szeretem, számomra a belga detektív mindig kicsit arrogáns, túlságosan sznob és perfekcionista volt, az új verzióban viszont a maximalizmushoz, precizitáshoz humort is kapott és energikusságot. Mindez lehet, hogy nem fog tetszeni sok Christie-rajongónak, de én díjazom, hogy teljesen más oldaláról ismerhettük meg a szereplőt.

De térjünk is rá magára a filmre, ami Agatha Christie leghíresebb regényét mutatja be, másodjára mozivásznon. Sidney Lumet filmje kétségtelenül nagyon jó, de szerintem sajnos eljárt felette az idő, nem sokszor volt kedvem újranézni, mert a közepe tájékánál mindig leült a cselekmény, mindemellett pedig sajnos Lauren Bacall, Ingrid Bergman neve még kevesebbet jelent a fiatalok számára, mint Agatha Christie-é. Érdekes, de ehhez a műhöz mindig impozáns színészgárda fog illeni, ahogy most is hatalmas neveket sikerült összeverbuválni.

Isztambulból indul útjára a világhírű Orient Express, melyen tizenhárom, teljesen idegen ember utazik, valamint teljesen véletlenül a világ legjobb, belga mesterdetektívje, Hercule Poirot. Az utasok között van hercegnő (Judi Dench), gróf és grófnő, vígözvegy (Michelle Pfeiffer), gengszter (Johnny Depp), professzor (Williem Dafoe), misszionárius (Penélope Cruz), egyszóval a társaság a világ minden tájáról gyűlt össze. Az út közben a vonatot szerencsétlenség éri, egy lavina eltorlaszolja az útját, az éjszaka során pedig brutálisan meggyilkolják a gengsztert és mindenki gyanús. Szerencséjükre (?) Poirot azonnal nekilát, hogy felgöngyölítse az életét, igazsághoz való hozzáállását megváltoztató rejtélyt.

Ez a történet Agatha Christie legkegyetlenebbje, a valós esemény ihlette történet több helyen is lélekszaggató, a hangsúly pedig mindig is azon volt, hogy egy tragédia hány ember életét tudja darabjaira zúzni. Ebben a történetben nem a jellemábrázolás és karakterkibontás a lényeg, hanem a motivációk feltárása. Éppen ezért a Lumet-filmhez hasonlóan ezúttal sem kapunk több információt az utasokról, csakis a múltjuk és jelenük azon darabjait, melyek kapcsolódnak a gyilkossághoz, és megkapjuk a szívbemarkoló drámai részt is. Penélope Cruz és Willem Dafoe szerepeltetése tökéletesen felesleges volt, karakterük nevére sem lehet a moziszékből felállva emlékezni. Ezzel szemben Michelle Pfeiffer, ahogyan annó Lauren Bacall, elviszi a hátán a cselekményt és idén másodjára (a mother!-ben is eszelőset alakít) bizonyítja, hogy azért még mindig ő Hollywood nagymacskája.

Johnny Depp karakterének is kitüntetett szerepe van, és, bár a megformálása kicsit karikaturisztikus, Depp is újra megmutatta, hogy neki van az egyik legijesztőbb kisugárzása a filmiparban. Ezek a szerepek sokkal jobban állnak neki, mint amit az évtizedek alatt Tim Burtonnel és a Karib-tengeren leművelt.

Az új Gyilkosság az Orient Expresszen igazi régi vágású krimi, amit sikerült úgy felfrissíteni, hogy nem lett erőltetetten modern, hanem szépen megírt párbeszédekkel, remek alakításokkal és elképesztően gyönyörű látvánnyal tették aktuálissá. Branagh tényleg csodálatos köntösbe bújtatta a filmet, persze digitálisan, de kihasználta a vonat mellett áthaladó városok, tájak szemkápráztató szépségét, többször is izgalmas kamerabeállításokat használt, és még arra is ügyelt, hogy Poirot precizitását szimmetrikus képekkel hangsúlyozza. Kár, hogy a digtiális leheletet elfelejtette.

Természetesen több, apró változtatást is eszközöltek az alapműhöz képest, a nyitányt külön a filmhez írták, a svéd nevelőnőből Penélope Cruz lett, egy karakter hiányzott, Poirot energikusabb lett, és ami nekem kimondottan tetszett, hogy a végső nagy leleplezés nem a vonaton történt. A szokásos teátrális szembesítést ezúttal a vonat előtt ejtették meg, életre keltve Da Vinci Az utolsó vacsora festményét, amit nézni is élvezet volt számomra. Megmosolyogtató volt a sok utalás Poirot többi ügyére is, szépen kitűnt, hogy Agatha Christie volt az egyik első, aki történeteit egy univerzumba építette fel.

Összességében úgy gondolom, abszolút megérte leporolni ezt az alapanyagot, mert bizonyította, hogy igenis lehet klasszikus krimit moziba vinni úgy, hogy ne csak a rajongóknak elégítsék ki a vágyait. Örülnék, ha sikeres lenne és két évente jönne egy hasonló látványvilágú Agatha Christie mozifilm.

9/10

**
**

IMDb l mafab