**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
10. fejezet: **Eddig volt könnyű

A görcsös zokogás annyira kimerítette, hogy alig bírt felállni és elvánszorogni az egyik fotelig, majd belezuhanni. Ránk esteledett, nem mintha számított volna. A fali karokon ülő lámpák sárga fénye kellemes félhomályt teremtett, ami sokat segített a kellemetlen helyzeten.

A démon emberi alakjában foglalt helyet az íróasztal mögötti főnöki székben, türelmesen, látványosan elégedett kifejezéssel szórakoztatva magát azzal, hogy jobbra-balra ringatta magát. Rel annak a fotelnek az oldalához dőlt, amelyben én ültem, szemben Oldwooddal, előrehajolva, ahogy mindketten egy-egy pohár whiskey-t öleltünk ujjainkkal. Nem szerettem a whiskey-t. Nem volt jellemző rám az alkoholfogyasztás sem, és nem is éreztem korábban késztetést arra, hogy igyak. Csupa meglepetés, csupa új szokás.

- Beszélek, ha beszél - mondtam halkan, remélve, hogy ezzel is több nyugalmat csempészek a légkörbe. Oldwood mélyet sóhajtott, nagyot kortyolt az italból, köhögött annak erejétől, majd amint visszanyerte hangját, kissé rekedten belekezdett.

• Úgy tíz éve kezdődhetett. Egy túszdráma közepén voltam, tárgyalni próbáltam egy egész óvodát fenyegető őrülttel. Bármit megadtam volna, csak hogy sikerüljön megmenteni a gyerekeket, ezért beosontam az épületbe. A fickó… végül felrobbantotta a termet, ahol a túszokat tartotta. Köztük volt a lányom. A terrorelhárítás azonnal megrohamozta az épületet, én pedig keresni kezdtem a túlélők között. Halott gyerekek hevertek mindenhol, egészben és darabokban is. Aztán valami mintha megsúgta volna, hol találom meg Gildát. Eltemetve és beszorulva a törmelék alá. Fogalmam sincs, hogy sikerült kimentenem onnan, csak pillanatképeim vannak arról, hogy a kórházban haldoklott, hogy az orvos lemondott róla, hogy bementem hozzá. Összetörtem. - Felhúzta ingének ujját, három hosszanti vágást mutatva meg az alkarján. - Aztán már csak arra, hogy két orvos fog le egy hordágyon, én kiabálok, és a harmadik vágást meghúzva kiesett a kezemből a svájci bicskám. Azóta egyre ködösebb a fejem, elvesztek emlékeim, a feleségem válni akar, mert a múltkor már a saját lányom sem tudtam név szerint bemutatni egy ismerősömnek. A feleségemet is becézni kezdtem, mert van, hogy nem jut eszembe a neve…

Nehezen kifújtam a levegőt.

- Van, hogy kiesik, mit csináltam. Kimaradok éjszakára, és nem tudom mi történt. Nem dolgoztam, és nem is voltam otthon.

• Ez gyakori?
• Egyre gyakoribb. Sok durva helyzeten vagyok már túl, nem hiszem, hogy trauma okozta volna, vagy bármilyen olyan helyzet, amivel meg tudom magyarázni az állapotaimat. Nem emlékszem. - Oldwood azzal zárta a mondandóját, hogy leküldte az itala maradékát és újratöltötte a poharat. - Maga jön.

Én is legurítottam a maradékot, és engedtem, hogy újratöltse a poharam, miközben lopva a székben hintázó démonra pillantottam.

- Eladtam a lelkem. - Amint a pohár megtelt, újra kortyoltam fintorogva az alkohol erejétől. - A támadás valódi volt. Két férfi lemészárolta a szüleimet, elrabolt és bedrogozott, majd egy ismeretlen teremben megkínzott, hogy áldozat legyek egy démonidézéshez. Amit senki nem tudott, az az, hogy senki nem adhat el olyat, ami nem az övé. Így - intettem a még szélesebben mosolygó vörös szemű férfi felé - én kötöttem szerződést. A lelkem a túlélésért cserébe.

• Bassza meg. - Oldwood megint meglocsolta a torkát.
• A szerződés szerint a démon és a szerződő közötti egyezség létrehoz egy kapcsolatot, egy megtörhetetlen oda-vissza viszonyt. Ezért a démon erején osztozunk ketten, én élek, ő belőlem táplálkozik, míg fel nem emészt.
• Ezzel a két kézzel fogom bemocskolni a tisztaságát. - Játszi könnyedséggel emelte fel karmos kezeit, mint akinek tetszik az új manikűrje.
• A lélek felemésztésének folyamata, hogy a fertőzéssel saját magával helyettesíti azt. Felzabálja, magába építi, míg végül semmi sem marad belőle. Így élhetek, amíg ez a folyamat le nem zárul.
• Milyen érzés? - kérdezte, és egy ideje most először találkozott megint a tekintetünk.
• Elcseszett - ismertem be. - Mocskos, megállíthatatlan. Tudja, Oldwood, nem csak ez történt. Amióta a szerződés megköttetett, látom az emberek igazi arcát, látom a szörnyűségeket, amit a világ nem lát, látom az igazságot, és undorodom tőle. Látom és hallom a sötétben rejtőző szörnyeket és gonoszt, ami csak arra vár, mikor nyilvánulhat meg, és ebből senki semmit nem vesz észre. Hallok… hangokat. Történnek dolgok, amik összefolynak a látomásokkal, míg nem tudom eldönteni, mi igaz és mi nem.
• Tulajdonképp mindkettő.
• Tulajdonképpen, igen. Az egyik látomásomban betört a konyhaablak. Később a történtek minden nyoma eltűnt, csak a betört ablak jelzi, hogy valamilyen formában igazi volt. És ha nem baj, nem ecsetelem, mi minden történik…
• Mi történt végül a támadóival?
• Meghaltak.
• Fizikai értelemben valóban csak ennyi történt - kuncogott fel a démon.
• Ez… - próbált rápillantani Relre - …ölte meg őket?
• Nem - csóváltam a fejem. - Rel azután született, hogy hazatértem. Ő a… macska.
• Sejthettem volna… vagyis nem. - Oldwood is nehezet sóhajtott, majd rágyújtott, és megkínált. Elfogadtam. Ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, kiengedek némi fáradt olajat, és nem érdekelt, mi volt szokásom és mi nem.
• A támadóimat ilyen csúszó-mászó izék ölték meg. Én árnylényeknek hívom. A maffiózóra már én szabadítottam rá egyet. Voltaképp én öltem meg - vallottam be. Oldwoodnak erre már a szeme se rebbent.
• Megtámadta, igaz?
• Mondhatni. Kimászhattam volna a helyzetből e nélkül is, de nem akartam. És nem is bánom. Lecsukat?
• Eggyel kevesebb gyilkos van az utcákon, és nem tudom magára bizonyítani, ha akarom se. - Fáradtan hátradőlt, és ujjai közé csípte orrnyergét. - Mit mondanék, itt ez a lány a múltkorról, van neki démona meg szörnyei, és megölt három embert?
• Nincs kedvem törvényen kívülinek lenni, Oldwood. Nagyon nincs.

A keserű kuncogás után ismét rám nézett.

- Ki tudja deríteni, hogy velem mi történt?

• Nem tudom. Lehet - vallottam be ismét. - A lánya végül életben maradt?
• Tolókocsiban fogja leélni az egész életét. De már szinte mindegy, a feleségem őt is magával fogja vinni.
• Lehetséges? - néztem a démonomra, aki elegánsan vállat vont.
• Mit érdekel engem? Téged sem kell, hogy foglalkoztasson. Semmi közünk a traumájához vagy bármilyen én-világi dolgaihoz.
• Csak ha a neved a tét… - jegyeztem meg epésen.
• Vigyázz, Sarah! Eddig tanítottalak. - Vészjóslóan kisárgultak a szemei. Vörösből sárga. Azt hiszem, ez a legrémisztőbb szín. - Nem áll módodban fenyegetni engem.
• Megőrülhetek az ijesztgetéseidtől, mi több, agyhalottá is válhatok, de az nem az a hosszú távú öröm, amit te keresel.
• Miért van szükség névre? - Oldwood nemes egyszerűséggel tette fel a kérdést, amit én nem mertem. A démon felállt, kényelmes eleganciával sétálgatni kezdett a könyvespolc mentén körbe.
• Ti halandók démonnak hívjátok, ami vagyok. Meglehetősen tág megfogalmazás, hogy úgy mondjam, triviális. Ahányan vagyunk, annyifélék lehetünk, bizonyos értelemben a berehs is az. - Hanyagul intett Rel felé, aki bár a közbenjárásával született, egyértelműen hozzám állt közelebb, mint hozzá. Igazából csak most jöttem rá, hogy féltékenységet érzékelek: a szörnynek előbb lett neve, mint neki. - Noha elsősorban a halálból jött létre, egyaránt táplálkozik élőből és holtból. A berehs egy faj, és ritkán fejlődik tovább. - Kihúzott egy könyvet a sorból, karmos kezének tenyerére fektette, míg a másikkal bele lapozott. - Az emberek legtöbb esetben nem találkoznak hozzá vagy hozzám hasonló igazi démonnal - egy nosztalgikus mosoly suhant át arcán, megvető cinizmussal fűszerezve -, ezért azt hiszik, a démon nevének ismerete hatalmat adhat a démon felett. Bizonyos esetekben ez működik is.

Letette a könyvet Oldwood elé. A könyvek aggastyánja volt, megsárgult lapjai készek voltak elporladni a kor súlya alatt, kézzel rótt tintája fakult, pecsétes, de még mindig az ősi precizitást elevenítette fel.

- Nincs ilyen könyv a polcomon - állapította meg a nyomozó.

• És már nyert is - forgattam a szemem. - Ne hagyja magát félrevezetni, azáltal amit lát. Pont annyira lehet igaz, mint amennyire nem.
• Hogy jön ehhez a név? - ütötte tovább a vasat. Okos.

Hátborzongató nevetéssel fordult meg, szájában nem emberi fogak villogtak, hegyesen, élesen.

- A szerződés része, hogy a Szerződő megnevezze Partnerét.

• Miért nem mondod meg akkor az igazi neved?
• Mert nincs. - A fogak a szemünk láttára avanzsáltak vissza emberivé, noha a szemfogai vámpíros kacérsággal villogtak továbbra is. - Nem egy pitiáner entitás vagyok, névre és fajra korlátozva. Minden Szerződőm megnevezett, míg az egyetlen, aki néven szólított, a részemmé nem vált. Onnantól a név elhal, nem köt hozzá.
• Szokatlanul beszédes, kedveli magát - pillantottam a poharam szája fölött Oldwoodra, meg sem próbálva suttogni. Úgyis mindent hall, a gondolataimtól az érzéseimig.
• Ez jót vagy rosszat jelent?

Leplezetlen kimerültséggel az arcomon mosolyogtam.

- Jót semmiképpen.

• Sarah…. a szemei! - hőkölt hátra ijedten. Megtöröltem az alsó szemhéjamat, és megállapítottam, hogy nem a fáradtság könnyeit hullajtom, hanem vért, ezért elvettem egy zsebkendőt az asztalon álló dobozból.
• Válogatott kínzásoknak vet alá, hogy kicsikarja a nevét, nem mintha látnám a jelentőségét - vontam vállat, és itattam a vörös könnyeket, hallgatva a démon koppanó lépteit a parkettán a hátamig. Mélyen beszívta - látszólag a hajam illatát, de én már ismertem annyira a perverzióját, hogy tudjam, az általa magasztalt „tisztaságomra” gerjed. - Úgy tűnik, hagyománytisztelő.
• Ez nem normális.
• Messzire kerültem a normálistól - nevettem saját szánni való helyzetemen. Azt már hozzá se tettem, hogy valószínűleg az emberi fajtól is egyre távolabb kerülök.
• Nem mintha ellenemre lenne még több… móka - kezdte a démon éppoly sötét tónussal a hangjában, mint amilyen fekete, füstszerű, levegőben hömpölygő ismeretlen anyaggá sűrűsödött a teste -, mégis azt javaslom - a pillanatnál is gyorsabban teleportált kettőnk közé, elmémben látva az egyetlen, talán megfogható testrészét: a vöröses sárgán izzó szemeivel nyíltan az arcába meredve -, meg se próbáljon esztelen kísérletet tenni a szerződésünk érvénytelenítésére.

Ha a jelenség nem lett volna elég, Oldwood nyakát a semmiből szorította gúzsba két árnylény, fenyegető sziszegéssel. A nyomozó hiába próbált hátrálni előle, hiába kapott a torkára fonódó szörnyek után, ujjai között a sötétség megfoghatatlanul és kíméletlenül fojtogatta.

Hallottam a fejemben, mit suttogott a fülébe, mielőtt ragacsos nyállal nyalta össze azzal az ígérettel, hogyan gyötri majd ellenkező esetben az örökkévalóságig olyan tényekkel, melyekről fogalma sem volt.

Ezúttal semmit nem tehettem érte. Magam is csupán azt kívántam később, bár nekem se jutott volna tudomásomra, mennyire mélyre zuhantunk saját gyarló ragaszkodásunk sírhelyében, és hogy mennyire könnyű volt eddig.

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)