**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
14. fejezet: **Látó

- Nem kell, elmennek.

Nem álmodtam, ezért nem is értettem, ki és miért mondja ezt. Az állati, mélyről jövő fújtatás a fülemben pedig pillanatok alatt kihozta belőlem a félkarú ninját. A ninják jellemző némaságát mellőzve.

- Hol vagyok? Hol vannak a bailiffek?

• Elmentek, egyelőre. Bekötöttem a kezed, hogy ne sérüljön meg, amíg vissza nem tudsz menni. Magamhoz hoztalak. Azért, mert mindkettőnket keresik, de engem még nem találtak meg. – Egy…
• Várj! - emeltem épp kezem.
• Nem tudok lassabban. - Idegesen rázta a fejét, hogy a szoros fonatba rendezett barna haja ostorként csapkodott körülötte. - Mert lassú a világ. Nem akarok megint hozzád érni… - Zaklatottan kapkodta a tekintetét, és végül, mint egy gyerek, a szemkontaktust elutasítva bámulni kezdte a padlót.
• Nyugalom… Rebecca. - A mély férfihang már ismerős volt, és amilyen hátborzongató, ahogy végigrezeg az egész gerincemen, mikor megszólal, annyira megnyugtató is egyben. A fülembe pisztolyszerűen lövellő levegő pedig Reltől származott.
• Oh, de jó hogy itt vagy! – Bekötött karral, sóhajtva öleltem át a nyakát, a megkönnyebbülés még a bailiffet is elfeledtette velem. Vagy azt, hogy hol és mikor voltam.
• Megtennéd?

A férfi hangjára a nő csak kipattant a szobából. Egy tippemre másfél szobás sötét kis lyukból, ahol a levegő kellemetlenül párás, mégis poros volt, minden nagyon elhasznált, kopott és ritkán takarított.

- Jövőlátó.

• Próféta, vagy mi?
• Akár az is lehet. Attól függ, mennyire lát éppen előre. Azért zavaros a beszéde, mert látja előre, hogy mit fogsz kérdezni, tudja, mit fog válaszolni és az arra adott reakciódat is ismeri. Egy idő után nem tud lépést tartani a jelennel.
• Akkor azt is látta, hogy hol fogok kijönni?
• Nem. Látta, hogy látni fog téged visszatérni. Nem sokkal előtte.
• Ha mindent lát előre, bármit megtehet - hüledeztem, elengedve Rel nyakát.
• Igen és nem. A gyarló emberi visszaélések számára, e képesség kontrollálhatatlansága végett, kivitelezhetetlenek. Folyamatosan látja a jövőt, és ha hezitál döntéseket hozni, még az alternatív jövőképeket is látja egyszerre. Az utak egyenértékű lehetőségekké válnak, ami őrjítő, és nem tud tőlük egyhelyben, a jelenben maradni. Amint tapasztaltad, a kommunikáció is nagyban nehezíti a szocializálódását.

Ahhoz képest, hogy megküzdöttem egy másik démonnal, túléltem, hogy rám omlott egy épület, majd a kórházból a démonsík határán lógtam meg, egészen friss voltam.

- Hát ez szívás - lendítettem fel fél kézzel a takarót -, ultraszívás. Mióta vagyok itt? - Tagjaim kissé elgémberedtek, de amúgy semmilyen korábbi megmérettetésnek nem éreztem nyomát.

• A mi vagy az ő ideje szerint?
• Szeretnék megpróbálni beszélni vele, de ilyen válaszokkal nem segítesz – fintorogtam rá, az ágyból felkelve.
• Ki mondta, hogy akarok? – Cinikus arckifejezéssel intett az ajtó felé, melyen engedelmesen távoztam, nyomomban az egyre hosszabb csápokkal rendelkező szörnyemmel.
• A múlttalan halandó még baj lesz.
• A nyomozóra gondol? – kérdeztem vissza a régi bútorozású sötét konyhában sertepertélő nőtől. Nem lehetett több harmincnál. Szív alakú arcából jégkék szemei laposan lefele tekintettek, elvétve kapta csak felém tekintetét. Fáradt és nyughatatlan volt, de türelmetlen kifejezéstelenséggel.
• A másik szerződő. Valószínűleg elvitték. Futnia kell. Gyorsabban, mint hogy én látnám.

Belém akadt a gondolat is, nemhogy a levegő.

- A bailiff vadászni fog rád – fordította a mögöttem megjelenő férfi, mire méltatlankodva hátrafordultam.

• Miért rám? Te vagy a démon!
• Te meg egy anomália.
• Pfff… - fojtott vissza egy nevetést a nő majd egy „alig vártam, hogy kimondja” elmotyogásával megköszörülte a torkát. - A másik veszélyes, mert nincs kontrollban, a szerződése végstádiumos, ezért a túl komoly gondok felmerülése előtt felemésztődik - úgy hadart, hogy alig bírtam követni, ezért saját gondolataim nem is születtek közben. - Az emberek teste nem bírja el az ilyen és ekkora erőt, ezért rövid időn belül belehal.
• Honnan tudsz ennyi mindent? Láttad előre az egészet? - Olyan gyorsan kérdeztem, ahogy a gondolat megfogant, hogy lépést tudjunk tartani egymással.
• Láttam már szerződőt. - Kit? - Az anyámat.

Amint elhadarta a választ, a szájához kapott, és ijedten meredt rám.

- Nem akarok bántani senkit – emeltem fel a kezeimet hogy megnyugtassam -, és nem mondom el senkinek. - De a könnyek csak kicsordultak a szemeiből, két lépéssel közelebb jött, mint a kóbor macska, aki fél az embertől, de vágyik egy kis kedvességre. Egy csuklás közepette pedig odarohant hozzám, és belém kapaszkodott.

• Köszönöm!
• Mit?
• Olyat tettem, amiről nem tudtam, hogy tenni fogom.

A döbbenet már ismeretlenedik hatványon döngette meg a mellkasom. Semmi értelmes nem jutott az eszembe, mint hogy fél karral átöleljem. Feje fölött még hátranéztem az emberbőrbe bújt démonra, és tudtam, mire gondol: ennek a nőnek most sikerült valószínűleg igen hosszú ideje először megtalálnia a jelent. Sokkal lassabban volt képes beszélni, úgy, hogy egyszerűen gondolkodás nélkül kimondtam az első eszembe jutó dolgot, és amíg válaszolt, semmi másra nem gondoltam, csak hogy hallgassam, amit mond. Elmondta, hogy nagyon régóta él egyedül, mert nem tud érvényesülni. Az összes olyan alternatívát látja, ami hozzá kapcsolódik, mindig akár több lépéssel a környezete és egyben önmaga előtt jár, ezért nem tud beszélgetni. Minél hosszabban hagytam beszélni, annál kevesebb alternatívát hagytam előtte, és könnyebb volt követnie a jelent.

Az elemit sem tudta már elvégezni. Olvasni, írni, számolni meg tudott tanulni, valamint azokból az alternatívákból, amiket látott, megtanulta a dolgok működését, anélkül, hogy meg kellett volna élnie azokat. Azonban ez csupán a túlélést biztosította a számára. Amennyire ki tudtam venni, Rebecca sosem járta le azokat az alternatívákat, amiket nagyon előre látott, mert időpazarlásnak érezte megélni őket, ezért mindig olyan lehetséges kimenetelen indult el, amiről a legkevesebbet tudott. Számomra ez az életvitel teljesen elképzelhetetlen volt.

- És az anyád szerződő? - léptem a sok magánügye mellett az aknamezőre, de úgy látszott, már rég eldöntötte, hogy elmondja, mert a kérdés nem lepte meg.

• Nem tudom pontosan, milyen, de felismerem az alkut. Olyan, mintha szaga lenne.
• Milyen szaga?
• Az övé elmúlás-, a tiéd kátrány-.

Elmúlás… Ezen olyan hosszan és megfogalmazott szavak nélkül gondolkodtam el, hogy a beszélgetés helyéül választott konyhaasztalnál ülve ép kezemmel ráfogtam a bögrémre, és a teámba bámultam.

- Ne szólíts Beccának! - szűrte a fogai között, megtekergetve a nyakát, épp mielőtt megszólaltam volna.

• Elnézést, Rebecca, csak azt akartam tudni, miért váltatok el anyáddal?
• Sok volt a munkája, aztán lecsukták. Nem maradhattam otthon, jöttek értem.
• Miért csukták le?
• Nem tudom. Csak ezt mondták el, nem kutattam, gyerek voltam. - Idegesen, két kezét a tarkójára kulcsolva masszírozni kezdte a tarkóját. - Menekülnöm kellett.
• Te is a bailiff elől futsz?
• És a gyámügy, meg a rendőrség elől.
• Hány éves vagy?
• Tizenhét.
• A francba! - Kiszaladt, pedig nem akartam. Azt hittem, idősebb nálam, nem hogy mindössze két év van köztünk. Ez megmagyarázta azt is, miért van sportcipőben télvíz idején, hogy több vékony réteg ruha van rajta, hogy a lakásban mennyire idegen látvány. A lefele pislogó kifejezése is stresszes, megviselt volt, és a kormeghatározásban nem segítettek az unott és a riadt hangulatváltásai sem. Az biztos, hogy minden, amit látott, a csontvelőjéig átjárta, és minden reakciója kendőzetlen maradt. Nem volt már ereje érzelmileg stabilan maradni.
• Nem próbáltál nyugtatót szedni?
• Túl sok kell hozzá, hogy hasson - kézfejével megtörölte az orrát -, néha hosszú szüneteket kell tartanom, hogy ne szokjak hozzá. Így születtem. Gyereknek ritkán jelentkezett, aztán egyre többször, rohamokban, és most így. Félek.

Fogalmam sem volt, miféle vigaszt nyújthatnék egy ilyen embernek. Teljesen kívül esett mindenen, amit eddig megismertem.

- Nem félsz a démontól.

• Jobban félek a bailifftől - hadarta el, majd ahogy zavartan a hajához emeltem ép kezemet, ellökött magától, és hosszan meresztette ránk a szemeit, kapkodta tekintetét közöttünk pár hosszú másodpercig rémülten, majd lerogyott az asztalhoz. - Elkerülhetetlen. Már rég elkezdődött… - A férfire függesztette figyelmét még egyszer, kezei remegni kezdtek, és hadarva motyogni kezdett magában.
• Megint elvesztette a jelent, mert hozzáér.
• Neked! – Rám kiabált, reszketve. - Neked nagyon keserves lesz a sorsod, ha nem éred el a végső formád, meg kell erősítened a szerződést, mindegy, milyen hibának tűnsz a rendszerben, minden felbomlik, minden megváltozik, a folyamat miatt, tévé! - Az érthetetlen hadarásból keresztülvágtatott rajtunk, ahogy felpattant, és a mikró melletti készüléket nyomkodta, míg be nem hozta a híradót. Úgy ment el a hatlábú szörnyeteg mellett, mintha ott sem lett volna. Valószínűleg ő nem is volt látható a számára, ami külön jó pont volt a démonjaim helyzetfelismerését illetően. Rel intelligenciája kezdett ijesztő mértékben nőni.

Rebecca elhátrált a tévétől, aminek képernyőjén a rendőrkapitányság összeomló épületének légifelvételeit közvetítették, alsó sávban megjegyzéssel: huszonnégy órával ezelőtt, majd a kórházi kamera felvételét arról, hogy Oldwood a műtét közepén nekimegy az orvosoknak.

- Meg nem erősített információk szerint az Országos Rendőrfőkapitányság épületének összeomlását követően kórházba szállított áldozatok egyike, feltehetően Brian Oldwood nyomozó, megmagyarázhatatlan okokból magához tért, és - kimerevítették a mozgóképet, majd visszaváltottak a műsorvezető férfire - több orvosi szakembert megsebesített, a műtétet végző orvost megölte, majd megszökött az intézményből. - A képet két részre osztva a műsorvezető feje mellett megjelent Oldwood igazolványképe. - A képen látható nyomozót még mindig keresi a rendőrség…

Hunyorítottam, mert a hírolvasó fickó furcsa volt. Nem tudom megmondani, honnan, de az sem volt kerek, hogy a média ilyen szabadon kiadhatta a rendőrség egyik híres nyomozóját anélkül, hogy legalább Tucker egyetlen szót is emelt volna a védelmére.

- Ez egy bailiff. Uralják a médiát? - fordultam a démonomhoz.

• Nagyobb befolyással vannak a világodra, mert annak szabályait tartatják be - magyarázta egyre dühösebb szférikus energiákkal, de nem ontotta magából a látható sötétséget, nem jöttek elő a lények, de elfojtott haragjában érezni lehetett a sértettséget.
• Mi ez az egész? Miért érzem azt, hogy sokkal többről van szó, mint arról, hogy anomália vagyok?! - A villanó vörös szemek a frászt hozták rám, amitől csak jobban akartam tudni, ezért automatikusan követeltem a választ, próbáltam összekapcsolni az agyunkat, ahogy korábban is éreztem már összefonódni vele, de a düh szinte hajlította a teret, és annak ellenére, hogy a szikrázó vörös szemeken kívül semmi fizikai jele nem volt, egyszerűen nem fértem tőle hozzá ennél jobban.
• Miss Sheldown! - Dörömböltek az ajtaján, de mielőtt odakaptam volna a tekintetem, Rebecca már rádobta a reteszt az ajtóra, felkapott egy táskát a sarokból, és ismét hadarni kezdett.
• Rám találtak, rám találtak, rám találtak, mennem kell, mennünk kell - karon ragadva húzni kezdett az ablak felé -, minden meg fog változni, készen kell lenned rá, menned kell, szöknünk kell. – Kilökdösött az ablakon a (felismerésem szerint) régi panelház belső udvarára, ijedten elhátrálva a hirtelen számára is láthatóvá váló Reltől, reszketve tartva távolságot tőlünk. – Nincs már visszaút, de még van előre, keress az akták között! - Nehezet nyelt, ahogy próbált a jelenben maradni, beszélni, miközben tekintete ködös volt a folyamatos jövőképektől. - Semmi sem az, aminek látszik, a démonod sem, az egyetlen jó vezérszál az akták között van! Fuss!

Utolsó kiáltásával hirtelen hátat fordított, és a korfolyosón rohanva keresztültört egy másik lakáson, de nem vártam meg a méltatlankodó kiáltásokat. Futottam az ellenkező irányba, Rel egyetlen ugrással elém vágva bezúzta egy másik lakás ablakát, az üvöltő, sikoltó öreg pár halálra rémítésével vágtunk keresztül rajta, majd felborulva a zsúfolt elrendezésű bútorokban, észvesztve keresve a kijáratot, és mire megtaláltam, feltéptem az ajtót. A bailiff már várt, fegyvert szegezett rám, én meg lesokkolva néztem a fekete csőbe. Ennyi elég volt a hatlábú szörnynek, hogy kettőnk között, a semmiből megjelenve a torkának ugorjon. Harapása nyomán a vér szökőkútként lövellt fel, absztrakt mintákkal festve az ajtót, annak keretét, engem. A fegyver a lendülettől célt tévesztve sült el, és csak ez rántott ki a halálközeli sokkból, hogy a hanyatt zuhanó testek fölött nagyot ugorva tovább meneküljek.

A démon ismét elhagyta fizikai formáját, hatlábú társam úttörésével pedig sikeresen kiértünk a nyílt utcára, a hidegbe, és éreztem, hogy a bailiff vére lassan kihűl és az arcomra fagy. Hova menjek? Hova menjek? Az akták otthon vannak, a rendőrség ott fog keresni, a bailiff ott fog keresni, mindenki keresni fog, és még a megjelenésem is feltűnő!

Fájó, bekötött kezemre nézve az egyetlen, ami sietős - de erőltetett, rohanástól visszatartott – lépteim közben eszembe jutott, a kórház. A kamerák. Látnom kell, mi történt, amíg nem voltam magamnál. Oldwood a démon megszállása alatt szabadon rohangál, mindenki őt, engem és Rebeccát keresi.

Egyszer még hátrafordultam, csak hogy az emberek közt biztos legyek benne, senki sem követett, ugyanakkor az összevérzett megjelenésem sokkolta a körülöttem lévőket. El kell jutnom a kórházba. Fájó karomat a még mindig poros, de már véres kabátomba rejtve, számtalan sebbel tarkítva pillanatokon belül észrevehettek, ezért befordultam két ház között egy szűk utcába, mely a szemetesek és a sötétben felszikrázó frissen hullott hó képével és a közelgő tél csípős tiszta levegőjével a két sík határáról való visszatérésem zavaros képeihez hasonult.

Vissza tudok térni a démonsík határán a kórházba?

Vissza, bár kétes, milyen állapotban.

A kétségbeesés és a kényszeres menekülés kezdte elvenni az eszem, felmarkoltam egy adag havat, és annak ellenére, mennyire fáztam, végigdörgöltem az arcomon, hogy a hideg észhez térítsen, és letörölhessek annyi vért, amennyit csak lehetséges. Rel egy konténer mögött a falat kezdte kaparni két lábra állva, a legsötétebb ponton, majd hatalmas, szarvas fejét groteszk szögben hátrafordítva mind a három pár fekete, kifejezéstelen szemét rám vetette, két csápja pedig felemelkedve és puszta sötét füstté váló végekkel eltűntek a konténer vetette árnyékban.

A pince! Az emelet! – A hirtelen felismerés csomót kötött a gyomromban, ahogy mellé rohantam, és a falon végighúztam a kezem. A sötétségé vagyok, és ő az enyém. Ez a mondat számtalan értelmezésében kezdett kitisztulni. Megragadtam az egyik csápját, ami az érintésem alatt végiglüktetett az állaton, és az anyag, amiből álltunk, érezhetően formát váltott, valami olyanná, amit már egy ideje mélyen éreztem kavarogni bennünk. Egy új esszencia bontakozott ki belülről, és tudatosan átformált egy lüktető feketeséggé, ami végül a már duruph vezetésével beszippantott.

Nem volt sok fogalmam arról, hogy hol jövünk ki, csak azt tudtam, hogy a kórházban kell megjelennem. A sötétség, amin keresztülmentünk, zaklatottan kavargott, mintha minden lépésemnél valami utánam kapott volna. Vissza akart húzni, ott tartani, felemészteni, a suttogó hangokkal szinte egybeforrva alig tudtam magam megkülönböztetni tőlük, mintha mindennel egyszerre lettem volna egy és egészen kívülálló. Belém kapaszkodtak, csüngtek az életen, a megtestesülés lehetőségén, hálót szőve körülöttem, rajtam, bennem. A fény, ami a hangok baljósságát, a sötétséget átszúrta végül a végtelen hosszúnak tűnő fekete folyamban megjelent, volt az első ami valami irányt tudott mutatni, ezért arra fókuszáltam. Egy műtő. Három sebész matatott két asszisztenssel egy felnyitott mellkasban. A lámpa fénye volt az, amit láttam, és Rel csápját szorongatva, a fény felerősítette árnyékból váltunk ki.

- Úristen, mi a?!

• Elfelejted - jelentettem ki egy intéssel, egyszerre a saját és a démon sajátosan együtt rezonáló hangján, mire minden jelenlévő bambán pislogni kezdett, de nem értem rá elcsodálkozni azon, mit és hogyan voltam képes éppen végrehajtani. A hajszoltság egyszerűen nem engedett a jelenen túl gondolkodni. - Folytasd a dolgod! - Mint valami Jedi utasítására, mindannyian visszafordultak a pácienshez, míg én a szörnyemmel kisiettem a teremből, végig a folyosón keresve a személyzeti ajtókat, hogy eljussak a biztonsági teremig.

Vagy húsz percig bolyongtam, mire megtaláltam, gondolkodás nélkül benyitottam, és ez lett a kimerülésem újabb csúcspontja. Nagyon fájt a kezem és az ujjaim, össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy elviseljem, és a fájdalom maga egyre kevésbé engedett gondolkodni.

- Everlast? - A döbbent hangra már csak cinikus kuncogással tudtam felelni, ahogy a láz érezhetően kicsapta a homlokomat.

• Helló, Tucker. Kéne egy kis segítség.

A férfi felpattant a kamerák képernyői mellől, de nem sietett segíteni. Ami azt illeti, határozottan igyekezett távolságot tartani tőlem, és fogalmam sem volt, Relt látja-e. Ha igen, az annál nyomósabb indok. Rel behúzta mögöttem az ajtót, a zár kattant, én meg elfogadtam a történteket magam körül, ahogy jöttek.

- Azt látom, csak egy jó okot mondjon, mégis miért kéne segítenem magának?

• Oldwoodért. Látnom kell a felvételeket. Szükségem lenne némi ellátásra, mert az erőm sem tart fitten tovább a szükségesnél.
• Az ereje… - Gyanakvó kétkedéssel és kendőzetlen utálattal tekintett vissza rám.
• Esküszöm, kibökök mindent, amit tudni akar, csak segítsen, mielőtt késő lenne!
• Üldözik?
• Nem csak engem.
• Hozok egy orvost, maga addig itt marad. – Ívben megkerülve, kezét folyamatosan a fegyvere fölött tartva kinyitotta a bezárt ajtót, és mikor kiment, vissza is zárta. Rel saját testével támasztott meg, hogy elvigyen a lábam a megfigyelő rendszer monitorjaihoz, leüljek, és ép kezemmel megpróbáljak ellavírozni a rendszeren, de a hozzáértés hiánya végett rájöttem, hogy most még jobban rá vagyok utalva Tuckerre. Remek. Pont valaki olyan kellett nekem, aki ki nem állhat. Nem mintha lenne bárki, aki amúgy kedvelne.

Segíts megértenem, mi folyik itt!

A Látó elmondta. Minden meg fog változni. Egy régen elrendelt folyamat kell, hogy véget érjen.

Miért nem látta már előre?

Mert még nem találkozott olyannal, akinek valamilyen szerepe lenne benne.

Úgy beszélt, mintha sok múlna a szerződésünkön… Miért érzem úgy, hogy a bailiff képvisel egy elnyomó rendszert, és mi vagyunk benne a felkelők?

A viszonyok diktátorok és felkelők között mindig bonyolultak. Akarsz élni?

Akarok.

Akkor véglegesítsd a szerződést! Adj nekem nevet!

Azt sem tudtam, hogy a szerződéssel ilyen rendbontó leszek, vagy hogy ez nem is szabályos, miért adnék neked akkor nevet?! – Gondolatbéli kifakadásom következtében a démon megtöltötte a termet sziszegő, dühöngő árnylényekkel, a levegő remegni kezdett a démonsíkról érkező keserves nyögésektől, túlvilági entitások velőtrázó üvöltésétől. A bőröm alatt megmozduló férgektől pánikrohamot kapva zuhantam ki a székből.

ADJ NEKEM NEVET!

• Sarah, nyissa ki az ajtót! Nyissa ki, vagy betöröm!

Fogalmad sincs semmiről, te szánalmas senki! Én emeltelek ki a mocsokból, általam lettél valaki! ADJ NEKEM NEVET!

• Ki van még odabent? Sarah, ha nem nyitja ki, betöröm az ajtót!

Az ajtó kivágódott, Tucker bezuhant, majd mögötte csattanva be is zárult az ajtó. A szerencsétlen nyomozó pedig premier plánban láthatta, mi történik. Engem a földön vergődve, Relt a sarokban ülve, és valami förtelmes, atmoszférával belengett termet, tekergő árnylényekkel, az üvöltésekkel és sikolyokkal, egy fölém hajoló humanoid férfivel, aki a torkomnál fogva szorít a padlóhoz, irreálisan széles és nagyra nyíló szájjal, szemhéj nélküli szemekkel, megveszett tekintettel.

Felfalhatlak most is!

Tucker üvöltve nyitott tüzet a jelenségre, a sikító árnylényekre, míg a tár ki nem ürült, és üresen kattanva kétségbeesetten húzogatta a ravaszt.

- Azt mondtad, semmi tiszta, csak igazság. Ez nem az igazság!

- Mit gondolsz akkor, mi az igazság? - Olyan közel hajolt a sok apró tűhegyes foggal berendezett nagyra nyílt szájával, hogy szinte beharapta az egész fejem.

- ÉN VAGYOK AZ IGAZSÁG! – üvöltöttem torkom szakadtából, hogy megértse végre, miért akarom tudni. Számomra én maradtam az egyetlen igaz, az egyetlen mocskos valóság, és ez is hiányos. Hol vagyok benne? Hol vagyok magamban?

A fejemben szöget ütő gondolat pedig anélkül hagyta el a számat, hogy megzabolázhattam volna. A száj az arcom előtt csattant, én pedig belenéztem a tébolyult szemekbe.

- Minden hiányzó részem te vagy.

• Sarah!

A démon a sajátjaival együtt fekete füstté oszlott, és a terem képernyői adta fény visszatért, a bőröm alatti férgek eltűntek. Ha kiderül az igazság, ha rájövök, mi vagyunk, tudok csak nevet adni neked.

A sötét csend, ami kitöltötte a belőlem hiányzó részeket, éles ellentétbe került Tucker nyüszítésével, aki seggen csúszva hátrált tőlem a legtávolabbi sarokba. Lassan ültem fel, még mindig fájlalva törött kezemet, és a mellém ülő Rellel összeérintettük a homlokunkat.

- Mi az isten haragja volt ez?! – Ahogy egyszerre ránéztünk a pisztolyát még mindig reszketve ránk emelő nyomozóra, csak egy visszakérdezés jutott az eszembe.

• A látottak mégis melyik része tűnt isteninek?

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)