**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
18. fejezet: **Tucker

- Van jogosítványa? - kérdezte Tucker, majd miután úgy néztem rá, mint az évszázad hülyeségére, még kontrázott - Mi van?

• Maga ott volt, amikor a rendőrfőkapitányság összeomlott, és tudja, mi történt utána, és még feltételezi, hogy megvannak az irataim. Néz maga híreket?
• Nem volt túl sok időm, miközben Smith ügynök és csapata a seggemben loholt.
• Tucker, maga is és én is eltűnt személyek vagyunk, ami papírom van, az két halott rendőr készpénze.
• Megölt két zsarut? - Úgy beletaposott a fékbe, hogy mindhárman erőset bólintottunk.
• Ne sajnálja őket! Mocskos zsaruk voltak.
• Azt a bíróság dönti el, nem maga!
• Nem hitték el, hogy nem vagyok kurva, segítség helyett - emeltem fel törött, még mindig csupán bekötözött kezemet - pedig meg akartak húzni, és vagy négy gramm droggal akarták megtoldani a fizetséget. Ne mondja, hogy az ilyen zsaruk nem ússzák meg.
• Ezt akkor sem áll jogában eldönteni!
• Rég távol vagyunk az emberi jogoktól, Tucker - forgattam a szemem. - Ha amiatt a két idióta miatt elkapnak, semmi esélyünk nem lett volna Oldwood után eredni, és most ülne egy kupac aktával, Oldwood összes megoldatlan esetével, és fingja nem lenne, hol folytassa. Plusz nem kizárt, hogy nélkülem elkapnák, és nyomnának az agyának egy „újratervezést”. - Még imitáltam is a GPS hangját, csak hogy nyomatékosítsak. - Egy darab személyes iratom nincs meg, és higgye el, nemsokára senkinek nem lesz szüksége ilyesmire. Ha fáradt, tudok vezetni.

Tucker újra sebességbe tette az autót, és továbbgurult, de mindkét keze szorította a kormányt, és nem volt hajlandó vagy egy óráig megszólalni. A régi énem aggódott volna az atmoszféra miatt, de sajnos túl nagy luxus volt ezzel foglalkoznom. Végül bármit is gondolt, leparkolt egy benzinkúton, nagyjából félúton a célállomás felé.

- Mennyi pénz van magánál?

• Nem sok maradt.
• Az baj. Nálam sincs már sok, és ha használom a kártyámat, akár vásárolni, akár készpénzfelvételre, ha tényleg eltűnt személyként keresnek minket, tudni fogják, hol használtam.
• És a bailiff is tudni fogja - morogtam, ép kezemmel a farzsebembe túrva. Előkapartam az összes megmaradt készpénzt, és a kezébe adtam. - Gazdálkodjon vele belátása szerint! Ha tankolni kell, arra, ha ételre, arra.
• Ha megint szét kell válnunk, gondban lesz.
• Ha megint szét kell válnunk, találok egy másik bűnözőt, akinek a pénzét jóra fordítom.
• És mégis hogy szúrja ki a bűnözőket?
• Pont úgy, ahogy feltártam a gyilkosságokat a tetthelyeken. - Vállat vontam, nem volt kedvem egy mindent ennyire nagy erővel elutasító embernek színt vallani a képességeimről, meg a démonomhoz és a síkjához tartozó erőkről. - Előbb-utóbb kibújik a szög a zsákból: vagy a szándékait hallom, vagy meglátom az igazi énjét az emberi arc mögött. - Nem túl felvillanyozott partnerem elvette a pénzt, hozzácsapta a sajátjához, és a kabátja zsebébe tette.
• Lesz még kérdésem - fenyegetett meg az öve derekába dugva pisztolyát, és átgurult az egyik kúthoz, megtankolta az autót, majd bement fizetni. Én csak hátrapillantottam a szörnyeimre, és azt láttam, hogy Rel az ülésen fekszik, feje a démon ölében, aki szórakozottan vezette ujjbegyeit a duruph szemei között, és napszemüveges arca az autón kívüli világ felé fordult. Nem mintha bánnám, hogy nincs kivel beszélgetni. Az alvás a vonaton elég pihentető volt, a körülményekhez képest, és ekkor jutott először eszembe, hogy fogalmam sem, volt meddig fog ez tartani, és a fájdalomcsillapítók ahhoz képest meddig húzzák.

Tucker visszatérésével a feszültség is megérkezett. A volán mögé ülve az ölembe ejtett egy szendvicset, a maradék készpénzt pedig bedobta a kesztyűtartóba.

- Felteszem, a szerződők is esznek - mondta, kibontva a sajátját, és elégedetlenül enni kezdett. Mi tagadás, az ilyen előre csomagolt étel az én igényeimnek is a legalját súrolta, de több volt a semminél. A rövid élettartamukból jöttem csak rá, mennyire éhes voltam valójában.

Folytatva az utat, ismét megszólalt.

- Mit akarunk pontosan ettől a Bridget Jade-től?

Nem voltam odáig a kérdezősködésétől, mert egy egyszerű nyomozó hogyan is érthette volna meg, vagy láthatta volna át a folyamatot, amit én is csak az elmúlt tizenkét órában értettem meg, pedig benne vagyok a levesben bőven? Az viszont, hogy volt egy, a metafizikait a fizikai világgal összekötő kiindulópontunk, nagyon kapóra jött, valamint a tény, hogy Tucker ilyen messzire ment Oldwoodért, szemben mindennel, amit eddig képviselt - vagy éppen pont azért -, egy fénysugár volt az emberiség és a folyamat viszonyában. A legkisebb mértékben sem bírtuk egymást, de nyitott egy jó cél érdekében, ami többet jelentett holmi szükséges rossznál. Ezért mertem rá támaszkodni. Magamnak bólintva avattam be a feltételezéseimbe.

- A nő egyiptológus, és a gyilkosságok közvetlen azután kezdődtek, hogy visszatért Kairóból. Miss Jade kifejezetten a mumifikálást és az azt körülvevő spirituális, szakrális hátteret tanulmányozta. A démoni szerződéseket és megszállásokat pedig erősen jellemzi az élet és halál viszonya. Erős a feltételezésem, hogy jóval többet tud, vagy egy teljesen más megközelítésből szerzett tudomást ezekről a dolgokról. Nem tartom kizártnak, hogy maga is szerződő. Rebecca pedig előre látott egy alternatívát a nyomozásomról…

• Nyomozásunkról.
• …nyomozásunkról - engedtem a helyesbítésnek -, miszerint Oldwood régi ügyei között találom meg a választ.
• A választ? Mire?
• Az életre, halálra, és ami a kettőt összeköti.
• De hát az nem más, mint az idő.
• Szerintem ennél többről van szó. - Egy cinikus fintorral fordultam felé ültömben.
• Térjünk vissza Rebeccára! Azt mondja, ő jövőlátó.
• Az. Minden alternatív jövőt képes észlelni, mindaddig, amíg a körülötte lévők döntései megfogannak.
• De akkor a világvége is egy alternatíva. - Nyitott tenyérrel felfelé intett, hogy ez így értelmetlen.
• Nem a világvége az, ami alternatív, hanem az odavezető utak. A találkozásunkkal megnyílhatott számára egy pár út képsorozata, amiket eddig nem látott, vagy mondjuk - gondolkodtam hangosan a műszerfalra bámulva, majd érezve, hogy Tucker az útról rám fordítja figyelmét, visszanéztem rá - nem volt tiszta képe ezekről az utakról, és a képek, érzetek - kezeimmel egy nem-létező halmazt tartva, mintegy összefoglalva az összes aktuális lehetőséget illusztráltam - azután kaptak konkrét idővonalat a számára, miután találkoztunk.
• Ergo befolyásolta az eseményeket azzal, hogy ráterelte a legtisztább eseménysorozatra. - Rosszalló szemöldökráncolással vonta le a következtetést, amivel teljesen egyetértettem. Tényszerűségében.
• Rebecca kilencven százalékban nem tud lépést tartani a jelennel, mindig vagy öt perccel előttünk halad, és mikor nincs közvetlen veszélyben, olyan eseménysoron indul el, amit a legkevésbé lát. Így próbál lavírozni a jelenben. Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki nála jobban rettegne a jövőtől - csóváltam a fejem -, nem merne belenyúlni, alakítani rajta, ha nem lenne mindennél fontosabb, hogy megtegye. Ez olyan képesség, aminek a felelőssége felülmúlja a maga nyomozói rangját.
• Attól még befolyásolás.
• Inkább vezessen meg ő, mint egy bailiff.
• Ha mindaz, amit eddig elmondott, igaz, akkor Rebeccának óriási védelemre lenne szüksége.
• És ki védené meg? Melyik kormány tudná úgy megvédeni, hogy a mindenhova beszivárgott bailiffek ne találnának rá, ÉS - emeltem ki megemelt hanggal - nem próbálja meg a saját javára használni?

Tucker elhallgatott, és biztosra vettem, hogy már ő sem bízik semmilyen magasabb szervben. Se CIA, FBI, Interpol vagy Europol… Nincs az a titkos vagy kevésbé titkos társaság, aminek a gondjaira lehetne bízni.

- A legrosszabb, hogy fogalmam sincs, mennyit tud pontosan - folytattam -, de az anyja is szerződő volt, és nem tojt be, mikor meglátott minket - böktem hátra a napszemüveges démonra.

• Megmutatta magát neki? - kérdezte a hátsó ülésen ülő napszemüveges férfitól, a visszapillantó tükrében nézve rá, mire az bólintott.
• Felesleges lett volna rejtőzködni.
• És a szörny?
• Őt nem látta. Ahogy felteszem, egy ideig maga sem.
• A házában jelent meg először. - Tucker nagyot nyelt, ahogy megkezdte a beszámolóját. - A semmiből került elő. Épp az aktákat kerestem, mikor megnyikordult előttem a padló a nappaliban. Felnéztem, és ott állt… - egy pillanatra el is akadt a sokk felelevenítésére - … a következő pillanatban pedig, ahogy a papírok fölé hajolva álltam görnyedten, a hátamra ugrott, és onnan rúgta magát tovább mögém. Az egész konyhát szétverte a bailiffel dulakodva, akit én észre sem vettem. Minden egy merő vér volt, aztán… - Marka ismét összeszorult az emlékek fölötti elszörnyedésében.
• Kinyitotta a száját, kicsavarodott hosszú nyelve, és, felteszem, a bailiff torkára tekeredve, kiszipolyozta.

A leizzadt nyomozó idegesen törölte meg homlokát, és markolt rá újra a kormányra.

- Életemben nem láttam ilyet. Nem maradt belőle semmi.

• Hm. Az emberek hullái megmaradnak - böktem ki a számomra igen érdekes különbség észrevételét. A bailiffből nem marad semmi, ami azt kellett, hogy jelentse, hogy a bailiff egészen más komponensekből áll, mint egy ember. Egy más forma. Emberszerű, minden szempontból megtévesztő, de nem ember.
• Maga látja őket, ugye? Mindent. Ha akarják, ha nem, maga látja, míg én csak akkor veszek észre bármit, amikor már késő.
• Nem olyan rossz az átlag halandó képességeivel élni. Ha ennek vége, elfelejtheti az egészet, és visszatérhet a normálishoz. Talán élete végéig.
• Maga szerint vissza lehet térni? - Hitetlenkedő horkantással nyomatékosította szavait. - Maga rángatott bele ebbe a szürreális, valóságnak nevezett rémálomba, ami olyan, mint egy sokszorosan hasadt személyiségű drogos legrosszabb bad tripje lenne, és még van képe azt mondani, hogy innen van visszaút?! Briant szó szerint megszállta a gonosz, egy pszichopata gyilkos spirituális meggyőződése után nyomozunk, amit egy jövőlátó lány mondott önnek, aki szintén démoni megszállás alatt áll, és a világvégéről prófétál!

El kellett ismernem, nyakig benne volt a szarban.

- Egyezzünk ki! - A város határában voltunk már, napnyugta előtt talán egy órával, és ő ezt az időpontot választotta, hogy egy rántással az út szélére kormányozza az autót, és berántsa a kéziféket, majd hátrafordult a démonhoz. - Egyetlen képességet akarok.

• Mindennek ára van. Persze függ a képesség szintjétől. - A semleges választól és az azt kísérő könnyed vállrándítástól szinte megállt a vérkeringésem.
• Nem köthetsz vele szerződést! Még az enyém sem járt le! - Kifakadásomra Tucker előrántotta a pisztolyát, és a fekete csővel nézetett velem farkasszemet.
• Fogja be, Everlast! - Oldalvást visszapillantott a démonra. - Látni akarom, amit ő lát! Csak ennyit kérek!
• Fogalma sincs, miről beszél, Tucker!
• Ne szóljon bele! Már elég döntést hozott meg helyettem!
• De hangos… - Megjegyzését a démon egy intéssel párosította, amitől mindkettőnk ajkai összenőttek, Tucker szemei kitágultak az iszonyattól, amit csak tetézett, mikor megtapogatta a száját összezáró megnyúlt bőrt. A pánikkal hangosan ümmögve küzdő férfi még a pisztolyáról is megfeledkezett, amit első sokkom legyűrése után kirántottam a kezéből, ő pedig két tenyérrel is megbizonyosodhatott új, vérfagyasztó állapotáról.

Mindketten zihálva próbáltuk túltenni magunkat rajta, miközben a démon levette napszemüvegét, előrehajolt, és fél kézzel megragadva Tucker állát, narancsvörösen izzó szemeivel mindössze centikről bámult bele a rettegő férfi barna íriszébe.

- Puszta halandónak ez nem képesség, hanem átok, amit meg fog fizetni. Biztos - hajtotta lejjebb a fejét, hogy mint a mélyből érkező színtiszta fenyegetés, nézzen vissza rá -, hogy a Démon Szemét akarja?

Hiába ráztam kétségbeesetten a fejem és üvöltöttem összeforrt szájjal, a nyomozó még ennek ellenére is bólintott.

- Akkor el kell vegyem a sajátját. - Amint kimondta, az ajtók bezárultak, testünk mozdulatlanná bénult, és a démon ujjai végén lévő karmok belevájtak a szemüregébe. A mérhetetlen fájdalomtól torkaszakadtából, de még mindig összenőtt ajkakkal üvöltő Tucker már semmit sem tehetett. Még én is abban reménykedtem, hogy a saját üvöltésem kizárhatja kínjainak hangját, de még a szemem sem tudtam becsukni, hogy legalább látnom ne kelljen, ahogy egyszerre marta ki mindkét szemgolyóját, a hosszan nyúló, rugalmas látóideget az üreg mélye és a precíz ujjak szorította véres-meztelen gömbök között, míg egy csúszós csattanással el nem szakadt és a nyomozó veséig hatoló ordítása a totális megsemmisülés zokogásába nem fulladt.

Az arcán lefolyó vérfolyam, az üres szemgödrök, valamint a kín hangjai láthatóan elégedettséggel töltötték el a mindeddig meglepően jó magaviseletű démont, ami ismét emlékeztetett arra, mivel szerződtem le, minek adtam a lelkem.

Véres ujjai között a két szemgolyó üresen bámult a semmibe, de nem fokozta. Nagyon. Egybe lenyelte őket, figyeltem, ahogy a két dudor végigcsusszan a torkán, és örökre eltűnik. Mosolyogva rátapasztotta egyik tenyerét a férfi szájára, amitől ajkai ismét elválhattak egymástól és a megtört nyomozó csak hebegni tudott.

- Nem látok… Nem látok… - nyöszörgött, és felszabadult kezei először csak saját arcát merték érinteni, szétmaszatolni a vért.

• Az igazsághoz csak a sötétségen keresztül vezet út, barátom - gyengéden megsimogatta a haját. - Jegyezze meg jól ezt a pillanatot, mert mostantól új törvény szerint fog élni élete végéig. Minden, ami önt körülveszi, abban nincs semmi tiszta, csak igazság. - Két keze satuként közrefogta Tucker fejét, élvezve annak kétségbeesett kapálózását, teljes erőből való ellenállását és immár tiszta üvöltését, az az arcához hajolt, és fekete nyelvét az egyik üresen tátongó szemüregbe tolta. Tucker a vállába kapaszkodott, próbálta eltolni, de a démon már megállíthatatlan volt. Mikor végzett az egyikkel, megismételte ugyanazt a másikkal, nyelve nyomán a vérzés elállt, az üreg kitisztult, és a második kör végeztével a férfi elájult.

Csak ekkor nyertem vissza én is a számat és a mozgásszabadságomat. Tucker falfehér lett, a vér pedig lassan kezdett odaszáradni az arcára.

- Igazi rohadék vagy! - kiabáltam rá, miközben idegesen kapkodtam a táskám után, az elsősegélydobozért, és remegő kézzel tekertem a gézt, vágtam le egy körülbelül háromméteres csíkot, és elkezdtem bekötözni a szerencsétlen szemeit. - Miért kellett ezt tenned?! Nem volt még elég?

• A halandók ráébresztése az igazságra segíti a folyamatot. Ő kérte. Megkapta. - Az újabb vállrándítást a zár nyílásának hangja követte.
• Meg fog őrülni, ha ezen egyáltalán túl tudja tenni magát!
• Ne ágaskodj, ő máris beteljesítette a saját szerződését, te pedig még mindig veszélyezteted a tiédet.

Mérhetetlenül felháborodtam a szavain, aminek hangot is adtam abban a momentumban, hogy a kötést befejeztem.

- A kettőnk dolgához - másztam bele az arcába, a dühtől alig látva mást a pokoli szempáron kívül - neki nem is lenne szabad, hogy köze legyen!

• Azt nem te döntöd el. - Önelégült mosollyal, egyetlen véres ujjával az orromra bökve visszatolt az anyósülésre. - Ellenben ha haladni akarunk, javaslom, vedd át a volánt.
• Átülsz a helyemre, Tucker pedig hátra fekszik, amíg magához nem tér! - Kipattantam a kocsiból, és a hátsó ajtót kinyitva kiparancsoltam mindkét szörnyet. Az emberszabású, kérésemnek megfelelően, befektette a nyomozót, majd helyet foglalt mellettem, én pedig, előrébb húzva az ülést, teret adtam Relnek közvetlenül magam mögött. Az ajtók ismét bezárultak, és a nyomozó fegyverével az ölemben indítva dühösen magunk mögött hagytuk a deres, összevérzett út szélét, csakúgy, mint Tucker reményeit a megszokott életébe való visszatérésről.

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)