**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
19. fejezet: **A második lépés

Alig láttam az erős hóeséstől. Félig a szememre, félig a GPS-re támaszkodva kellett tájékozódnom, amitől sokkal lassabban haladtunk, mint szerettem volna. Amikor apám tanítgatott vezetni, már akkor is utáltam az autópályákat, mert bár a városi forgalomnak is megvoltak a veszélyei, ezeken az utakon nagyobb bátorsággal nyomták a gázt, és mivel az utat alig láttam, még a kötelező tempót sem mertem felvenni. Noha egy lélek sem volt közel s távol amennyire ki tudtam venni, semmi garancia nem volt rá, hogy nem fog a visszapillantóban egyszer csak felbukkanni egy idióta. Párszor úgy megcsúszott az autó, hogy az ütő megállt bennem. Nem voltunk abban a helyzetben, hogy segítséget kérjünk, főleg nem, hogy ilyen időben elveszítsük a járművet.

Szerződő vagyok, nem Superman, basszus…

Ráadásul úgy, hogy fél kezem még mindig sajogva, felkötve kellett - volna - pihentetnem, mégis amennyire tudtam, két kézzel kormányoztam. Oké, egy kézzel meg egy alkarral, mert az ujjaim alkalmatlanok voltak egy kulcscsomó tisztességes megtartására is. Ekkora hátránnyal örültem, ha egyben megérkezünk valami lakott területre, és meg is fogadtam, hogy amint ez megtörténik, megállok. Fogalmam sem volt, meddig tart, míg Tucker magához tér, végképp nem, mikor tud volán mögé ülni, de ami biztos volt, hogy nem marad vak. A Démon Szemére kötött szerződés más volt ugyan, mint az enyém, ugyanakkor a démonok sem vakok a fizikai világra. Ellenkezőleg.

Abban is biztos voltam, hogy a kezem gyorsabban is gyógyulhatott volna, ha a megfelelő erőhöz és technikához folyamodok, de nem lehettem biztos abban, hogy a sötétség egy újabb szeletének magamhoz ölelésével mennyit veszítek önmagamból. Amíg nem volt muszáj, szerettem volna odázni ezt a teljes egyesülést a démonnal. Bármi is leszek egy újabb és újabb ilyen akcióval, fennállt a lehetősége, hogy egyszer átfordul a gondolkodásom, és letérek a célravezető útról. A kérdés csak az volt, mit tudok helyrehozni, mielőtt ez megtörténik? Mert meg fog történni.

Minél többet tudok, annál inkább látom, hogy nincs más út, ez a helyes irány, ugyanakkor egyre rémisztőbb is megismerni az igazságot.

Egy újabb jégre futással akkorát kellett ellenkormányoznom, hogy azt hittem, az árokban kötünk ki. Ijedt szitkozódásom és a fél karral való szerencsétlenkedésem közepette sikerült visszaszerezni uralmamat az autó fölött, ám a hátulról érkező koppanó hangot már egy fájdalmas nyögés kísérte.

- Hol vagyok? - Tucker hangja rekedt és elcsigázott volt. Annak ellenére, mennyire ostoba döntést hozott, sajnáltam. Bármennyire is ellenszenves volt, jó ember, és nem érdemelte meg, hogy belekényszerülve érezze magát a helyzetbe.

• Az autópályán vagyunk, úton az intézetbe. Iszonyú hóesés van, ezért nagyon lassan haladunk - jelentettem.
• Nem látok.
• Bekötöttem a szemét, mert nagyon vérzett. - Nem voltam biztos benne, mennyire emlékezett a történtekre, ezért felszínesen fogalmaztam. Abban sem voltam biztos, hogy a Démon Szeme új szemgolyókat is ad neki, amivel láthat, vagy a látás egy teljesen más formájában jelenik-e meg. Elég baja volt mostanában, és Oldwoodon kívül nem láttam még halandót természetfeletti erőkkel szembesülni. Mi több, ahhoz képest nagyon jól viselte a radikális változásokat.
• A szemem… - A visszapillantóból láttam, ahogy megpróbál felülni, lassan, szédülve, és kezét a kötéshez emeli.
• Ne piszkálja! Fogalmam sincs, milyen állapotban van, és egyelőre nem merek megállni megnézni.
• Rosszul vagyok… - A hangot követő öklendezéstől mégis kénytelen voltam olyan gyorsan és biztonságosan lehúzódni, ahogy csak tudtam - kézifék behúz, kocsiból kipattan, ajtó feltép, és már ugorhattam is félre a hóban.

- Kár a szendvicsért.

Miután kiköhögte a bokájában lévő utolsó energiamorzsákat is, kerestem vizet, hogy öblíthessen és igyon.

- Nyomást érzek a fejemben.

• Azt hiszem, ez normális.
• Normális? Kitépte a szememet, igaz?

Hirtelen fogalmam sem volt, mit mondjak, de túl sokáig hallgatni sem akartam, ezért miután rájöttem, hogy - nyilvánvalóan - nem látja a bólintásomat, ráigazoltam.

- A Démon Szemére kötött alkut. Mit várt, hogy csettint, és kész? - Nem szemrehányóan mondtam, és úgy tűnt ő, sem vette magára.

• Emberileg vak maradok?
• Nem tudom. Azóta, hogy elindultunk, nem szól egy szót sem. Sem szavakkal, sem a fejemben.
• A francba…
• Abban biztos lehet, hogy bár szereti átverni az embert, a szerződést komolyan veszi.
• Tisztességes démon, mi? - Cinikus horkantására csak a válla megpaskolásával fejeztem ki egyetértésemet. - Le akarom venni - gyűrte meg zsibbadt ujjakkal a kötés szélét jobb szeme alatt.
• És ha még nem lát?
• Kiderül akkor, nem? - A beletörődése ámulattal töltött el.
• Rendben, de ha nem jobb, visszakötözöm. - Bólintására visszamásztam a kesztyűtartóhoz, ahol találtam ollót, és levágtam a kötést. - Várjon! - Visszaegyengettem a lábait a kocsiba, és mivel mindent a hó rikító fehér színei terítettek be, eltakartam az ablakokat. Nem tudhattam, mennyire lesz érzékeny, ha látni fog. Fél tenyérrel magam felé fordítottam arcát, amire már rászáradt a vér. - Most nyissa ki a szemét!

Egy utolsó mély árok jelent meg a szemöldökei között, ahogy szemhéjai megrebbentek, majd lassan kinyitotta a szemét. A narancsvörösen izzó szempárban a vágott, kígyóéhoz hasonló pupillák először kitágultak, majd szinte egyetlen függőleges vonallá szűkültek, és mintha egy második, kontaktlencseszerű, átlátszó szemhéjjal rám pislogott volna.

- Lát engem? - Kérdésemre koordinálatlanul pislogott egyszerre mindkét szemhéjával. A pupilla ismét tágult, szűkült, végül beállt egy stabil szögben, és már láttam, ahogy a tekintete irányítottan siklik végig az arcomon.

• Látom. Látom, de nem olyan, mint volt. - Az első ingerektől ismét összeszorította szemeit, és már épp meg akarta dörzsölni őket, mikor elkaptam egyik kezét.
• Biztos fáj, de én nem nyúlnék még hozzá.
• Érzem, hogy van szemem. Iszonyúan szúr. - Mivel nem hagytam, hogy piszkálja, csak szorosabban zárta össze, és megrázta a fejét, sűrűn pislogott, majd ismét fókuszálni próbált. - Te jó ég, mi ez?
• Mostantól mindent lát - kommentálta a démon, az anyósülésről hátra fordulva. Ahogy Tucker ránézett, olyat üvöltött, hogy még én is megijedtem, ezért nem volt lehetőségem a kapálózva hátrálni próbáló nyomozót lecsitítani.
• M-m-m-miafranc?! - Az első ordítást követő hebegésben ránéztem a démonra. Emberi formájában, szemüveggel a fején a lehető legkevésbé tűnt különlegesnek. Csak kissé gothnak.
• Mi van vele?
• Maga nem látja?

Oda-vissza kaptam köztük a fejem.

- Mit?

• Az igazi formámat. - Egy elegáns mozdulattal lejjebb csúsztatta orrnyergén a napszemüveget, és saját ugyanolyan szemeivel ránézve kacsintott.
• Én nem látok semmi különöset, leszámítva a szemed.
• Amit te nem látsz, azt érzed és megéled. Sosem állt szándékomban rád zúdítani, mi is vagyok pontosan.
• Mindig csak egy-egy oldalad mutatod, mi?
• Megmondtam, lassan foglak felfalni. - Visszaillesztette a szemüveget, és egy önelégült hollywoodi félmosollyal visszafordult, hogy kibámuljon a hóesésbe. - Ha úgy akarna látni, úgy is kéne léteznie. Arról pedig nem szólt a szerződésünk. Ha valamit kérünk, akkor az egy teljes szolgáltatás, vagy semmilyen. - Nagy gonddal leszedett egy szöszt a kabátja válláról, és elmorzsolta a lábtörlő felé.
• Én minden szinten olyan leszek, mint ő, ezért kár mindent egyszerre az ölembe tenni. Fel sem tudnám dolgozni - gondolkodtam hangosan, ép hüvelykujjammal a démonra bökve vállam felett, de inkább Tuckerhez vagy talán magamhoz beszéltem, megrágva az emlékeket arról, amit korábban mondott: én egy hosszabb távra tervezett vágány vagyok. Világos. Magamnak bólintva a teljesen új látásmóddal megátkozott Tucker vágott íriszébe bámultam. - Van fogalma róla, mit kért? Mindent látni fog, nem lesz hazugság, amit ne venne észre, lény, melyet ne látna, tér, melyre ne figyelne fel, míg mindenki más pont olyan, mint volt… és nem tehet semmit a látottak ellen. Nincs meg az ereje hozzá.
• Csináljuk vissza, nem ezt akartam.
• Legközelebb érdeklődjön az apróbetűs részletekről! - A démon úgy fordította a visszapillantót, hogy teljesen egyforma tekintetük találkozzon a tükörben. - Egy teljesített szerződést nem lehet visszacsinálni.
• Ááá! - Tucker mindkét tenyerét a szemére szorította - Éget! Fáj a szemem!
• Pillanatnyi mellékhatás - mondta, majd ismét felém fordult - Az asszimilálódásra való képesség hiánya komoly felkészületlenségre vall. - Komolyan bámulva a napszemüveg sötét lencséjébe megértettem, mennyire életképtelen az ember ahhoz képest, ami rá vár. Oldwood fel sem fogta, mit tett, amikor megkötötte a szerződését, Tucker szintén nem gondolt bele, mivel jár a kérése.
• Emberek! - horkantam megvetően a tudatlanság és józan ész nélkül hozott, majd megbánt döntéseik miatt. - Infó nulla, energia maxon, és még a mi fajtánk a hibás mindenért! - A bánásmód azonban csak az én oldalamról volt igazságtalan. Az emberit, noha most végtelenül gyerekesnek tartottam, is meg tudtam érteni. A sok oldalról való vizsgálódás ellentmondásos érzések és érvek generálására volt a legjobb, és legkellemetlenebb. Objektívvé tesz. Idővel legalábbis, ha rendet tudok tenni ebben a káoszban.

Jelenleg mindkettőt el akartam küldeni a francba az igazukkal és tévedéseikkel együtt.

- Még egy ilyen szép bók, és helyben felfallak.

• Kussolj! - fenyegettem meg ép ujjammal, ahogy kiszakadt belőlem a kétségbeesés.
• Ó. Ez nem volt szép.
• Ez! - mutattam dühösen Tuckerre. - Ez nem volt szép! - Mérgemben, mikor az évszázad legártatlanabb kifejezését kaptam válaszul, a kormányra csaptam. Persze mit vártam? Jó fiú lesz, csak mert együttműködőbb lettem? Elkeseredésemben a kormányra hajtottam a homlokom, ölembe eső sajgó kezem külön rátett egy lapáttal. - Nem vállalok tovább felelősséget magáért, Tucker. Az ön döntése volt, és elbaszta. Én figyelmeztettem.
• Vérzek még?
• Nem. De az első boltnál veszek magának egy napszemüveget, és javaslom, találja ki, mivel fogja magyarázni a szemeit, amikor lekerül a fejéről. - Könyökkel toltam helyére a váltót, amiért áldottam a huszonegyedik század „automata” aranyborjúját.

Még vagy két órát hajtottam csigatempóban, a havat szidva, mire végre lakott területre érkeztünk. Akkor benyeltem vagy három fájdalomcsillapítót, mert már ott tartottam, hogy inkább lerágom a csuklómat. Vettem az első közértben, amit találtam, szendvicset, csokit, mindegy volt, csak legyen benne energia, víz még volt Tucker kocsijában, ezenfelül csak a napszemüveg kellett, és eltartott egy darabig, mire megtaláltam a kínálatot.

Mire visszatértem, a nyomozó félig kilógott az ablakon, ijedt kifejezéssel integetve, hogy siessek vissza.

- Látta a jetit?

• Szálljon be, és húzzunk innen! - Már a volán mögött ült, az autó sebességben, és abban a pillanatban, hogy becsuktam a hátsó ajtót, óriási hófelhőt köpő kerekekkel hajtott tovább. - Minden nyüzsög a bailiffektől!
• Látja őket?
• Nincs testük, amíg nincs rá feltétlenül szükség, mint a mi esetünkben. Nem tudom, hogy ők is látnak-e minket, de ha nem haragszik, nem fogatom el magunkat egy laza shoppingolás miatt.
• Tucker, az út úgy csúszik, mint óvodás taknyán a csiga! Lassítson, mert felhívja ránk a figyelmet!

Társam ijedt és szapora légvételei lassan csillapodni kezdtek, de az indokolatlan ide-oda kormányzástól már-már én is hányni készültem.

- Annak érdekében, hogy ne ölesse meg a Szerződőmet, segítek. Amit lát, azokkal semmi dolga. Nyugodtan hajtson keresztül rajtuk, ezek csak apró szörnyek.

Nem fűlött a fogam hozzá, de előrehajoltam, hogy lássam, amit Tucker. Az út tele volt tébláboló másvilági lényekkel.

- Sose láttam ennyit egyszerre - hüledeztem. Főleg a rothadó, lóéhoz hasonló patást bámulva, ami egy tetemet rágott sárga fogaival, ahogy elhaladtunk mellette. - Ez mi? Nincsenek árnylények.

• Ezek a ti világotok száműzöttjei. Mivel az ő létezésük is kitolódik a világ peremére, az emberek semmit sem fognak fel a létezésükből. Az árnylények a démonsíkról jönnek, ha nevezhetjük a ti nyelveteken bárminek is azt a helyet.
• Ezek… ezek a valamik - Tucker kicsit kiakadva mutatott előre a szélvédőn túli horrorra - ezek a mi világunkban vannak otthon?!
• Előttetek is voltak. - Újabb unott hanglejtéssel lezárta. - Csak látja őket, de nem lesznek hatással semmire. Egyelőre.
• Hogyan jön létre ilyesmi?
• A helyes kérdés, hogy hogyan jött létre ilyesmi? - mutatott rám és Tuckerre.
• Ember?
• A mágiátlanságában evolúciója csúcsán lévő faj, civilizáció, ami magába omlik. Ami ennyire tiszteletlen.
• Egy démon papol az ember tiszteletlenségéről, ez jó! - Tucker erősebben nyomta a gázt, de amennyire kiborult a látványtól, annyira tesztelt is. Úgy siklottunk át mindenen, mintha csak a hóesés részei lettek volna. Nem volt semmilyen kölcsönhatás az autó és köztük.
• Mit tud maga a démonokról? - horkant fel meglehetősen emberi gesztussal. - Kérem, az ember még a saját világát sem ismeri, nemhogy az enyémet. - És ezt olyan mulatságosnak találta, hogy percekig kuncogott rajta.

Nekem pedig élesebb kép született a fejemben, milyen világ felé hajtunk egy autóban, amitől a bailiffek annyira rettegnek. Az ember tényleg nem érett meg rá, sőt. Valamit nagyon elfelejtettünk.

Tucker a lehető legjobban igyekezett rá se nézni a démonra, de a visszapillantóban rendszeresen rám és elveszettségemben ölelgetett Relre pillantott. Éreztem, hogy több közös van már bennünk. Ugyanaz a démon, ugyanaz a képesség, ugyanaz a látvány.

- Hogy van a keze?

• Szarul.
• El kellene látni egy kórházban.
• Nem. Majd ha a végére értünk ennek a káosznak. Nincs kedvem ismét átszakadni emeleteken. Se fel, se le.

A nyomozó nyelését is hallani lehetett, de nem firtatta. Még vagy egy órát vezetett némán, de rémülten mindattól, amit látott. Nem világosítottam fel, mi mindent hallani még azonfelül. A csendben közöttünk csak az volt rossz, hogy a sóhajok, suttogások, könyörgések csak hangosabbak lettek a fejemben, és egyre biztosabb voltam benne, hogy ezek nem a túloldalról érkeznek, legyen az bármelyik sík, hanem bennem, belőlem szólnak.

A táj szürkült, zsúfolódott, míg a város északi részén, egy régi, de szemlátomást nagy gonddal karbantartott masszív épületkomplexum parkolójába nem kanyarodtunk. Háromszintes, tömör falak, akár egy betonbunker, ami körül csak a vasrácsok és szögesdrót hiányzott, hogy teljessé tegyék az összképet.

- Megjöttünk.

Remek. Még egy állatkert. - És nem a lakókat minősítettem. Fel sem ocsúdtam, már szálltunk is ki, és benyitottunk az épület ajtaján. Hideg fehér falak, a vegytiszta recepció még a kártyával záródó nehéz ajtón innen is gyógyszer- és fertőtlenítőszagot árasztott. Mély levegőt vettem, amit egy kontrollálatlan fintor követett a nyálkahártyámra tapadó szagtól, majd intettem a gyilkossági nyomozónak, hogy szíveskedjen nyomozóskodni, mert nekem nem volt semmilyen hivatali jogköröm itt.

Nemsokára szemtől szemben beszélhetek Bridget Jade-del, és végre választ kaphatok a kérdésekre, amiket még én sem ismerek. Egyedül abban voltam biztos, hogy ez a beszélgetés lesz a második lépés, amivel új szakasz indul az életünkben.

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)