(Available in English: click here!)

**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
2. fejezet: ****Adj nekem nevet!
**

Adj nekem nevet, ha felébredtél…

Álomtalanul aludtam, fáradtan ébredtem és éhesen.
Egy ágyban, amit nem ismertem.
Tiszta volt, meleg, és kényelmes. Nem tudom, hogy kerültem ide. A sebek, amiket a támadóim ejtettek rajtam, fájtak, kínjaim ellenére azonban meglepően jól éreztem magam. Tele vagyok kötésekkel. Mindkét csuklóm, jobb bokám és térdem, sőt a mellkasom is. Tompa vagyok, nemigen emlékszem már, hogyan és miként kínoztak meg. Csak pihenni akartam.

Látogatód van. Ideje felébredni.

Hagyj még! Fáradt vagyok - hessegettem a gondolatot a fejemből.

Nehéz lesz.

Kelletlenül kinyitottam a szemem. Körülöttem minden fehér és fémszürke. Egy szoba, talán kórterem. Megdörzsöltem kiszáradt szemeimet és felültem, épp mikor az ajtó csendben kinyílt, és egy fehér köpenyes nő lépett be rajta.

- Ah, látom, már sokkal jobban van. Ezt akkor ki is húzhatjuk. - Felém sétált, a karom felé nyúlt, de elrántottam előle. Akkor vettem észre, hogy egy infúziós tű van beledöfve. - Semmi baj, csak ezt akarom kivenni. Nehéz napjai voltak, engedje meg hogy segítsek - kérte. Tiszta, kék szemei voltak, fiatal, piros orcával, kontyba fogott fekete hajjal.

- Mit keresek én itt? - kérdeztem továbbra is az idegent nézve. - Hol vagyok?

• A központi kórházban. Egy hétig eszméletlen volt.
• Egy hét - bámultam a takaróra, a makulátlanul fehér huzatra.
• A rendőrség tűkön ül, hogy kikérdezhesse. Emlékszik valamire abból, hogy hogyan került ilyen életveszélyes állapotba?

Hogy emlékszem-e? Ahogy megrohantak az emlékek, villanva, hangosan váltakozva: az acéllap, a láncok, tűk, kések és a rengeteg fájdalom, úrrá lett rajtam a kontrollálatlan remegés.

Csak akkor hagyott alább, amikor a fejemben felülírta saját sikoltásom visszhangját egy csitító, mély férfihang, egy vörös szempár, és a selymes sötétség, amely mások utolsó üvöltésével töltötte meg a termet. A valaha látott legfélelmetesebb lény lett az én Xanaxom.

- Emlékszem.
A nő pedig komolyan nézett rám, megfogta a kezem, kihúzta a tűt a karomból, és megszorította az ujjaimat. - Bármi történt is magával, már biztonságban van.

• Nincs biztonság egy olyan világban, ahol a család a saját otthonában kerül lemészárlásra.
• Sarah Everlast? - kereste a szemkontaktust, de jobban szerettem a fehér takaró látványát, és a gondolataimat is igyekeztem más mezőkre hajtani.

Sosem értettem, mégis hogyan keletkezhetett ilyen szörnyen romantikus vezetéknév. Ezt leszámítva szerettem a családom és az életet, amit éltem velük. Mára csak én maradtam meg a nevem.

- Én vagyok - feleltem.

Ne feledd a nevemet! - suttogta a hang, amitől felkaptam a tekintetem, hogy körbenézzek, de a férfit nem láttam a szobában.

- Valami baj van?

Nevezz meg, Sarah!

- Ah, azt hittem, hallok valamit, de tévedtem. - Megráztam a fejem. Ki hinné el, hogy egy démon beszél a fejemben? Nem tudtam eldönteni, hogy én vagyok bolond, és csak menekülök a saját új világomba, vagy tényleg megtörtént minden. Hiába beszélt hozzám a nővér, nem hallottam, mit mond a fejemben zengő hahotától.

- Elnézést, de nagyon fáj a fejem. Kaphatnék rá valamit?

A könnyfakasztó nevetéstől pedig továbbra sem hallottam a választ, ellenben kaptam egy pohár vizet és fájdalomcsillapítót, aztán a nővér kiment a szobából, magamra hagyva a démon kacagásával.

A bolond nem tudja magáról, hogy bolond! - mondta. - Ha attól tartasz, hogy mindez a saját képzeleted, elhiheted, hogy nem az.

Az autisták is bolondok valahol, mégis képesek zseniként érvényesülni adott témákban. Én nem vagyok zseni, de lehetek tisztában a saját állapotommal. Egy pszichiáter megoldja. - Magamnak feleltem, nem neki, mégis válaszolt.

Borzalmasan unalmas életet kértél akkor tőlem. Mégis mivel magyarázod akkor gyilkosaid darabokra hullt testét?

Mindez csupán képzelet - áltattam magam, figyelmen kívül hagyva szavait. - Nincs valóságalapja sem mágiának, sem jónak vagy rossznak, de még természetfeletti erőknek sem.

Amit ti, emberek természetfelettinek neveztek, csak igazán természetes.

Senki nem látta, ami történt.

Nyilván akkor meg se történt - kuncogott. - Ennél valóságosabb aligha létezik a világon, kedvesem. Minden valós vagy valótlan meghatározása csak azon múlik, hogyan tekintünk rá.

Ez nevetséges. Valami vagy létezik, vagy nem - önkéntelenül is vitába szálltam, pedig nem kellett volna.

Pörgess meg egy fehér papírlapot egy tengelyen, és kékké változik.

Nem változik semmivé. Az egy fehér papír.

Akkor miért látod kéknek? Miért lett kék, ami eredendően fehér?

Nem lett kék. Az fehér. Optikai csalódás.

Ugye? - kuncog megint. - Pedig ha az a valóság, amit látsz, akkor a fehér kékké változott. Minden csak azon múlik, miként tekintünk rá. Letűnt korok erejével élek ma is. Hatalmamat nem fogja por, nem gyengül, nem apad forrása. Még akkor is létezek, ha mesének hisznek. A valóságot nem érdekli bíráló tekinteted.

Elhallgattam. Mert ez igaz. És ha igaz, akkor létezik lélek, démonok, mágia és minden más létezéséről folytatott vita értelmét veszíti. Mert nem látom a gondolatot, mégis létezik, és attól, hogy ez bizonyítékot nyert, a démoné pedig mese, még nem biztos, hogy valóságosabb. Akkor mi fog történni velem ezután?

Nevezz meg, Sarah!

Miért olyan fontos neked a név?

A nevemet akarom hallani a szádról.

Ha találok megfelelőt, elnevezlek. - Ha nem tudnám, mire képes, azt hinném, kaptam egy beszélő kutyát. Kétlem azonban, hogy megfelelő név lenne számára egy Pajti, Bundás, vagy egy olyan hétköznapi név, mint a Bob, William, vagy Steward.

A démon, akit Stewardnak hívtak…

Jelenleg fontosabb problémám is van, mint nevet adni egy démonnak a fejemben. Például hogy mihez kezdek az életemmel. Semmi mást nem akartam, csak életben maradni, de ez nehezebb most, mint gondoltam. Egyedül.

Én itt leszek veled, az utolsó szívdobbanásodig és azután is.

Ez igazán bíztató - epéskedtem, de kinevetett. Legalább valakinek jó kedve van körülöttem. Mindenesetre hátradőltem, még ha fájt is a mozdulat, a korábbi életem távoli emlékeknek, szakadt foszlányoknak tűnt csupán. Jó élni. Hálás vagyok, hogy túléltem.

Vajon akkor is így gondolod-e, amikor a szerződés beteljesedik, és a lelked az enyém lesz?

Nem számít. Élni akartam, és élek. A paktum rám eső részét, ha igazi vagy, pedig nem teljesíteni úgyse tudom. És nem is akarom. - Megváltoztam. Körbenézve a szobában, és kitekintve az ablakon a ködfátyolozta zúzmarás ágakra, más lett a világ. Kegyetlenebb. Alattomosabb. És sokkal több van benne, mint amit megmutat.

Kopogtattak az ajtón.

- Igen - adtam beleegyezésemet az idegen belépéséhez. Egy magas férfi volt, negyvenes évei derekán. Arcán árkokat szántott a stressz, mélyen ülő barna szemei alatt lila, kialvatlan karikák éktelenkedtek. Barna hosszú kabátot viselt, alatta ing, nyakkendő, és a dudorból hónaljtokra gyanakodtam. Ő lesz a nyomozó. Fáradtan pislogtam, előre sejtve, milyen kérdésekkel leszek lebombázva.

- Elnézést, hogy zavarom a felépülésben. A nevem Albert Oldwood nyomozó. A világért se szeretném felzaklatni, de szeretnék feltenni pár kérdést.

• Persze. - Leült mellettem a székre, zsebéből tollat, jegyzetet vett elő.
• Neve?
• Sarah Everlast.
• Kora?
• Tizenkilenc.
• Emlékszik, mi történt magával?
• Emlékszem. - Monoton hangon elmeséltem a görcsösen markolt takarónak, hogyan támadtak ránk a saját otthonunkban, vágták át anyám torkát, szúrták le apámat, kötötték be a szemem, szám, és vittek el.
• Azután mi történt?
  A düh és szégyen párharcában megnyaltam kiszáradt számat.
• Lekötöttek egy oltárra, egy hideg fémasztalra. Azt hiszem, a kórházi jelentés már rég a kezében van, nyomozó. Ha nem bánja, nem szeretnék minden kimondott szóval emlékezni is rá. Amennyire a támadók szavaira emlékszem, valamiféle démont akartak megidézni, és ehhez kellettem áldozatnak.
• Hogy menekült meg?
• Levették a láncaimat egy idő után, de nem emlékszem, hogy meg tudtam volna mozdulni.

-Tudja, miért engedték el?
-Nem.
-És azt, hogy kik voltak az elkövetők?
-Nem. Soha nem láttam őket.
-Tudja, mi történt velük?
-Azt sem tudom, velem mi lett a végén.

Oldwood csalódottan sóhajtott, és eltette a jegyzeteit.
-Nem lenne szabad beszélnem a nyomozásról, Miss Everlast, de reméltem, hogy maga meg tudja majd mondani. Ne értsen félre, nem vádoljuk magát. Annyi droggal a vérében, csoda, hogy túlélte. - Megcsóválta a fejét. - Így azonban fogalmam sincs, hogy áldozatok vagy az elkövetők voltak, és ha az utóbbi, akkor mi hagyott csupán vért belőlük.
-Mi. Nem pedig ki - állapítottam meg hangosan.
-Sok mindent láttam már, de ilyet ember nem képes tenni.

A valóság az valóság. Megmagyarázni bármivel lehet, ha csupán a látszat érdekel.
Kivéve, ha kézzelfogható - feleltem gondolatban egyetértve. Most már biztos, hogy nem vagyok őrült. A démon létezik. Megmentett, és cserébe övé a lelkem.

Ijesztő a gondolat? - szinte látom magam előtt a lenéző mosolyát.

Nem hittem Istenben eddig se. Amennyire tanultam teológiát, abból annyira emlékszem, hogy mindkét oldalnak megvannak a maguk fekete bárányai. Mivel nem vagyok hívő, és minden csak nézőpont kérdése, nem hiszem, hogy jobb vagy rosszabb, ha az ember lelke démonhoz vagy Istenhez tartozik. Ez a démon engem választott. És bárki megkövezhet, úgy érzem, joggal gondolom magam jobb embernek mint azok, akik ide juttattak. De ha nem, hát legalábbis ember, a szó pozitív vonzatában. Ez a démon engem mentett meg, ahelyett, hogy a gonosz intuíciót követte volna. Ha még egy a démon is a jobbat választja, az önmagában vagy paradox, vagy szimplán jó.

Nem - feleltem szűken.

Elértem hát, hogy egy halandó előbb higgyen démonban, mint Istenben. - Roppant mulatságosnak tartotta a válaszomat.

Ha nem keverhetjük össze a látszatot a valósággal, ne keverjük össze a tudást a hittel sem. Én nem hiszek benned. Tudok rólad.

Ha én létezem, léteznek angyalok?

Majd ha látok egyet, tudni fogom. Addig meg nem érdekel.

Amikor a lelked az enyém lesz, érdekelni fog. - Sötéten mosolygott az elmémben. A hideg rázott tőle.

- Az már az én gondom - mondtam ki hangosan.

• Pardon?
• Elnézést - ráztam meg a fejem, mert rájöttem, hogy hangosan kimondtam az utolsó gondolatomat. - Kicsit elgondolkodtam.
• Eszébe jutott valami?
• Csak az, hogy nem tudok segíteni többet - csóváltam a fejem. - Nem tudom, hogyan menekültem meg, és őszintén szólva nem is akarom tudni, nyomozó. Megmenekültem valahogy, és csak ez fontos most.
• Tudja, hogy mihez kezd ezután?
• Az már… - mosolyogtam - … az én gondom. De… - tettem még hozzá, remélve hogy ezzel végül lezárom a faggatásomat - ha a két férfit valami ölte meg, és olyan brutálisan, ahogy mondja, nem logikus, hogy én életben maradtam.
• Reméltem, hogy ezt hallani fogom öntől. - Szemem sarkából láttam, hogy leereszkedtek a vállai, mintha nagy súly esett volna le róla.
• Gyanakodott rám. - Rá se néztem. Inkább csak magam elé.
• Inkább arra, hogy bármi is tette, amit tett, valamiért magát megkímélte.
• Felteszem, a talált vérből állapították meg, hogy két férfié, ami utólag jól egybecseng a beszámolómmal. Talán még azonosították is őket, priuszuk bejegyzett, ezért kizárt, hogy rajtam vagy a családomon kívül más áldozatok jelen lettek volna. Arra gondol, hogy ez a valami széttépte őket, hogy megmentsen - mert nyilván így volt.
• Igaza van. Elnézést. Egyszerűen csak eltelt egy hét, és ennél a teóriánál nem jutottam többre. Így kimondva már belátom, hogy ostobaság.

Fától az erdőt.
Hallgass!
Hisz épp kimondtad az igazságot.
Az igazság kevésbé hihető, mint a hazugság. Fordított pszichológia.

- Nem is zavarom tovább a felépülésben. Ellenben meg kell kérnem, hogy a beszámolóját írásban is tegye meg minél hamarabb. - Csalódottan felállt a székből és eltette a jegyzeteit.

• Mr. Oldwood.
• Igen?
• Az otthonom?
• Feltakarítottak, bár nem mindent. Személy szerint nem javaslom, hogy hazatérjen. A maga helyében eladnám, és messzire költöznék, mielőtt még a riporterek szétszedik. - Azzal magamra hagyott.

A traumatikus ház.
Az, az otthonom.

- Azt hiszem, mégis megőrültem.
Még mindig kételkedsz?
Nem.
Ah, semmi könnyfakasztó dráma.
Semmi. - Behunytam a szemem és hallgattam a mély hangját zengeni a fejemben.
Vagy tényleg sok trauma ért, hogy nem fogod fel ami történt, vagy egyszerűen nincs rá képességed.
Vagy rosszabb.
Rosszabb? - kérdezett vissza, ezúttal csendes, de őszinte érdeklődéssel.
Annyira örülök a saját életemnek, hogy már azt sem bánom, ami a családommal történt.
Azon nincs mit bánni. Értük nem tehettél semmit.
De legalább fájhatna. És ez a legrosszabb. Nem tudom, mikor lettem ilyen önző, de csak az jár a fejemben, hogy megküzdöttem az életemért, és nem bánok semmit. Az érzéketlenség pedig ijesztőbb, mint a tudat, hogy a lelkem a tiéd. - A szorongás csomót kötött a gyomromban. Felejtek. Felejteni kezdtem a családom, és ezzel együtt talán saját magam is. Üres vagyok, és az űr csak növekszik, ki tudja, meddig. Elveszek a saját lelkem fekete lyukában, annyira mélyen, hogy majd a szem és láb nélkül sebesen csusszanó, örökké éhező fogak se ijesztenek majd meg, amikor én kerülök terítékre.

Egy darabig elhallgatott, aztán mintha csak közelebb fészkelődött volna a fülemhez, halkan suttogott a fejemben.

Nem értem az embereket, de egyben biztos vagyok. Nem kötöttem volna veled szerződést, ha önző lennél.
Most épp vigasztalni próbálsz?
Ellenkezőleg. Fenyegetlek.
Tudod, attól, hogy te létezel, nem fogok sírva rimánkodni a talán létező angyaloknak megmentésért.
Késő lenne.
Nem számít. Ilyen az ember.
De te nem.
Nem.
Miért?
Senki se felelt a segélykiáltásaimra. Egy démon felelt a kétségbeesésemre és mentett meg. Nem volt fény egy alagút végén, sem fanfárok vagy kósza angyali üdvözlet, amikor meghaltam arra a pár pillanatra. Senkinek nem kellettem önmagamért cserébe.

Az életed, amit kértél, véges és átkozott, melyért cserébe saját, örökké létező valódat adtad el. - Hangja végig zengett a koponyámon, mint aki kedvét szeretné lelni nyomorúságomban.
Kitört belőlem a nevetés - legalább nem leszek egyedül.

A zár kattant, az ablak elsötétült, és a lámpa villódzása teljesen elfeledtette velem, hogy mikor vagyok. A sötét pillanatokban az árnyak helyt változtattak, arcokat, kezeket, karmokat formáztak a fehér villanásokat megcsalva. Kétoldalt kapaszkodtam az ágyba, fejemet kapkodva és a félelem hideg verítékétől csatakossá izzadt hajjal. Szemek. Fogak. Nyál. Vér. Egy tócsa itt, egy recsegő hang ott. Jéghideg, selyembe bújtatott ujjak nyirkos csíkot húztak az arcomon, de mire odakaptam a kezem, már csak a friss vért dörzsöltem le a bőrömről. Nem tudom, kié. Nem tudom, honnan. A sötét és a fény villanásaiban a vörös folyadék megszilárdult, belém harapott, és a sikoltásommal fürgén eliszkolt. Testetlen szürke kezek ragadtak meg és szorítottak az ágyhoz. Kétségbeesett kísérleteim a szabadulásra teljesen haszontalanok voltak, még a homlokomon is nedves tenyér nyomott az ágyhoz. A fejemben zengő kuncogás pedig a fülemhez vándorolt, forró lehelettel belesuttogott:

Ez lesz a legérdekesebb élet, még ha oly gyorsan elillan is, amit valaha végigkísértem. Alig várom a végét!

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)