**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
8. fejezet: **Különös esetek

Sokkal könnyebb volt úgy nyomozni, hogy minden a rendelkezésemre állt. Főleg maguk az ügyek.

Mivel a helyszínelés elvitte a délelőttöt, a délután ráment a papírmunka összeállítására. Egyrészt fotók, másrészt laboreredmények, harmadrészt - mint azt Oldwoodtól megtudtam - ballisztika lett volna, de jelenleg csak a helyszín leírását érintette. A külön szedett és átláthatóvá szerkesztett elemek pedig közösen kerültek összefonásra. Oldwood elmagyarázta, hogyan épül fel a nyomokból összerakott forgatókönyv. Első lépés a hulla azonosítása. A két vérnyom különböző emberektől - és mit tesz isten, különböző nemű emberektől - származott. A halott fickó ujjlenyomata nem szerepelt az adatbázisban, tehát nem volt büntetett előéletű, a vér sem vezetett nyomra, ami azt eredményezte,hogy a gyilkos megtalálásához várhatunk akár napokat is, míg valakinek hiányozni nem kezd, és az eltűnt személyek közül kerül azonosításra. A másik lehetőség, hogy nyilatkozunk a médiában az esetről, megadva az esélyt annak, hogy feladja magát. Este kilenc is elmúlt, mire megállapítottuk, hogy mindkét esetben ugyanúgy meglóghat: vagy túl sokáig várunk, vagy felzaklatjuk, ezért másnap reggel az első feladatom az lesz, hogy sajtónyilatkozathoz engedélykérést fogalmazzak meg, majd felhívjak pár riportert időpont-egyeztetésre.

A munkához kapott laptopot hazavihettem, hogy a különböző adatbázisok rendelkezésemre álljanak a kupacba rendezett „különleges esetek” aktáival együtt. Amint Rel és én kiléptünk az irodából, a folyosó mozgásérzékelő lámpája felvillant, csak hogy még sötétebbé tegye a szórásából kiesett részeket.

Szívem szerint legalább az aktákat lepasszoltam volna a Berehsnek, ha már amúgy is velem volt, de mivel az emberek számára érzékelhetetlen formát kértem tőle, erősen feltételeztem, hogy a lebegő táska sem lenne éppen bíztató látvány. Kénytelen voltam cipekedni.

Jó kis első nap - sóhajtottam, majd sietősre fogtam. Minél hamarabb biztonságban tudhatom az aktákat, annál jobb. A súlyukról nem is beszélve. Már értettem, miért tudnak az antiszociálisak lehajtott fejjel is prímán közlekedni. Elég fáradt voltam ahhoz, hogy ne legyen türelmem az arcok látványához. Nem akartam látni, ki mennyire van eltorzulva, mert biztos voltam benne, hogy ehhez a munkához sokat kell majd használnom ezt a képességet. Vajon ez csalás? Az. De időt spórol meg, és joggal feltételeztem, hogy nekem abból nincs olyan sok.

Abban a pillanatban, ahogy becsuktam az ajtót, ismét hallani kezdtem a suttogásokat. Ledobtam a táskám, kibújtam a cipőmből, és a nappali dohányzóasztalára halmoztam az aktákat.

Több hang is volt, egymástól függetlenül, visszhangosan, de lehet, hogy önismétlően, hol egyik, hol másik volt erősebb, mégsem értettem egyetlen szót sem.

A francba is, még dolgom van, fogjátok be!

Nem fogták be. Rendületlenül suttogtak, némelyikük idegesebben vagy kétségbeesettebben.

Ezek csak visszhangok és visszfények. - Órák óta most szólalt meg a démon is először.

- Akkor miért reagálnak?

Mert megőrizték a jellemüket.

- Vagy inkább Te őrizted meg őket. Érzem a csatornát, és ez nem kintről jön - gyanúsítottam meg, előre sejtve, mit is hallottam.

Úgy is mondhatjuk.

Van az a képessége egyes embereknek, hogy egy érzet alapján azonnal elutasítják a gondolatok megszületését, mert kellemetlen vagy épp fájó lenne a felismerés.

Nekem ez sajnos nem volt alapképességem, ezért óriásit nyeltem, hogy a sejtésem még csak meg se foganjon. Ráérek rájönni, mennyi guano van a nyakamban.

Főztem egy nagy adag teát, és szégyenszemre rendeltem egy pizzát. Enni meglepő módon mindig hagytak a túloldaliak. Az első három napban csak azért tömtem magam, mert nem mertem elaludni, Azóta egyre több nyugtom van. Mondjuk sokat segített a tény, hogy alig egy hét alatt képes voltam megszokni és túltenni magam az árnylényeken meg Relen. Az ablakos és fürdőszobás jelenetek bőven bizonyították, hogy ez csak a kezdet, a horror mértékét illetően pedig - ahhoz képest, amiket láttam - még ők voltak a legszívderítőbbek.

Szerencsémre a házban talált készpénzmennyiség kitart az első fizetésig, még úgy is, ha ma, idő és alapanyag hiányában, megengedek magamnak ennyi luxust.

Egy olyan házban, ahol egyedül lakik az ember lánya egy démonnal meg az oldalkocsijaival, nem nehéz megtanulni, hogy a zuhany nem több tíz percnél, és az sem baj, ha még vizesen távozok a helységből. A legrémisztőbb helyzetek ott születnek, ahol a legvédtelenebbek vagyunk. Fürdő. Hálószoba. Előszoba. Egyikben sem jó sok időt tölteni. Hiába voltam tisztában azzal, hogy nem a hely szabja meg a terrort, az ősi ösztön a védtelenségről ezt kívánta.

Még a pizza érkezte előtt lent voltam a nappaliban, frissen, átöltözve, egy bögre teával és az első aktával az ölemben, felnyitott laptoppal az asztalon.

Az eset a Likantróp gúnynevet viselte, melyre cinikusan forgattam a szemem, és ha a démon ott állt volna, ezt a pillantást úgy kapta volna meg, mintha ő tehetett volna róla.

- Likantrópia? Most komolyan? - nyögtem.

Van, akiben ott bújik a szörny, egy ember-ketrecben.

- Kiszőrösödik, karmot növeszt, átalakul?

Már hogy tenné? - Úgy nevetett ki, mintha teljesen hülyének nézne. Valószínűleg azért, mert teljesen hülyének nézett. - Csak a szörny él benne, nem az erő, ami azt kiszabadíthatná.

Mielőtt bármilyen megjegyzést fűzhettem volna hozzá, átvettem az éppen megérkező pizzát, és takaróval a vállamon, az első szeleten rágódva belemélyedtem az esetbe.

Négy hulla után tudták csak elkapni az elkövetőt, akiről kiderült, hogy orvosi kezelés alatt állt, dühkitörések miatt. A rohamok minden alkalommal éjjel jöttek rá, női áldozatokat választott, tettei elkövetéséhez pedig nem használt eszközt, csak a karmait és a fogait. Megtépte és halálra harapta őket. Amikor elkapták, magánkívül volt, és csak sokkolóval tudták féken tartani. Az ájulását követően a férfi nem emlékezett semmire.

- Sokkoló lehet arra eszmélni, hogy véres a szája, és ahogy a képeket nézem, könyékig a kezei is - kínáltam reflexből a Berehst a pizzaszelet szélével. Olyan mereven tud bámulni, és annyira megszoktam már, hogy csupán a szemem sarkából látva az az érzésem támadt, mintha kérne belőle. A magamnak szánt gúnyos pillantást is neki küldtem, hogy mekkora hülye vagyok. Nem csoda, hogy a démon hülyének néz.

Az ügyhöz visszatérve, a laboreredmények rábizonyították mind a négy gyilkosságot. Nyálból és hajból minden tetthelyen az övét találták, az ügy pedig azért kapta a Likantróp gúnynevet, mert a vérvizsgálatok kimutattak egy vírust, mely valószínűleg felelős volt az abnormális pszichikai állapotokért. Az ügyet lezárták azzal, hogy az elkövetőt szanatóriumba zárták.

És minden bizonnyal egyéb orvosi vizsgálatoknak is alávetették - állapítottam meg magamban, majd immár hangosan hozzátettem: - Ha én lennék vele megfertőzve, meglenne az erő az alakváltáshoz.

- Ma is tanultál valamit. - Mire a hang irányába néztem, már helyet foglalt mellettem a kanapén. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy utoljára ember alakban láttam.

• Nicsak, kit látnak szemeim - morogtam, noha jobban esett, hogy most nem valami ijesztő formában jelent meg. - Ma egészen nyugodt vagy.
• Érdekel, hogyan fejted meg a világ titkait. Sok nagy tudású emelkedett ki a nyájból azáltal, hogy ezeket az erőket kutatta. Te belülről térképezheted fel.
• Én nem akartam ezt kutatni. Főleg nem belülről.
• Fogalmad sincs, hányan akartak a helyedben lenni.
• Ettől nem érzem magam jobban. Ne, ne válaszolj! - állítottam meg, mielőtt még kinyitotta volna a száját. Nyilván nem érdekelte a lelkiállapotom.
• Majd rájössz. Keresgélj csak!
• Azt ne mondd, hogy te már tudod, mik vannak az aktákban - tettem odébb a likantrópos esetet.
• Nem tudom, és nem is érdekel. Nem az esetek számítanak, hanem hogy mit tanulsz meg a helyzetedről.
• Igen, mester - forgattam megint a szemem, felbátorodva a tényen, hogy ma nem a rémületkeltés van napirendre tűzve edukálás céljából.
• Arra is kíváncsi vagyok, meg tudsz-e nevezni azok után, amit találsz.

Persze, a név. Felvettem a következő mappát, jóllehet nem azért, hogy nevet kutassak neki. Valamiért kongott bennem a vészharang, nem tudtam, hogy már csak reflexből, vagy tényleg rosszabbul járok, ha nevet adok neki, mert eddig, ha a nevéért kampányolt, azt erőszakosan tette. Most pedig, hogy itt ez a sok „különös eset”, leült mellém, a fejét támasztva, ahogy a kanapé háttámlájára könyökölt, és várt, türelmesen. Egyik sem ígért semmi jót.

Az, hogy egy lappangó pszichés betegség - ha betegség egyáltalán - képes lenne kihozni belőlem egy olyan szörnyeteget, mint az előző eset, még külön rátett egy lapáttal.

Felmarkoltam még egy szelet pizzát, és kinyitottam a következő aktát.

Archeológus nő, szakterülete szerint Egyiptom-kutató, aki sorozatosan követett el gyilkosságokat - elviekben. Gyakorlatilag az egyetlen bizonyíték ellene az volt, hogy a tetthelyeken megtalálták a haját, és DNS alapján azonosították.

- Ennek semmi értelme - dünnyögtem, tovább lapozva a fotók közt. Kivágta az áldozatai nyelvét, kiszedte a szemgolyóit, olykor még jobban is kipakolta őket. Aha. A házkutatás során konyhai edényekben találták meg a szerveket… így már értem. A DNS kimutatása csak egy irány volt, amivel megtalálták az elkövetőt. Tovább olvasva még azt is írja a jelentés, hogy hanganyag készült a nő vallomásáról.

Az adatbázisban találtam meg a felvételt, meg azt is, hogy bolti lopásért volt bejegyezve először, még az egyetem alatt. De rossz. Egy buliból elkövetett lopás buktatta le.

Rákattintottam a lejátszásra a harmadik szelet mellé, míg tovább elemezgettem a képeket.

- Miss Jade, elárulná, miért követte el a gyilkosságokat?

• Nem öltem meg senkit.
• Ezek a képek ön szerint élő embereket ábrázolnak?
• Nem.
• A képen lévő emberek szerveit az ön konyhájában találtuk meg.
• Így van.
• Miért voltak önnél?
• A formaldehid sokáig képes a szervek állagát megőrizni.
• Miért őrizte meg az állagukat? Meg akarta enni őket?
• Maga undorító, ugye tudja? Van pár antropológus és pszichiáter ismerősöm, megadom az elérhetőségüket. Ez a kannibalizmus mint első gondolat önnél komoly elfojtott traumákat jelenthet.

Hangosan felnevettem. Nem tehetek róla. A nő egyáltalán nem hangzott bolondnak.

- Egyiptom a szakterületem. Mit gondol mik, vannak Egyiptomban?

• Homok, piramisok, szfinx, múmiák?
• Múmiák. Tartósított, kétezer éves holttestek. Maga szerint mivel tudták ilyen sokáig megőrizni az állapotukat, így lelassítani a bomlást? Egyiptom mindig is a halálról szólt. Egész életükben a halálukra készültek.
• És maga mumifikálni akarta őket?
• A komponenseket kerestem. Olajok, gyógyfüvek, és az, amitől az idő majdnem jelentéktelenné válik.
• Mi más van még?
• Fogalmam sincs, mert maguk nem hagynak kutatni. - Miss Jade hangja cinikussá vált. Egyértelműen nem tekintette bűnnek, amit elkövetett. - Nemcsak halál után mumifikáltak, hanem élve is. Hogy a csontok megmaradnak, még értem, de a kanópuszokban kiszáradt és felismerhető szervek maradványai vannak. Maga szerint egy olyan puha dolog, mint a belső szervek, melyek fokozottan igénylik a nedves és meleg környezetet a működéshez, mégis mivel maradtak meg ilyen állapotban kétezer éven át? Idővel minden lebomlik, de ezek a mai napig csupán kiszáradtak.
• Szóval maga azért tárolta ezeknek az embereknek a szerveit formaldehidben, hogy megőrizze az állapotukat, amíg megtalálja a módját.
• Gratulálok, Sherlock.
• Miért? Sírokat is rabolhatott is volna.
• Szent Seth, maga tényleg ilyen hülye? Azok már rég elkezdtek bomlani. A szakács sem dolgozik rossz alapanyaggal.
• Akkor árulja el, miért kellett magának embert ölni ehhez?
• Nem öltem meg senkit. Elvettem, amire szükségem volt.

A hangfelvételen hosszú csend követte a nő szavait. Nem csodálom, hogy lesokkolta a nyomozót. Az elhangzottak alapján Miss Jade élő áldozatokból távolította el a szerveket, majd magukra hagyta őket.

- Miért van ekkora szüksége az évezredes tartósító eljárásra?

• Miért próbálnám meg elmagyarázni valaki olyannak, akinek fogalma sincs az ősi civilizációkról? A kultúrájukról, hiedelmükről…. - A nő hangja elhalkult. - Maguknak soha nem is férhet ez bele az elképzelhetőbe.

Leállítottam a felvételt és a démonra néztem.

- Ősi egyiptomi fekete mágia, halott kultusz, nekromancia - summáztam. - Végül is, valahonnan ered az az ösztönös félelem a sötéttől, a haláltól. A génjeink még emlékezhetnek valamire, amit a mai ember csak fantáziának hív.

• Bravó.
• De ez még nem indokolja, hogy ilyen drasztikus lépésekhez folyamodjon. Valami kellett, hogy történjen vele Egyiptomban, ami rábírta. A gondolkodásmódja is gyakorlatias, nem ismer el olyan szabályt, amely hátráltatja.

Éjfél is elmúlt, mire végeztem az anyagával, ezért ezt az ügyet a lecsukott laptop mellé helyeztem, immár biztosra véve, hogy meglátogatom Miss Jade-et a börtönben, egy személyes beszélgetés érdekében.

Volt egy olyan sanda érzésem, hogy valamivel több a közös bennünk, mint a Likantróppal.

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)