**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
9. fejezet: **Múlttalan halandó

Kezdtem élvezni a rutinos életet. Reggelente felkelni, készülődni, munkába menni, ami ráadásul nem is volt szokványos pozíció. Az elmúlt egy hétben különösebbnél különösebb eseteket volt szerencsém olvasni Oldwood gyűjteményéből, kezdve a látszólagos démoni megszállástól - amit valamiért egyszerűen tudtam, hogy pszichés probléma és nem valódi - a szellemjárásokon át a „vadászbalesetekig”. Úgy tűnik, az emberek tényleg könnyen keverik a misztikumot a valósággal, és nem tudják meghatározni konkrét bizonyítékok nélkül, hogy melyik igazi, és melyik nem.

A Likatnróp igazi - lehetett volna. Miss Jade-et nem tudtam, hogy igazi-e, csak megérzés volt, ráadásul Oldwood úgy elhavazott munkával, hogy azóta sem volt időm meglátogatni. További problémákat okozott Tucker nyomozó makacssága is. Úgy tűnt, semmiben sem volt hajlandó zokszó nélkül együtt dolgozni Oldwooddal, noha ezzel tovább halmozta tévedéseinek kupacát, az én reputációm pedig nemhogy felfelé ívelt volna a szemében, inkább egy újabb tüske lettem.

Az otthoni tájékozódásom a különös ügyekről pedig egyre több és több kérdést vetett fel a paranormálissal való viszonyommal kapcsolatban, melyekre továbbra sem első kézből szerettem volna válaszokat találni. Sajnos ez nem volt mindig opcionális.

Az, hogy a látásom áthangolódott egy teljesen más csatornára, sőt adott helyzetben még a síkomon túlra is, külön nehezítette az utcán való közlekedést. Nemcsak arcokat láttam, hangokat hallottam, de éreztem, hol koncentráltabbak az energiák. Apránként felismertem a természetüket, és bár továbbra is szünetelt a túlvilági terrorszolgáltatás, szívesebben maradtam a nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb közegben - vagy talán nevezzük inkább tisztábbnak.

Hiába vannak olyan árnyak, melyeket a napfény se tüntetne el, sőt a rút másik valóságot még jobban megvilágítja, akkor is jobban szerettem a napfényben ülni, mint a sötétben. Ahogy kezdtem lassan hozzászokni a torzulásokhoz, egyre jobban érdekelt, hogy ne azt a valóságot lássam, amit mindenki más. A rút igazságot figyelve könnyebb volt lavírozni. A világ kezdett színpaddá válni a szememben, ahol mindenki magára húzott egy maszkot, és úgy táncolt, ahogy elvárták tőle - ahogy az érdekei szerint tudott, vagy ahogy észrevétlenül irányították. Felfogtam, hogy már sose fogok másképp látni vagy hallani, ami teljesen szembefordult a tetszésemmel. A suttogó hangok időről időre felerősödtek, néha teljesen elhalkultak, a látottak és érzetek néha teljesen más síkba sodortak. A nehéz része ennek már nem az elfogadása volt, vagy hogy hogyan élek az új szabályok szerint, amiket még mindig nem ismertem ki, hanem az, hogy hogyan kezelem ezt azok előtt, akik számára ezek elérhetetlenek, felfoghatatlanok, tagadottak voltak.

Számukra minden ugyanolyan volt. Számomra minden relatív, a szó legmélyebb értelmében.

Milyen sokat profitálsz ebből a szerződésből. - A démon gyermeki kacajt visszhangzott a fejemben.

Profitálni… - nem vittem tovább a gondolatot. Az ellenállásnak nem volt értelme azokkal szemben, amit elém tárt, és lassan ezekhez is hozzászoktam. Hűvös nyugalommal igyekeztem kezelni minden ingert, amit gerjesztett bennem, annak érdekében, hogy embertársaim ne lássák, mennyire nem tartozok már közéjük, mennyire elhatárolódtunk a világban, amelyen osztozunk. Ez még a természet kontra ember kapcsolat szakadékán is túltett.

Kerestem a tudást az emberi oldalról, de hivatalos személyként erre egyszerre volt több és sokkal kevesebb lehetőségem. Több száz boszorkány-, okkult és sátánista oldalt kerestem meg, olvastam át, próbáltam párhuzamokat vonni, de egyikben sem találtam ahhoz hasonlót, amin én megyek keresztül. Kísértetházakat kerestem, melyek címe, képei, róluk szóló cikkek a nappalim falát díszítették, arra várva, mikor indulhatok feltérképezni a valódiságukat. A saját otthonomban és a helyszínelésen tapasztaltak alapján biztos voltam benne, hogy ha valamelyik igaz, én meg fogom tudni állapítani.

A túlvilági dolgokkal kapcsolatban sokszor kedvem lett volna a szentfazekakat és mély meggyőződésben élőket kijavítani, de arra is rájöttem, hogy mindez felesleges. Csak felhívtam volna magamra a figyelmet, amire a legkevésbé volt szükségem.

- Hogy halad a kapott anyagokkal? - Oldwood a már törzshelyünkké avanzsált kávézónk teraszán ült velem szemben, az októberi hideg ellenére, élvezve a csekély napsütést, amit még az évszak hagyott. November közeledtével az egyre több sötét óra számomra egyre több mozgó árnyat jelentett.

• Lassan. Nagy részük, úgy vélem, sokkal tisztább lenne számomra, ha beszélhetnék az elkövetőkkel és-vagy áldozatokkal.
• Ezek lezárt ügyek, sajnos nincs felhatalmazásunk felkeresni őket.
• Akkor mire számít tőlem, mit hozzak ki belőle?
• A meglátásai érdekelnek.

Ahhoz színt kellene vallanom - gondoltam magamban gúnyosan, hiszen nyilván nem állt szándékomban ezt megtenni. Helyette.

- Miért érdekli éppen az én meglátásom? Csak mert hasonlóan megmagyarázhatatlan és sötét az atmoszférájuk, mint az enyémnek?

• Nem is tudom. Az ilyen esetek a megfejthetetlenségükben rémisztőek. És nem feltételezem, de nem is vetem el a lehetőségét annak, hogy ezek egy ponton kapcsolódhatnak egymáshoz.

Isten hozta a sötét oldalon. - Magamban kelletlenül csóváltam a fejem. Még én sem tudom pontosan, mibe keveredtem, de tekintve, hogy megölettem két embert, és megöltem egy másikat azokkal a megmagyarázhatatlan erőkkel, amelyek után kíváncsiskodik, szimplán nem akartam, hogy Oldwood mélyebbre ásson ennél. Nem tudom, milyen mély a nyúl ürege, de biztos voltam benne, hogy Tim Burton sem álmodott olyan groteszk élményekről, amikkel eddig szembesültem.

- Azért feltételez közöttük kapcsolatot, mert megmagyarázatlanul maradtak? - Kételkedő hangnemet ütöttem meg, remélve, hogy eloszlatom a gyanúját. Ha volt kapcsolat az esetek között, az biztos, hogy én megtalálnám, kétségem se fért hozzá. A kérdés az volt, hogy Oldwood mihez kezdett volna az információval.

Ki tudja? Lehet, lesz egy szövetségesed.

Nagyon vicces vagy.

A gyermeki kacaj olyan hangos lett a fejemben, hogy be kellett csuknom a szemem, mintha csak azt reméltem volna, hogy ha nem látok, eltűnnek a hangok is.

Fejezd be! - A hirtelen beálló csendben szinte visszhangzott a saját gondolatom kiabálása.

- Jól van?

• Persze. Kis migrén. - Ellegyeztem a gondolatot is, és visszanéztem a nyomozóra.
• Akkor ezt nézze - tett le az asztalra egy újabb mappát. - Néhány napos, de csak most voltak szívesek idedobni, miután lerágtak róla mindent.

Amint kinyitottam a mappát, meghűlt bennem a vér. Az a dzsip volt az. Minden ablaka vérrel telifröcskölve. Belül felismerhetetlen cafatok, és további vér a kárpiton, műszerfalon, de még az illatosítón is.

- A vérvizsgálat szerint az áldozat Martin Colesaw, a helyi drogmaffia egyik fogdmegje. Nincs nyoma gyilkos fegyvernek, ujjlenyomatnak, de még annak se, hogy hogyan tűnt el a holttest. Szimplán nyoma veszett.

Remegő kézzel lapoztam a képek között. Mégis nyomoztak utána. Utánam.

- Kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit azon a tetthelyen találtunk, ahonnan az ön vére is származott. Bármi is ölte meg az ön támadóit, Sarah, ki van hegyezve gyilkosokra, és szabadon garázdálkodik.

• A holttestek hiánya nem veti fel a kételyt, miszerint ezek a gyilkosok esetleg meg sem haltak? - kérdeztem remélve, hogy elterelem a gyanút az árnylényekről és egyben magamról.
• Gondoltam én is megrendezett halálokra, hogy eltűnjenek, de a maga esetében maga mint áldozat életben maradt, ami rájuk nézve semmiképp sem jelent jót. Nincs logika abban, hogy megrendezzenek egy szertartást, majd az áldozatot életben hagyva saját halálukat rendezzék meg. Ha mégis így van, maga potenciális szemtanú, és veszélyben van.
• Csak úgy, mint amennyire potenciális gyanúsított - pillantottam fel szúrósan. - Az is opció. Megkínoztak, megöltem őket, majd bűntudatból megpróbáltam túllőni magam. Bizonyára magának is feltűnt, hogy ez a gyilkosság - csuktam be a mappát, és dobtam vissza az asztalra - épp az irodája és az otthonom közötti egyik lehetséges útvonalon helyezkedik el. A trauma mellékhatása akár a gyilkolás maga is lehet. Mint egy kialakult függőség. Erre akar célozni?
• Ráadásul - dőlt hátra a székében - csak akkor vetné fel ezt az opciót, ha meg akarna vezetni arról, hogy túl nyilvánvaló ahhoz, hogy igaz legyen.

Nem hallom a suttogásokat, nem látom az igazi arcát, és bár ennek csak a fele igaz, kezdünk nagyon veszélyes vizekre evezni… Valami nem stimmel Oldwooddal, de fogalmam sincs, hogyan deríthetném ki, mi, anélkül, hogy felfedném magam.

Lehet, épp erre van szükség? - Rekedt hangon kuncogott a lehetőségen, jóllehet Rel olyan hangon mordult fel, hogy Oldwood körbenézett, honnan jöhetett a hang. Mivel nem találta a forrást, nagyon komolyan nézett vissza rám.

- Tudja, Sarah, egy pillanatig sem érdekelnek a bűnözők. Nem érdekel, ha meghaltak. Az érdekel, ha igen, hogyan haltak meg, és hogy magának van-e köze hozzá.

• Mi történik, ha van?
• Nem maga az egyetlen lehetséges forgatókönyv központja, de gyanúsan sok szál vezet önhöz, ezt teljesen jól látja.
• És ha eddig meg is bízott bennem, most már garantáltan nem - sóhajtottam, belekortyoltam a kávémba, majd visszanéztem egyenesen a sokat látott barna szemeibe - és épp ezért nem fog kirúgni.
• Bingó - bólintott.
• Ha jól sejtem, bizonyíték hiányában még a tanúvallomás sem elég. Hamis tanúzásért is csak akkor ítélnek el, ha rejtegetek egy bűnözőt.
• Volna mit bevallania?

A fejemben megint visszhangzott a túlvilági nevetés, és a suttogások felerősödtek, ami semmi jót nem jelentett, sőt. Ami még rosszabb, hogy nem magamat féltettem már. A megnyúzott, kettéharapott férfi képe és hangja, ahogy nyelv és szemek nélkül hibáztat a világégés miatt, szintén baljóslatúan kalimpálta a szívemet.

- Mint említettem, nem érdekel, ha azok a bűnözők meghaltak. Sőt - közelebb hajolt, hogy csak én halljam -, az se érdekel, ha nincs hivatalos nyoma az ügyek feltárására. Nem mondtam egyetlen szóval sem, hogy le akarom csukatni magát. Az igazságot akarom tudni. Ha élnek, mi a cél, ha nem, hogyan történt.

Hosszan néztem vissza rá, remélve, hogy ezúttal látom majd az igazi arcát, meglátom a csapdát, a hazugságot. De semmi.

- Biztos vagyok benne, hogy maga minimum sejti, mi folyik itt. Nem érdekelnek a nagy fogások, ha meg tudom előzni, hogy emberek úgy járjanak, mint maga.

Néztem a nyomozót, a főnökömet, a jótevőmet, és kiröhögtem. Hangosan.

- Halvány fogalma sincs, mi után nyomoz, igaz, Mr. Oldwood? - kérdeztem vissza egy kételkedő félmosollyal, de halkan.
Megadóan feltartotta a tenyereit.

• Ebben egyre biztosabb vagyok.
• Ha az egér macskának hiszi magát, a kutyák fognak lakmározni - A vészjósló fenyegetés az én számon jött ki, de nem az én akaratomból, amiért ijedten befogtam a számat.

Oldwood pedig belém döfte a tekintetét.

- Ez mit kéne, hogy jelentsen?

• Nem jó az oroszlán farkát húzogatni, Mr. Oldwood - kértem halkan. - Át fogom nézni az összes ügyet, ha tudom, szelektálom aszerint, hogy melyik magyarázható, és melyik nem. Megkérem, hogy hagyja is annyiban.
• Magával is történt valami, igaz? - Még előrébb hajolt. - Segíteni akarok, Sarah.

Erre már én is előrébb hajoltam, akkor ütött meg egy ismerős energia. Hideg, éles, mint a kés, amely kérlelhetetlen hasadékot nyit a vágott anyagban. Egy határvonal, ami elvágja a múltat a jelentől.

- Rajtam, vagy saját magán? - Végig sem gondolhattam a kérdést, kicsúszott a számon, és még csak nem is a démon jóvoltából.

Oldwood, ahogy kimondtam, olyan hirtelen hőkölt hátra, hogy hanyatt esett a székével, a kávézó vendégeinek nem kis ijedelmére. Lopva Relre pillantottam, de ő sem volt kevésbé feszült. A berehs körbeszimatolta a nyomozót, és mielőtt még komolyabban megközelítette volna, hangos csörömpöléssel leejtettem a csészémet.

- Elnézést. Bocsánat! - ugrottam fel, szedegetve a porceláncserepeket a földről, és míg a főnököm felkelni igyekezett, a cserepek mellett megragadtam Rel farkát, és meghúztam, hogy magamra tereljem a figyelmét.

Hozzá ne merj érni! - A gondolat pedig célba ért, Rel visszacsusszant a székem mellé, de három pár fekete szemét le nem vette a nyomozóról.

- Iroda. Most. - Oldwood kérlelhetetlen hangnemmel kelt fel a földről, ledobta a pénzt az asztalra, és karon ragadva húzott a kocsijához. Ennél jobb helyzet nem kellett, hogy elhagyjuk a kávézót egy ilyen jelenet után, de nem repestem az örömtől, hogy kettesben kell maradnom vele.

A kocsiban nem szólt hozzám, sőt amíg az iroda ajtaja be nem csukódott mögöttünk, rám sem nézett. Rel oldalával a combomnak dőlt, és csak reménykedni tudtam benne, hogy kioldalazhatok a démon okozta bonyodalomból, mielőtt színt kellett volna vallanom.

- Kontaktlencsével már találkoztam, Sarah, de olyannal még nem, hogy valaki szeme vörösen villanjon. Leül.

• Inkább állok.
• Leül.
• Nem vagyok a kutyája, Oldwood - álltam meg határozottan az iroda közepén. - Tetszik vagy sem.
• Hányszor vezetett meg az elmúlt egy hétben? Bizalmat kapott tőlem a különös esetekről, tudta, hogy magára is gyanakszom. Hányszor hazudott?
• Ahányszor szükséges volt! - fakadtam ki. Nekem is új volt, hogy a kiabálás hatására éreztem magam körül a levegőt megremegni. Nyugalom, Sarah, nyugodj meg…
• Üljön le, és mondja el végre mi történt magával, az istenit! - A kiabálást egy asztalra csapással nyomatékosította, melynek hatására a lámpák izzói felrobbantak, az ablak kiköpte szilánkjait, és ránk zárta a redőnyt, a polcokon körben pedig remegni kezdtek a könyvek. Csak a redőny résein szűrődött be egy kis fény, de az is csak arra volt jó, hogy összezavarjon, mit látunk, és mit nem.

Ahogy kinyitottam a számat, be is csukhattam. A paranormális jelenségek még emészthetőek, de ami ezután következett kevésbe volt lenyelhető. Az árnylények sziszegve csusszantak elő a sötétből, Oldwood idegesen kapkodta a tekintetét, de láthatóan a démonom nem óhajtott a periférián belülre lépni. Bezzeg a hangja koppanva verődött innen oda és onnan ide, rekedtes hangon kacarászva.

Erdő szélén házikó,
ablakában nagyapó.
Lám egy nyuszi ott robog,
az ablakán bekopog.
Kérlek, segíts énrajtam,
a vadász a nyomomban.
Gyere, nyuszi, sose félj,
megleszünk itt kettecskén!

- Így is summázhatnám, valóban. - Méltatlankodva csaptam össze a tenyerem háromszor, mert én már nem féltem attól, amit velem tehet. Pedig kellett volna. A semmiből előperdült, szögekkel kivert arc és fülig feszített bőr egy széles, torz mosolyt vetett rám, derékon ragadott, és a hullafoltos kopasz fejről kecsesen lebbenő pár pókhálós hajszállal magával húzott egy groteszk tangóra. A sárga, rothadó fogakat szabadon hagyta a tépett felsőajak, így ha vigyorgott, ha nem, a mosolya… feszesre sikeredett. Mondókája végére nekilökött a könyvespolcnak, csak hogy a következő pillanatban Oldwood mögött tűnjön fel.

- Ha hozzáérsz, sose adok neked nevet! - kiabáltam rá, mire Oldwood halálra rémülten vetődött keresztül saját íróasztalán, és fegyverét kibiztosítva célzott a még mindig helyben álló, fejét oldalra billentő démonra.

• Mi a büdös franc ez?! - kiabált a nyomozó, de nem tette le a fegyvert, minek következtében Rel ráharapott a szikrázó, hangosakat dörrenő pisztolyra, ami külön jót tett a szerencsétlen halandó idegeinek.

A torkolattűz villanásai nem segítettek, és mielőtt még szórakozásból öngyilkosságba hajszolja a főnökömet, az ablakhoz rohanva felhúztam a redőnyt, és visszaengedtem a fényt az irodába. Oldwood üvöltött, a démon kacagott, Rel pedig szájzárat kapott a fegyver csövén.

Engedd el! - Először Relnek szegeztem az ujjam, aztán a szétgyalázott arcú démonnak - Fejezd be! - Persze a démonom megállt a napfényben, megmutatni az új fizimiskáját a sárga, őrült tekintetével és röhögött.

Amint a berehs elengedte a stukkert, kicsavartam Oldwood kezéből, és elhajítottam a szoba túlsó végébe.

- Mindenki jól szórakozott? Ha már az új életem is romba döntöd a magamutogatásoddal, legalább vegyél fel valami… elfogadhatóbb formát, az ég szerelmére!

• Mi a szent szar ez? És ez?! SARAH!

Csak egy pillanatra vettem le a szemem Oldwoodról, de már az ajtóig hátrált.

- Ha kirohan azon az ajtón, nem garantálok semmit, Oldwood - figyelmeztettem.

Gurgulázó nevetésében a démon lassan felemelt kézzel Oldwoodra mutatott.

- FEKSZIK! - üvöltöttem a berehsre, aki úgy feküdt le, akár a legengedelmesebb rendőrkutya, éhes szája azonban nyitva maradt, hosszú nyelve kitekeredve csapkodta pofája oldalát.

• Ilyen nincs… ilyen nincs… - Ez volt az egyetlen, ami el tudta hagyni a nyomozó remegő száját.

Én pedig tüntetőleg ledobtam magam a fotelbe, és a szemeimet dörzsölve sóhajtottam. Minden el van cseszve.

- Múlttalan halandó - hallottam a démont, jóllehet a szája nem volt alkalmas jelen formájában a beszédre. Felkaptam a fejem.

• Múlttalan? - megfordultam, hogy újra Oldwoodra nézzek. - Mit jelentsen ez, Oldwood?

A nyomozó azonban akkora sokkot kapott, hogy már pislogni sem tudott. Kénytelen voltam felállni, és a szemei előtt elhúzni a kezem, de semmi reakció, csak meredt a másvilági teremtményre, ezért felpofoztam. Üvöltve roskadt a földre, ahogy magához tért.

- Ez… ez…

• Az, amit az emberek démonnak hívnak - néztem bele a szemébe - Oldwood, ez a félelméből nyer erőt, úgyhogy szedje össze magát, mert addig nem hagyja békén. Aztán legyen szíves megmagyarázni nekem pár dolgot.

Beletelt fél órába és nem kevés fenyegetésembe, hogy a démonom emberi formát öltsön, amilyet otthon néhanapján megenged magának. A magas, hosszú fekete hajú, vörös szemű, sápadt férfi képe sokat könnyített a helyzeten.

Törökülésbe helyezkedve fogtam két tenyerembe az arcát, és rábírtam hogy a szemembe nézzen.

- Fog tudni beszélni?

• Vörös… mindkettejük szeme vörös…
• Nem üti félre a kezem, tehát a látvány ismerős kell, hogy legyen, jól mondom? - Ködös, rémült tekintete az enyémbe kapaszkodott.
• Nem tudom… nem tudom….
• Látott már ilyet?
• Nem tudom…. nem emlékszem…
• Múlttalan halandó, igaz? - Még mindig Oldwood tekintetét tartottam fogva az enyémmel, de a kérdés már nem neki szólt. - Az emlékei hiánya miatt nincs összefüggő múltja, ezért nincs, ami meghatározza a személyiségét, az arcait.

Csak éreztem a hátamra vetett elégedett mosolyt. Hideg volt, mint a tények, és nekem ennél több igazolás nem kellett.

- Elvesztett emlékeket, Oldwood?

Ekkor csillant meg az értelem első szikrája a szemeiben, mely keserűséggel töltötte meg a tekintetét, és könnyek kezdtek az ujjaimra csorogni.

- Rengeteg… kiesett… alig emlékszem.. a saját lányomra - A mondat végére ez a kemény, sokat látott nyomozó a karjaimba kapaszkodva zokogni kezdett.

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)