Most, hogy a cannes-i persona non grata, a botrányfilmjeiről elhíresült Lars von Trier idén új alkotással jelentkezik (A ház, amit Jack épített), úgy gondoltam ideje foglalkozni legutóbbi művével, A nimfomániással. A film 2013-ban két részletben került a mozikba, bizonyos jelenetek nélkül. Mivel a teljes élményre voltam kíváncsi, így ez a cikk a rendezői változat alapján készült.

A történet szerint Seligman egy idős úr a bevásárlásból tart hazafele, mikor belebotlik egy összevert középkorú nőbe, Joe-ba. Mivel a hölgy nem szeretne a mentőkkel konzultálni, ezért befogadja a lakásába. Itt egy forró tea mellett megkezdődik kettejük egész estés diskurzusa, és a cselekmény e dialógus során bontakozik ki. Joe, aki saját bevallása szerint nimfomániás, azért, hogy bebizonyítsa, hogy rossz ember, elmeséli egész élettörténetét. Seligman pedig minden kis részlet után megpróbálja őt erkölcsileg felmenteni. Az egész film fejezetekre van tagolva, a fejezetek címei pedig többnyire olyan metaforák, ami a szobában található tárgyakról jut eszébe a főszereplőnőnek. A szabad asszociációk zseniálisak, sikerült a rendezőnek párhuzamot vonni a szexualitás és pl.: a horgászat vagy akár a polifónia között (a keleti és nyugati egyház/néma kacsáról nem is beszélve).

Trier sok helyen használ természetfilmekből kivágott jeleneteket, ami rendkívül jól kiemeli az emberi és az állati viselkedés hasonlóságait. A nimfomániás meglehetően lassan építkezik, így végig követhetjük Joe életét kislánykorától egészen a felnőtté válásig. Seligman-nal folytatott beszélgetése is meglehetősen mély és bővelkedik az irodalomi és művészettörténeti kitekintésekben. A színészek nagyszerű munkát végeztek. A fiatal Joe-t alakító Stacy Martin ugyanolyan nagyszerűen játszik, mint a kiégett felnőtt énjét alakító Charlotte Gainsbourg. Seligman-t Stellan Skarsgård személyesíti meg - akinek a tehetségét fiai is örökölték - de feltűnik még Uma Thurman, William Dafoe, és az egykor szebb napokat is megélt Shia LaBeouf. Lars von Trier megmutatta, hogy a pornográfia igenis lehet egy eszköz a filmkészítőknek, és van élet a pizzafutáron, vagy a vízvezetékszerelőn túl. Ráadásul nem hétköznapi, romantikus szoftpornó jeleneteket forgatott, tehát tett egy szívességet a pornóiparnak és megmutatta, hogy aki akar az igenis magasabb szintre emelheti ezt a műfajt. Bár abban is biztos vagyok, hogy ez nem sokak érdeke, és kevés rendező lesz, aki művészi értékteremtés miatt fog hozzányúlni a pornóhoz. Emiatt valószínűleg megmarad csupán önkielégítés céljából tonnaszámra fogyasztott terméknek, amit a társadalom nagyrésze rettentő álszent módon megvet, miután kitörölte a keresési előzményeit.

A film minden érdeme ellenére sajnos van egy nagy „DE”, ami miatt számomra hatalmas csalódás ez az alkotás. Az egy dolog, hogy Trier rendkívül naturalisztikus ábrázolásmódot használ és ez a szexualitáson kívül rendkívül komoly témáknál is megmutatkozik. Nyilván valakit ez megbotránkoztat, sokakból undort vált ki, számomra ez különösebb problémát nem okozott. Azonban az, hogy felsorakoztat vagy ezernyi tabu témát, kezdve az abortusztól, a szado-mazochizmuson keresztül, a pedofílián át, egészen a delíriumig (hogy a címadó nimfomániát meg se említsem) és az égegyadta világon semmilyen releváns dolgot nem mondd róluk, szerintem ez a felháborító. Igazából a játékidő felétől kezd beleesni a művészfilmek legnagyobb hibájába, mikor mögöttes tartalom nélkül az egész öncélúvá válik, és annyi értelme lesz, hogy az emberek háborognak rajta két hétig. Viszont nem ezekről a témákról fognak érdemi párbeszédet folytatni (pedig kéne), hanem az egyes jelenetekről.

Ami a legsúlyosabb hibája a filmnek - vagy csak szimplán a rendező gyávasága -, hogy Joe erkölcsi alapú felmentésére épít, de ehhez képest közel ötóra játékidő után (mialatt az összes fejezet végén egy morális feloldozást próbál kínkeservesen kiszenvedni magából Seligman), képes és nemi alapon felmenti Joe-t. Végig vezettem magamban a történet számtalan aspektusát fordított nemekkel és aki azt mondja, hogy férfiak esetében, senki nem nézné rossz szemmel ezeket a tetteket az téved. Ami pedig még elkeserítőbb, hogy a végén úgy állították be a főszereplőt, mint aki szenvedett a férfiak elnyomásától, azonban ez ebben az esetben nem így van. Ez pedig azokkal a nőkkel szemben nem fair, akik tényleg áldozatok. Az utolsó jelenet meg már annyira feleslegesen erőltetett volt, hogy kitérni sem érdemes rá.

A nimfomániás minden kiemelkedő tulajdonsága ellenére üres maradt. Lars von Trier hiába tolta az arcunkba a legsötétebb tabu témákat, nem mert állást foglalni. Ha a nézőkre bízta volna az értékítéletet akkor előrébb lennénk, így azonban A nimfomániás csak ígéret maradt egy elhazudott végkifejlettel.

6/10

IMDb | mafab