Quentin Tarantino, a mozi fenegyereke, akit még az is ismer, aki egyetlen filmjét (van ilyen? XD) sem látta még. A rendező nem kis utat tett meg a hírnévig, ám ma már elmondhatja magáról, hogy amint bejelenti, hogy új filmet készít az egész világot képes lázban tartani. Ez pedig azért is lehet, mert annak ellenére, hogy a rendező sosem tanulta klasszikus értelemben a filmkészítést, mégis nagyon érti és éli a filmeket. Ő az az alkotó, akit egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Stílusa, karaktere, szereplői, történetei mind-mind egytől egyig tisztelegnek a mozi előtt és kifejezik azt az imádatot, amit érzünk a mozgókép iránt. Tarantino nem akar megfelelni, nem akar betagozódni vagy komolyan venni magát, miközben előszeretettel idézi meg kedvenceit a filmjeiben. Éppen ezért vártam annyira legújabb alkotását, ami állítása szerint az őt leginkább befolyásoló időszakról, gyerekkora színhelyéről és a hőn szeretett mozivilágról szól. Lássuk beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket a Volt egyszer egy... Hollywood.

Los Angeles álmokkal teli, napfényes világában járunk, ahonnan az Álomgyár filmjei érkeznek. Itt él a valaha nagy hírnévnek örvendett, de ma már egyre lejjebb csúszó színész, Rick Dalton és folyton mellette dolgozó barátja és kaszkadőrje, Cliff Booth. Rick éppen igyekszik újra felmászni az imádott csúcsra, Cliff pedig végigkíséri főnöke és barátja életét, miközben együtt élik meg Hollywood egyre érezhetőbb változását, a hippikorszak betörését és az új trendek megjelenését.

Ilyen pontos filmet ritkán láthatunk a filmszakmáról, a színészi pályáról, a színészekben uralkodó érzésekről, a szerepeik megalkotásáról és arról, mi történik, amikor kikapcsol a kamera. Tarantino megmutatja nekünk, miből inspirálódott, mi volt rá hatással, milyen arcai vannak ennek a korszaknak. Abba a zárt, hierarchikus közegbe enged betekintést, ahol készülnek a szeretett filmek és ahol semmit sem vesznek észre a körülöttük zajló eseményekből.

Arról mesél nekünk, hogyan fér meg egymás mellett a siker és a kudarc, az élet és a halál, a szépség és a rútság, a könyörület és a kegyetlenség, az alázat és az elbizakodottság, a valóság és a fikció. Ez egy lehetséges válasz arra, hogy az angyalok városában, hogyan eshetett áldozatául egy igazi angyal a szörnyetegeknek. Ezt pedig nagyon sok nézőpontból, néha érthetetlenül máshonnan közelítve mutatja meg Tarantino karaktereken és élettörténeteken keresztül, ám egészen másképpen, mint ahogyan elsőre gondolnánk.

Rick Dalton, a kiégett színész, akit már nem igen foglalkoztatnak és elveszett a saját múltjában. Kétségbeesetten igyekszik fenntartani sztár státuszát, ám ez a csillogás már nem a szerepeiben, hanem csupán a külsőségekben mutatkozik meg. Kaszkadőre és barátja, Cliff Booth tartja őt egyben és ő igyekszik lerángatni Daltont a fellegekből. Ő már megbékélt az életével és egyáltalán nem akad fenn olyanokon, hogy konzerv kaját eszik, miközben egy vacak lakókocsiban él. Valószínűleg azért lehet ez így, mert ő tényleg a valóságból jött, miközben Rick már régen elfelejtette, milyen az. Párosuk megannyi valaha élt színészt és karriert megformál és bemutat. Mellettük Sharon Tate testesíti meg a berobbanó gyönyörűséget, aki még tiszta, szép, naiv, élettel és reménnyel teli. Ő maga a csillogás, az őszinteség, a bátorság és a hit.

Ők mutatják be nekünk Hollywood különböző arcait, azt a sokakat magából kitaszított, de a szerencséseket óvó világot, ahol a csodák születnek. Ám jól tudjuk a mesék nem tartanak örökké, a filmek is véget érnek egyszer és akkor szakad ránk a valóság. Tarantino ezt nagyon jól érzékelteti az egyik jelenetben (még csak spoiler gomb mögé sem fogom elrejteni, melyikben), ahol érezhető, hogyan tör majd ránk a veszedelem. Nagyon kellemetlen érzéssel nézzük végig ezeket a képsorokat és ekkor már tudjuk, hogy most már egy egész más irányba mennek majd a történések. A valóság megtalált minket. A valóság, ami sokszor inkább elvesz, mint ad.

A valóságot és a reményvesztettséget ebben a filmben a Manson család testesíti meg. Charles Manson, aki kétségbeesetten ehhez a világhoz akart tartozni, de nem sikerült neki, ezért elpusztítja a varázslatot, amit Sharon Tate megjelenít minden egyes képkockában. Mellette pedig ott vannak a Manson család tagjai, akik szintén a valóság elől menekülnek egy réveteg állapotba, a határok pedig teljesen elmosódnak. Meddig menekülhetünk a realitás elől?

Mivel a valóság és fikció közötti határok elmosódása a téma, éppen ezért Tarantino egyaránt használ kitalált és valóban élt szereplőket. A határok összemosódását pedig tovább erősíti azzal, hogy a műfajok folytonos keveredését kapjuk. Drámai, vicces, horrorisztikus, melankolikus, ugyanakkor szatirikus is a Volt egyszer egy... Hollywood, ami nem fél nevetni saját magán sem. Leonardo DiCaprio pedig egészen kiválóan váltogatja a karakterének hangulatingadozásaival a nézőpontokat. Ugyanakkor nekem egyértelműen Brad Pitt ennek a filmnek a sztárja, szóval tessék szépen hozzávágni egy szépen csillogó aranyszobrocskát végre.

Tarantino arra is figyelt, amikor a szereplőgárdát válogatta, hogy még ezzel is reflektáljon filmjének mondanivalójára. Margot Robbie kétségtelenül az egyik legragyogobb csillaga a mostani filmvilágnak, akinek pályája most szilárdult meg csak igazán. Brad Pitt és Leonardo DiCaprio már a beérkezettek, érett, elismert színészek, akik ebben a világban már az öregedő kategóriába tartoznak. Mellettük feltűnnek az olyan legendák is, mint Al Pacino. A Manson család tagjait pedig a most, a szakmába betörni készülő fiatalság alkotja: Maya Hawke, Harley Quinn Smith, Victoria Pedretti, Sydney Sweeney, Austin Butler vagy Margaret Qualley. Erősítve persze olyan fiatal, de a szakmában már komoly sikereket elért nevekkel, mint Dakota Fanning vagy Lena Dunham. Ráadásul úgy néz ki, hogy Tarantino még fel is fedezett egy új kis csodát, Julia Butters személyében.

A rendezőre jellemző a lassú építkezés, a hosszan kitartott képekkel, bevágásokkal, sok-sok párbeszéddel való történetmesélés, ám ezek a Volt egyszer egy... Hollywood esetében még nagyobb hangsúlyt kapnak, mint Tarantino eddigi munkáiban. Talán egy kicsit sok, a filmben látható filmesek filmjeit bemutató bevágást kapunk, de még ezt is lehet imádni, ha elkezdjük felfedezni bennük az általunk szeretett és megidézett alkotásokat. Tarantinora mindig is jellemző volt, hogy minden egyes jelenetet megkomponált, de ezúttal tökélyre fejlesztette a tökéletességet. Annyira odafigyelt, hogy minden apró részlet a helyén legyen, hogy egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy nem 1969-ben játszódik a film. Itt még a poharakban megcsörrenő jégkockák is autentikusak. A reklámok, a filmplakátok, a bejátszások, az utcakép, a házak tökéletesen bemutatják, milyen lehetett Hollywood és Los Angeles 1969-ben és hogyan látták mindazok, akik csak kívülállóként figyelhették ezt a világot.

És itt érkezünk el a végkifejlethez és vele együtt egy olyan monológhoz, ami egyszerűen gyomorszájon vág és amiben a rendező megmutatja, hogy ha akar bizony realisztikus dolgot is tud csinálni. Ráadásul Tarantino ezt megint képes volt úgy megalkotni, hogy nevetésre tudja bírni a nézőket és az addig hiányolt véres jeleneteket is megkapjuk. Kifordítja a négy sarkából a világot, eltereli a figyelmünket, hogy aztán megint az arcunkba nyomja a valóságot, de nem úgy, ahogyan gondolnánk. Borzasztó groteszk az egész és tátott szájjal fog ülni mindenki, ebben biztos vagyok. Ám abban már nem, hogy a kilencedik filmje lett-e a mesterműve. Ezt nem tudom ugyan, de azt igen, hogy akik nem rajongtak a rendezőért, azok ezután sem fogják szeretni. Akik pedig szeretik, azok meg fogják őt érteni. Az egyszer biztos, hogy ilyen alkotást még tőle soha nem láttunk, miközben benne van minden, amiért úgy szeretjük a filmjeit.

A Volt egyszer egy... Hollywood egy nagyon összetett alkotás, személyes és mély mondanivalóval, a valóság és a fikció összemosásával, aminek mégis egy fő témája és célja van: megmutatja, mit jelent nekünk a film és miért szeretjük annyira. Tarantino éppen ezért nekünk, nézőknek, valamint a szakma által lenézetteknek, kitaszítottaknak készítette el a filmjét. Azoknak, akik hozzá hasonlóan imádják a mozi világát, a filmeket. Azoknak, akik nem csak a mainstream vagy a sokak által jónak tartott műfajokat nézik, hanem MINDENT imádnak, ami mozi. Akik ugyanúgy tudnak lelkesedni egy sokszoros Oscar-díjas, valamint egy B kategóriájú filmért is.

Ez a film Tarantino szerelmeslevele a mozihoz. Ám ez nem a lilaködben úszó, elvakult szerelemből íródott fajta, hanem sokkal inkább az, ami a csoda mellett látja a rútságot is, ami nem a tökéletességet, hanem pont, hogy a tökéletlenséget szereti annyira. Ez nem egy múló érzés, hanem egy örökké tartó elköteleződés. Örökké szeretni fogjuk a filmeket és azt, ahogyan Tarantino megmuttatta ezt nekünk.

Pontszámom: 9/10.

IMDb | mafab