A mostani cikk alapvetően két alkotásnak köszönhetően született meg, az egyik az X-akták legutóbbi évadának 4. része, a másik pedig Mur Lafferty - Hat ébredés című kötete, és bár mindkettő egészen mást állít történetének középpontjába, mégis van egy fontos dolog, amiben megegyeznek. A fenti művek kisebb vagy nagyobb mértékben hangsúlyozzák az emlékek fontosságát. Az emlékekét, amiknek köszönhetően azzá válunk, akik valójában vagyunk. A világunk, saját szubjektív valóságunk sarokkövei ezek az emlékek. A gyermekkori csínytevések, a bánatos hazaút egy rossz iskolai érdemjegy után, az első szerelem, az első csók vagy akár az első botrányosra sikerült, alkoholmámoros osztálykirándulás. Az idő a rossz tapasztalatokat és érzéseket is egy elhivatott művész biztos ecsetvonásaival festi át - jóval melegebb színeket használva, mint ahogy azt az élet egykoron szürkésen felskiccelte -, amik arra késztetnek minket, hogy egy félmosoly kíséretében gondoljunk vissza múltbéli botlásaink, esetlenségeink legtöbbjére. Emlékeink katedrálisába bármikor visszatérhetünk, legyen a cél akár a nosztalgia, akár – bizonyos esetekben – a hétköznapok sivárságából való menekülés. Mi építettük fel, hosszú évtizedek alatt emeltük kupoláját mérhetetlen magasságokba, így joggal remélhetünk biztonságot falai közt. A hőn áhított biztonság azonban pillanatok alatt válhat előbb tünékeny illúzióvá, majd éjsötét kétségbeeséssé abban az esetben, ha építményünk alapkövei közül egy vagy akár több darab szilárdsága nem teljesen kielégítő és így megroppan a felépítmény, hogy elképzelhetetlen gyorsassággal temessen maga alá és ezáltal az őrület ismeretlen, baljós vizeire taszítson bennünket. Ennyire nyugtalanító lehetőségeket rajt magában az alábbiakban bemutatásra kerülő Mandela effektus.

A jelenséget 2009-ben tette közzé Fiona Broome, paranormális jelenségekkel foglalkozó írónő és kutató, az elnevezést pedig az egyik legismertebb eset után kapta:

Nelson Rolihlahla Mandela, a Dél-afrikai Köztársaság elnöke volt 1994 és 1999 között. A volt elnököt a ’60-as évek első felében politikai aktivistaként végzett tevékenysége miatt az akkori rezsim letartóztatta és szabotázs valamint terrorcselekményben való részvétel vádjával állították bíróság elé, ahol 1964-ben életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Mandelát a Fokváros közelében található Robben-szigeten tartották fogva, ő volt a 466-os számú fogoly. Az apartheid bukása után végül 1990-ben engedték szabadon. 1994-ben az Afrikai Nemzeti Kongresszus (African National Congress, ANC) nyerte az első demokratikus választásokat és ennek köszönhetően május 9-én Mandela lett az új parlament és Dél-Afrika első fekete bőrű elnöke. A mandátuma letöltése után is politikailag aktív maradt, élete során pedig több kitüntetésben is részesítették, 1993-ban neki ítélték a Nobel-békedíjat is. A börtönévei alatt fertőződött meg tuberkulózissal és időről-időre küzdött kiújuló tüdőfertőzéssel, egy ilyen fertőzés vált végzetessé 2013. december 05-én. Ezek történelmünk lapjainak rostjaiba ivódtak, tények. Megmásíthatatlanok és megkérdőjelezhetetlenek, a gond csak az, hogy napjaink középkorú populációjának egy jelentős része máshogy emlékszik a történtekre. Véleményük szerint Mandelát a ’80-as években, börtönben érte a halál. Emlékeznek a televízióban közvetített temetési szertartásra és a gyászoló özvegy megindító búcsúbeszédére is…

A fentiekben ismertetett anomália még akár betudható lenne néhány ember rossz memóriájának is, de az igazán ijesztő az a történetben, hogy itt nem pár tucat vagy pár száz emberről beszélhetünk, több ezer, több tízezer ember él hasonló meggyőződésben, a jelenség oka pedig a mai napig ismeretlen. Azonban nem ez az egyetlen példája a jelenségnek. Bizonyos elméletek szerint a Mandela effektus legnagyobb részben olyan dolgokban érhető tetten, amik a pop-kultúrához köthetőek, mivel ezekre emlékszünk a legtöbben. A két legismertebb ilyen pedig nem máshoz, mint a modern filmművészet egyik legmeghatározóbb alkotásához, a Star Wars-hoz köthető. A filmek népszerűségét tekintve pedig még aggasztóbb az a tudat, hogy ezekben az esetekben milliók emlékeznek olyan képekre és olyan mondatokra, amik abban a formában soha sem jelentek meg és nem hangzottak el:

Talán mindannyian emlékszünk a klasszikus trilógia egyik fő humorforrásként funkcionáló karakterére C-3PO-ra, az aranyszínű protokolldroidra. Gyermekkorunk mulatságos emléke, olyan karakter, amire szívesen emlékszünk vissza és bármikor régi barátként üdvözöljük televízióink képernyőin vagy éppen a vetítőtermek gyöngyvásznain. A droid alakja a múlt egy biztos pontja, azokból az időkből, amikor még biztosak voltunk abban, hogy a fénykard valóság, hogy a megváltás valós opció, hogy a jó mindig győzedelmeskedik a gonosz felett, hogy kellő elszántsággal és hittel talán mi is igazi jedi lovaggá válhatunk egyszer. Gyermeki hitünket és optimizmusunkat idővel azonban az élet módszeresen zsigerelte ki, a kedves droid alakja pedig valójában nem teljesen az, ami emlékeinkben él. C-3PO aranyszínben pompázó, lovagi páncélokat idéző alakja nem teljesen makulátlan. Valójában soha nem volt az. A droid jobb lába ugyanis ezüstös árnyalatú és távol áll az arany színének pompájától, pedig az emberiség hatalmas százaléka hajlandó lenne komoly fogadásokban feltenni a vagyonát és voksolna örömmel a teljesen aranyszínű karakter mellett, ami valójában soha nem is létezett…

Darth Vader a filmtörténet legkarizmatikusabb gonosz karakterei között nagyon előkelő helyet foglal el, csakúgy, mint számtalan rajongó szívében. Mozdulatai, az erő sötét oldalának manifesztációi, Obi-Wan Kenobi-val folytatott kardpárbajának emlékei pedig képesek instant libabőrt okozni az átszellemült filmrajongóknak. Vader nagyúr leghíresebb megnyilvánulása azonban kétségkívül egy mondat, az a mondat, ami masszív ökölként csapódott egykoron a nézők arcába: „Luke, én vagyok az apád!”. A Birodalom visszavág ikonikus mondata ez, olyan mondat, amire mindenki tökéletesen emlékszik. Pedig valójában ez soha nem hangzott el a filmben. Az eredeti szöveg: „Nem, én vagyok az apád!”. Apróság, hiszen csak egy szó, mégis egészen hihetetlen, hogy milliók emlékeznek hibásan a kérdéses szavakra, de ami igazán érdekes, az az, hogy a nagyúr hangját szolgáltató James Earl Jones is biztos volt abban, hogy a soha el nem hangzott mondatot vették fel a film készítése során…

Emlékek. Minél régebbiek és minél fiatalabb korunkban éltük át történéseiket, annál kedvesebbek. Emlékszünk az otthon melegére, szüleink, nagyszüleink szavaira, az esti mesékre és a televízióban vetített klasszikus Disney történetekre is, amik során együtt izgulhattunk kedvenc hőseinkkel, hogy végül melegséggel a szívünkben, nyugodtan hajthassuk álomra a fejünket. Egy ilyen történet kapcsán merül fel a következő furcsaság, ami több generáción át is képes volt kifejteni hatását:

A Grim testvérek Hófehérke című meséje alapján készült Hófehérke és a hét törpe című amerikai rajzfilm 1937-ben készült el. A Disney stúdió első világhírű alkotása lett ez a varázslatos film, amit David Hand rendezett. 1939-ben az Amerikai Filmakadémia pedig különdíjjal is jutalmazta az alkotást, Walt Disney az Oscar-díjat hét kisméretű szobrocska társaságában vehette át a díjátadó ünnepségen. A film velejéig romlott gonosz karaktere, a Királynő pedig sokaknak okozhatott – és talán okoz még a mai napig is – kellemetlen érzéseket. A Királynő sötét erőket birtokol, segítője pedig nem más, mint egy saját személyiséggel rendelkező, mindent tudó, ördögi tükör – bizonyos okkult irányzatokban, napjainkban is fellelhető ennek a tükörnek a megfelelője, aminek segítségével válaszokat kaphatunk kérdéseinkre. A Királynő és a Tükör párbeszédének elején hangzanak el a jól ismert szavak: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…”. Az igazság azonban az, hogy ezt soha senki nem hallhatta, mert a világ egyetlen nyelvén sem hangzott el ebben a formában. Az eredeti angolban így hangzik el a mondat: „Magic mirror on the wall…”, a magyar szinkronban pedig így: „Varázstükröm, mond meg nékem…”. A valóságban az átélt aggodalom és izgalom valós volt ugyan, de az ezeket kiváltó mondat soha nem volt az…

A Mandela effektussal kapcsolatos történeteket még lehetne sorolni, a Monopoly ikonikus figurájának nem létező monoklijától, a ’90-es években Sindbad főszereplésével készült Shazaam című soha nem létezett filmen át, egészen Agatha Christie 1926-os eltűnésének körülményeiig. Egyvalamiben az összes történet közös, az emlékekben. Minden emlékhez kötődik valami, egy érzés, egy illat, egy szín, bármi, ami számunkra ott és akkor fontos volt. Ez megnyugtat minket, utat mutat és világítótoronyként képes működni gondolataink tengerén. A mondatok, a szavak, a képek mind-mind segítenek nekünk azzá az individuummá válni, akik jelen pillanatban is vagyunk. A realitáshoz tartozó kapaszkodóink azonban nem is annyira biztosak, mint hittük, elég, ha csak a fenti példák némelyikén elmerengünk kicsit…

A jelenséggel kapcsolatban nem létezik tudományos magyarázat, ami nagyon jó táptalajt szolgáltatott ahhoz, hogy elrugaszkodott elképzelések szülessenek róla. A találgatások egészen a párhuzamos univerzumok létezésének bizonyítékától, a világunkban – mint afféle Mátrix-szerű virtuális valóságban – fellépő programhibákig terjednek. Én nem foglalnék állást ezzel kapcsolatban. Egy viszont biztos. Addig, amíg csak szavakról vagy néhány képről van szó, amit agyunk sajátosan dolgoz fel nincs nagy baj. Ha viszont éjjelente többször is látjuk, hogy felkapcsolva hagytuk a lámpát a konyhában mikor emlékszünk, hogy lekapcsoltuk vagy a már múlt héten befizetett esedékes áramszámla ismét a kezünkbe akad, miközben a táskánkban keresgélünk… Akkor talán igazán komoly baj lehet. A legrosszabb az egészben, hogy ilyen apróságokkal szinte mindenki találkozott már és idővel lehet fogunk is még, elfelejtünk majd dolgokat. Megöregszünk. Ez természetes. Gondoljunk azonban bele, mi lenne akkor, ha egy nap szembesülnénk vele, hogy az emlékeink, a barátok, a szerelmek, a családunk, életünk apró, de jelentőségteljes pillanatai megtörténtek ugyan, de nem ott és nem úgy, ahogyan emlékszünk rájuk… Kétségbeesetten kapaszkodnánk sajátunknak hitt valóságunkba, egy olyan világba, ami soha nem is létezett… Elvesznénk, és soha többé nem térhetnénk vissza, mert nem lenne hová…