Az 1982-es Poltergeist méltán vált klasszikussá, és már a maga korában is nagy népszerűségnek örvendett. A filmvilág (és főleg a horror) íratlan szabályai nyomán így csak idő kérdése volt, hogy mikor kerülhet sor a folytatásra. Ez végül négy évvel később, 1986-ban következett be, és szinte a teljes stáb visszatért a folytatásra. Ez alól egyedül a két legnagyobb név, Steven Spielberg és Tobe Hooper képeztek kivételt, akik semmilyen formában nem vettek részt a film munkálataiban. A két korábbi forgatókönyvíró Mark Victor és Michael Grais továbbra is a fedélzeten maradt, a rendezést pedig Brian Gibson-ra bízták, aki akkor sem számított valami nagy névnek. Ez nem minden esetben jelent jó eredményt, ám a stáb többi állandó szereplője, és a négy év felkészülési (és pénzszerzési) idő talán elég lehetőséget biztosíthatott arra, hogy a kultikus első részhez egy méltó folytatás készülhessen el.

A Freeling család egy évvel a Cuesta Verde-i otthonuk pusztulása, és az ott megjelent szellemekkel történt konfliktusok után a nagymamához költöztek, remélve, hogy megszabadulhatnak a múlt kínzó emlékeitől és új életet kezdhetnek. Rövidesen azonban kiderül, hogy a szellemek ide is követték őket, és továbbra is meg akarják szerezni maguknak a kis Carol Anne-t (Heather O'Rourke). A család rádöbben, hogy mindegy hová menekülnének, a szellemek követni fogják őket, ezért megpróbálják felvenni velük a harcot. Ebben ismét a segítségükre lesz a lányukat korábban megmentő médium, Tangina Barrons (Zelda Rubinstein), illetve a nő egyik barátja, egy indián férfi, Taylor (Will Sampson), aki rendkívüli ismeretekkel rendelkezik a szellemek világával kapcsolatban. Szükség is lesz a segítségükre, mert ezúttal a valódi ellenség is előlép az árnyak közül.

A Poltergeist második része alapjáraton egy korrekt folytatásnak tekinthető, ám elődjéhez képest még is jóval erőtlenebb és hatásait tekintve szegényesebb. Lehet, hogy ennek tényleg pont Spielberg és Hooper hiánya lehet a fő oka, de az sem javít a helyzeten, hogy szemmel láthatóan az új rendező, Brian Gibson sem tudott kellően felnőni a feladathoz. A történet hitelesen és következetesen viszi tovább az előző rész eseményeit. A család minden tagját, egy kivétellel, újra viszont láthatjuk, és szerencsére az eredeti színészekkel, akik továbbra is jól hozzák karaktereiket, és végig együtt tudunk érezni velük. A gyerekeken alig látszik meg az eltelt négy év, így még tényleg el is tudjuk hinni, hogy csak egy évvel járunk az első rész után. A korábban említett egy kivétel pedig az idősebb lányt játszó Dominique Dunne, akit még az első film premierje után nem sokkal gyilkolt meg volt barátja. Esete megrendítette mind a színésznő családját, mind pedig a stáb tagjait, és talán ennek kegyeleti okaként lehet, hogy még csak meg sem említik a filmben, hogy mi is van az ő karakterével. Ami mondjuk elég nagy logikátlanságot is szül, főleg úgy, hogy az eredeti forgatókönyvben szerepelt egy jelenet, amiben megmagyarázzák, hogy ő azért nincs jelen, mert épp egyetemen tanul, de ezt a jelenetet végül nem forgatták le. Kegyelet, vagy nemtörődömség, azt már nem tudni, de még nem is ez a legkisebb logikátlanság a filmben. Apró bakik és zavaró furcsaságok megfigyelhetőek néhol a cselekményben, ami betudható vagy a figyelmetlen rendezésnek, vagy a nem megfelelő vágásnak, vagy pedig annak, hogy viszonylag elég sok jelenetet kivágtak a végső verzióból. A film eredeti vágása 131 perces volt, így ebből értelemszerűen sok résznek a vágóasztalon kellett végeznie. Olyan jelenetek maradtak így ki, mint például egy rémálomjelenet, amiben Kane meglátogatja Carol Anne-t a szobájában, a túlsó oldalon zajló végső harc, ami eredetileg sokkal hosszabb és mozgalmasabb volt, valamint Kane második látogatása a háznál, ahol Diane-t próbálja megkörnyékezni, és még Tangina-val is konfrontálódik. Utóbbi miatt Zelda Rubinstein különösen dühös volt, mert szerinte a legjobb pillanatait vágták így ki a filmből.

Talán ezeknek a csonkításoknak is betudható, hogy a film cselekménye jóval eseménytelenebbnek tűnik elődjénél. Rengeteget kapunk a szereplők közötti kapcsolatok és konfliktusaik bemutatásából, és ezek a részek működnek is, és szerencsére ezek olyan szereplők között is zajlanak, akiknek van rendes karakterük és tudjuk is kedvelni őket. Ám ezzel együtt az egész történet jóval szűkebbnek és lehatároltabbnak érződik. Az első rész még viszonylag tág közegben zajlott. Mert persze ott is megvolt fő helyszínként a Freeling család háza, de ott gyakran kiléptünk ebből a közegből, valamint a paranormális kutatók megjelenése is tágította valahogy az ottani teret. Itt viszont csak is kizárólag a Freeling családot követhetjük nyomon, gyakorlatilag csak az ő házukban játszódnak le az események, és az új karakterként belépő Taylor is végig mellettük marad. Emiatt jóval kevesebbnek és kispályásabbnak érezhetjük ezt a filmet, bár a „személyesebb” kifejezés talán sokkal helyénvalóbb lenne, de ezt az átlagnál jobban nem sikerül átéreznünk. A horror elemekkel csínján bánik a film. Az első rész is viszonylag visszafogott volt, így be lehetett kategorizálni egy amolyan”családi horror” kategóriába, de a második rész még ehhez képest is visszafogta magát. Nagyon durva jeleneteket, mint például az első rész arcszéttépős jelenetéhez hasonló pillanatokat egyáltalán nem kapunk, valamint már azt sem tudjuk igazán átérezni, hogy a szereplőink valóban veszélyben vannak. Végig ott lebeg a fejük fölött a megmenekülés lehetősége, ami talán már túlságosan is biztonsági játék érzetet kelthet a számunkra. Főleg, ha hozzáadjuk a film fő mozgatórugóját, ami a családot összetartó szeret, ami egy családi film koncepciójába tökéletesen beleillik, és valóban egy szép és fontos üzenet, de egy horrorfilm végső zárlataként kicsit idegenként hathat. Ennek ellenére így is kapunk pár igazán hátborzongató és felettébb látványos horror jelenetet. Nem véletlen, hogy a film speciális effektjeit Oscar-díjra is jelölték, amiknek az elkészítésében még H.R. Giger is közreműködött. Mindehhez pedig Jerry Goldsmith zenéje kiváló és hidegrázós aláfestést biztosít, aki az első film után szintén visszatért a fedélzetre, ám ezúttal egy sokkal erőteljesebb score-al örvendeztetett meg minket. Kicsit az Ómen filmek hangzását is belevitte, ami azért jelentősen rá tud dobni a parafaktorra egynémely jelenetnél.

És ha már parafaktorról beszéltünk; bár igaz, hogy ez a film közel sem olyan hatásos, és emlékezetes, mint elődje, ám még is ehhez a részhez kapcsolódik az a momentum, ami egyben a film egyik legnagyobb erőssége is. Ez pedig nevezetesen az, hogy megteremtette a Poltergeist franchise főgonoszát, a szellemek vezetője, Henry Kane tiszteletes személyében, aki vitán felül az egyik legijesztőbb horror karakter, akivel valaha találkozhattunk. Ez köszönhető részben annak, hogy már alapjáraton a karakter is nagyon jól ki van találva, ehhez pedig egy valóságban is élt szektavezér, Jim Jones szolgált inspirációul a készítőknek. Ehhez pedig nem keveset tesz hozzá az őt játszó Julian Beck kiválóan hátborzongató alakítása, és felettébb ijesztő kinézete. Ennek a kijelentésnek bárki hitelt adhat, amikor megpillantja őt a filmben, de még jobban alátámasztja ezt az, hogy a kis Carol Anne-t játszó Heather O'Rourke iszonyatosan megijedt a színésztől, amikor először találkoztak, annyira, hogy még sírva is fakadt. Ennek azonban szomorú háttere van, mégpedig az, hogy Julian Beck gyomorrákban szenvedett ez idő tájt, és nem sokkal a forgatás befejezése után bele is halt betegségébe. Nem ő az egyetlen, aki halálesete apropóján a produkcióhoz köthető, ugyanis a Taylor-t játszó Will Sampson egy évvel a film bemutatója után halt meg, aki szintén egy krónikus betegségben szenvedett, de ő végül egy szívműtét közben fellépő komplikáció miatt vesztette életét. Ez a két esett csak még jobban hozzájárult ahhoz, hogy megerősítse a Poltergeist franchise-t sújtó átok legendáját, amihez Dominique Dunne meggyilkolását is hozzákapcsolták, és ez később csak tovább folytatódott Heather O'Rourke tragikus esetével. Emellett a stáb több más tagjának is elég rosszul alakult a sorsa az évek során. Sokan ezt arra eredeztetik, hogy az első filmben, de még a másodikban is, valódi emberi csontvázakat és maradványokat használtak fel, mert ez a megoldás sokkal olcsóbbnak bizonyult. Amikor erre a stábból többen is rájöttek, nagy feszültség alakult ki a színészek és a többi stábtag között, amire csak rátett egy lapáttal pár apróbb megmagyarázhatatlan jelenség is, például, hogy egy egész napos filmállomány rejtélyes módon teljesen fekete lett, így azt az anyagot teljesen újra kellett forgatni. A stáb ezek után ördögűzést követelt, amit végül maga Will Sampson hajtott végre, aki a való életben is sámánként tevékenykedett több különböző csoportban. Akár van igazság tartalma ezeknek a történeteknek, akár nem, a Poltergeist franchise hallhatatlanságához nem keveset tettek hozzá.

A Poltergeist második része összességében egy tisztességes folytatás, ami persze cselekményében, tartalmában és időtállóságában lényegesen elmarad elődjéhez képest, de annak történetét és szellemiségét méltó módon viszi tovább. Erőtlensége és hibái miatt sosem fog akkora kultstátusznak örvendeni, mint a legendás első rész, de így is a jobb horror folytatások között lehet számon tartani.

IMDb | mafab