
A tévés reality műsorok világa nem véletlenül vált megosztóvá és komoly viták melegágyává. Ám húsz évvel ezelőtt, még a kétezres években Chris Hansen egy olyan műsorral állt elő Amerikában, ami a mai napig kitörölhetetlen nyomot hagyott emberek millióiban világszerte. A „To Catch a Predator” koncepciója az volt, hogy pedofilokat buktattak le egy, magát fiatalkorúnak kiadó, színész segítségével. A gyermekbántalmazás és a gyermekvédelem nagyon komoly és súlyos témák, amik mindannyiunkat érzékenyen érintenek, épp ezért válhatott Hansen műsora ennyire népszerűvé és popkulturális jelenséggé. Viszont ezen becsületes kezdeményezés hátterében már nem annyira tiszta dolgok húzódtak meg. Erről a műsorról, és vele együtt Chris Hansen ezen életszakaszáról forgatott filmet az eddig dokumentumfilmeket készítő Lance Oppenheim. Ez lett a Primetime – Vadászidő.

Chris Hansen (Robert Pattinson) már hosszú évek óta a szakmában lévő tévés, aki nem ismer kompromisszumot a szakmai előrejutás és az elvhűség tekintetében. Épp ezért legújabb műsorával, a To Catch a Predator-al is igazán nagyot akar robbantani. A műsor, melyben pedofilokat buktatnak le, és azokat azonnal átadják a rendőrségnek, hamar a nézők kedvencévé válik, és a nézettség az egekbe szökik. Hansen karrierje szárnyal, ám épp ebben a felemelkedésben kezdenek gyülekezni a sötét fellegek. Chris hirtelen napvilágra kerülő magánéleti hűtlensége eléggé megkérdőjelezi a hitelességét, ráadásul a stábtagok számára is egyre bizonytalanabbá válik, hogy mik is a férfi valódi céljai ezzel a műsorral. Tényleg hisz abban, amit csinál, vagy csak pusztán a hírnév hajtja? Akárhogy is, a műsornak mennie kell tovább.

A téma szempontjából elég jó ötletnek bizonyult Lance Oppenheimet megbízni a film rendezésével, aki eddig dokumentumfilmes téren nagyon szépen bizonyított, és ez a történet meg is követelte ezt a fajta dokumentarista megközelítést. Persze nem szabad elfelejteni, hogy azért még is csak játékfilmes formátumról beszélünk itt, és ezt jól alá is támasztja nekünk a film kezdeti felirat, miszerint a dramaturgia érdekében bizonyos karaktereket és történetszálakat megváltoztattak. Ezek filmes szempontból érthetőek, de ha egy valós esetet feldolgozó filmet nézünk, jobb is, ha ezt alátámasztják nekünk. Főleg, hogy ha a film közben több ponton is érződik az erős forgatókönyv sablon. Ám mindezzel együtt Oppenheim megteszi a tőle telhető legjobbat. Az operatőri munka és az egész technikai megközelítés hűen tükrözi a rendező dokumentumfilmes hátterét, és nagyon jól illik is a témához. A túlexponált képek és a szemcsés, stilizált felvételek szinte azonnal visszarepítenek minket a kétezres évekbe, adva ezzel egyrészt egy retró élményt, részben pedig egy olyan érzetet, mintha néha tényleg a To Catch a Predator-t néznénk. Ez egy nagyon sajátos atmoszférát kölcsönöz a látottaknak, ami így biztosan be tud rántani minket a film nézése közben.

Az egyik legfontosabb kérdés még is az volt, hogy honnan közelítik meg ezt a témát, és miről is akar pontosan szólni a Primetime? Nem véletlen, hogy a film kezdetén a To Catch a Predator már nagyban zajlik, és nem a műsor megteremtésével kezdünk. A műsor tematikája alapból elég kényes témákat feszeget, és ezektől a Primetime sem akar elzárkózni, viszont emellett egy másik fókuszt is behoz. Ez pedig a gátlástalan és törtető médiaszemélyiség álságossága. A történetben valamennyire nagyobb jelentőséget is kap Chris Hansen személye és az ő motivációi. Rajta keresztül kívánták bemutatni az alkotók egy megkérdőjelezhető tévés alak figuráját, aki munkája által emberek millióira van hatással, ám a céljai közel sem olyan egyértelműek. A film nagyon kettős képet fest Hansen alakjáról, és nekünk nézőknek is néha nehéz eldöntenünk, hogy melyik énje a valódi. Egyrészről látunk egy olyan embert, aki megszállottan hisz a pedofilok lebuktatásában, ahogy ő fogalmaz, „egy ősi gonosz elpusztítására” törekszik, és ezt a küldetést amolyan keresztes hadjáratként viseli magán. Másrészről viszont látunk egy olyan embert is, aki számára ez az egész csak álca, és mindezt csak a hírnév, a nézettség és a státusz érdekében csinálja. Közben pedig ő maga is egy gyarló és ingatag lélek, aki csalja a feleségét és elhanyagolja a családját. Ezt az énjét különösen jól példázzák azok a jelenetek is, amikor Hansen a felvételek előtt a perverzek legmocskosabb szövegeit ismételgetve tart hangpróbákat. Mintha ez az egész nem is jelentene többet számára szenzációs eszközként, amivel minél több nézőt tud behúzni. Robert Pattinson pedig fantasztikusan kelti életre ezt a karaktert. A figura mindkét oldalát hibátlanul meg tudja jeleníteni, és közben olyan sajátos manírokkal és húzásokkal tölti őt meg, amivel igazi színt visz ebbe a karakterértelmezésbe.

Viszont a film még is kicsit széttart, és ez a hiba talán a forgatókönyvben keresendő. Ugyanis a történet nem nagyon tudja eldönteni, hogy hova helyezze a fókuszát. Chris Hansen és az ő kettőssége nagy jelentőséget kap, de még sem teljesen ő van a középpontban, és mi nézők sem tudunk belehelyezkedni az ő helyzetébe, és csak részben nevezhető főszereplőnek. Chris mellett a producere Andie, és az egyik új színész, Dan, története is nagy szerepet kap, amik így már szétszórják a figyelmet, és ezeken a széttartó lábakon a film valóban nehezen találja a fókuszt. Sőt, Dan története az, ami igazából fókuszba kerül Chris sztorijával szemben. Dannel töltjük a legtöbb időt, vele tudunk a legjobban azonosulni, és az ő karakterfejlődése az, ami ténylegesen be van mutatva és egy szép ívet ír le. Emellett az őt játszó Skyler Gisondo remek munkát végez és példás színészi játékról tesz tanúbizonyságot, ami legalább Pattinsonéhoz mérhető, és az ő kettősük nagyon jól működik. Dan a tökéletes ellentéte Chrisnek. Egy naiv és reményteli fiatal színész, aki hisz az álmaiban és szeretne minél jobban teljesíteni színészként. Így kerül bele a To Catch a Predator munkálataiba, ahol csakhamar arcon csapja őt a rideg valóság, ám ő még ebben a közegben is megpróbál lavírozni és jó ember maradni. Egy valóban átélhető figura ő, aki talán az egyetlen őszintén szerethető ember is a filmben, és erre szüksége is volt a nézőknek. A karakterdrámák mellett viszont a film a tematikájából adódóan jóval komolyabb témákat is feszeget, de ezek is főleg az utolsó harmadra kerülnek nagyon előtérbe. A pedofília és a gyermekbántalmazás témája sokáig csak a felszínt kapargatja. Szinte csak az alap ösztöneinkre kíván hatni, és minimálisan felkelteni az érdeklődést a téma iránt. Ám szép lassan behoznak általa egy igazán kényes témát, ami az utolsó esetben csúcsosodik ki igazán. Ez pedig az, hogy a pedofil is néha áldozat. Félreértés ne essék, a film egyáltalán nem kívánja felmenteni a pedofilokat, és nagyon helyesen elítélendőnek ábrázolja őket, ám még is megmutatja nekünk egy pedofil nézőpontját is, amikor ő az áldozata saját beteg vágyainak, és ezáltal egy jóval szánni valóbb, démonaival küzdő gyarló emberi lényként láthatjuk. Ennek megjelenítése mindenképpen merész húzás, de a film ezt képes volt ízlésesen ábrázolni, és szerencsére tényleg nem érződik ez a húzás felmentésnek vagy mosdatásnak. Csak egy meggyötört, beteg ember dokumentarista bemutatásának. Ezzel a szállal egyben viszont mintha mindenáron be akarták volna hozni a film végi kötelező drámai finálét, aminek a lezárása kicsit esetlenre sikerült, és a film végi konklúzió sem egységes.
A Primetime mint film, mint dokumentarista dráma, forgatókönyv szempontjából tisztességesen végig van vezetve a kötelező pontokon, és a rendező stílusának köszönhetően fenn is tudja tartani az érdeklődést. Ám a fókusztalansága és a széttartó történet viszonylag hamar le tudja rombolni az illúziót. A legnagyobb gond tényleg az vele, hogy nem tudja eldönteni, hogy mivel akar foglalkozni igazán, és hogyan mutassa be azt, amit be akar mutatni. Ezen a helyzeten a remek színészi játékok bőven tudnak segíteni, de az összkép így is esetlen lesz. Egyáltalán nem rossz film ez, eléggé be tud rántani és nagyon fontos témákról szól, de a végeredmény még is megmarad egy tisztes közepes szintjén.
Pro- Mer súlyos témákról beszélni
- Robert Pattinson és Skyler Gisondo játéka
- Az operatőri munka és a képi világ
- A dokumentarista megközelítés és a médiakritika
Kontra- A film nem igazán tudja eldönteni, hogy miről akar igazán szólni
- Néhány témát felületesen kezel
- Sokszor megelégszik a tisztes alappal
- A befejezés eléggé esetlen
Pro | Kontra | 69% |
| Mer súlyos témákról beszélni | A film nem igazán tudja eldönteni, hogy miről akar igazán szólni | |
| Robert Pattinson és Skyler Gisondo játéka | Néhány témát felületesen kezel | |
| Az operatőri munka és a képi világ | Sokszor megelégszik a tisztes alappal | |
| A dokumentarista megközelítés és a médiakritika | A befejezés eléggé esetlen |

